A Lófej-köd nyolcadik bolygójára (10. jelentés)

Montenegró egyik déli kisvárosa, Ulcinj mellett létezik egy falucska. Rólunk, magyarokról kapta a nevét. Tudták, hogy Madžari falu névadó magyarjai rabszolgák voltak?

Mondtam, hogy rabszolgák mindig voltak és lesznek? Ilyen ez a mi emberi világunk. Melegházasságért harcolunk, szeretnénk megmenteni a jegesmedvéket és a zebrapintyet, szavakon civódunk, hogy szabad-e cigánynak szólítani a cigányokat, négereknek a négereket, buziknak a buzikat, miközben nyolcéves gyerekek bányákban döglenek meg.

Tudják, hogy a középkori Prága és Pest emberpiacát a legjobbak közt említik a források?

„El manco de Lepanto”, Lepanto rokkantja. Tudják, ki volt? Hű barátom ebben a fényes magányban. Miguel de Cervantes Saavedra. A Lepanto mellett vívott tengeri ütközetben úgy sebesült meg, hogy kis híján elveszítette az egyik karját. Aztán a földközi-tengeri kalózok fülön csípték, elhurcolták rabszolgának.

Számos forrás állítja, hogy Don Miguelt az algíri kalózok hírhedt fészkében, az Adria-parti Ulcinium rabszolgapiacán adták el. Ulcinj jó hely. Montenegró egyik déli kisvárosa, köpésre az albán határtól. Létezik mellette egy falucska. Rólunk, magyarokról kapta a nevét. Mondanom kell, hogy Madžari falu névadó magyarjai rabszolgák voltak?

Amikor gyerek voltam, szerettem az indiánokat. Az indiános könyveket. Meg a filmeket is. Akkor még nem tudtam, hogy félvér vagyok, nem tudtam, hogy mindenki az. Tudtam, hogy New Yorkban születtem, azt viszont nem, hogy az apám nem az apám, és azt sem, hogy a demokrácia szülőföldjén, az Amerikai Egyesült Államokban még a XIX. század derekán sem tanúskodhattak fehér ember elleni perekben ostoba rézbőrűek. Sem buta niggerek. Sem alamuszi sárgák. Tudták ezt?

Ha igen, talán képesek átérezni, mit jelent az, hogy 1539-ben – két évvel azelőtt, hogy Magyarország fővárosát, a gyönyörű Budát százötven évre birtokba veszi a török – egy keresztény pap, egy dömés teológus kimondta a kimondhatatlant:

„Az indiánok emberek!”

Nagy pillanat, igaz? Hiszen a párizsi Sorbonne-on tanító skót John Mair szerint az Indiák őslakosai nem emberek: Arisztotelész meghatározása érvényes rájuk, miszerint ők természetüknél fogva rabszolgák.

Gil Gregorio azt írja, hogy az indiánok nem rendelkeznek értelemmel, valójában beszélő állatok. Gonzalo Fernández de Oviedo királyi történetíró úgy beszél róluk mint anyagokról: élő fáról, halott kőről, érzéketlen fémekről. Azokat sem kérdezzük, mit szeretnének. Hiszen tudjuk. Semmit.

És akkor Francisco de Vitoria 1539 januárjában a salamancai egyetemen egy lehetetlenül hosszú előadásában azt boncolgatja, hogy mivel az indiánok falvakban élnek, törvényeik vannak, vezetőket választanak, akikben megbíznak, és mivel nemcsak szaporodnak, hanem nevelik a gyermekeiket, mi több, házasodnak, isteneik vannak, dolgoznak és vadásznak, ezért nincs mit tenni, ki kell jelenteni, ők is emberek.

Bravó, Vitoria!

Ez a pap a nemzetek és államok fölötti új világrend egyik első megálmodója volt. Értik, mit akart? A pápa és császár uralta egységes keresztény Európa helyett egy közös jogokon nyugvó emberi világról ábrándozott. Fantaszta!

El tudom képzelni, hogy még a megvakított bánya­lovakért, az éhen vesző jegesmedvékért, a kipusztuló erszényes tasmán ördögért, a galápagosi elefántteknőcért, az ólombányákban elrohadó gyerekekért, a robotoló rabszolgákért, a napalm égette kislányokért, a megerőszakolt tízévesekért is szót emelt volna.

Tegnap az adamitákról olvastam.

Mi az, hogy tegnap? Mindig ma van. Egy május végi csütörtökön megállt a világ. Délelőtt fél tizenegykor. Szép nap volt, azóta is tart.

Az adamiták is fantaszták voltak. Álmodozók. A paradicsomi ártatlanság ábrándját kergették. A tökélyt vágyták vissza. A nyugalom és biztonság állapotát. A harmóniát, amely az édennel együtt elveszett.

A cseh adamitákat az üldözött husziták üldözték és vetették máglyára. Később az Óvilágból az Újvilágba érkező adamita telepesek Virginiának keresztelték el a szűzföldeket, és úgy remélték, nekik megadatik, hogy ártatlanul élhessenek. Csak még előbb kiirtják az indiánokat, rabszolgává teszik a négereket, meglincselik a mormonokat. Aztán minden jó lesz.

Éljen az ember! A Teremtés koronája! Éljen a szép Újvilág!

Mit nyavalygok? Azt kérdezik? Azt mondják, az embernek nem kell sok, hogy a másik ember életére törjön? Miért pont az indiánokat kímélték volna?

Mit válaszolhatnék erre?

Kuss! Ennyit válaszolok. Kuss!

És most ugorjanak vissza az elejére, és olvassák el ismét Bartók Béla mondatait.