Aranyút

A nyugati ember a japán gésák szerint a Fudzsit akarja látni, szusit szeretne enni, és találkozni egy gésával, ha Japánba látogat. Az utóbbit főleg előítélet alapján. Az első nem japán gésa mesélt a mesterség mindennapjairól.

ECLIPSE/ Fotó: Yomiuri Yomiuri

Nemrégiben a japán–magyar diplomáciai kapcsolatok felvételének 150. évfordulójára az óbudai japán étterem, a Sushi Sei közreműködésével Magyarországra érkezett négy angolul beszélő gésa. Prágai és római fellépésük között iktatták be Budapestet a programjukba. Színpompás kimonóban tipegnek a szőnyegből álló színpadra, ahol egymást érik a zenés és táncos bemutatók. Előkerül a háromhúros pengetőhangszer, a samiszen és a bambuszfuvola is, japán dallamokat énekelnek, miközben bonyolult, sokszor legyezővel kísért koreográfiát mutatnak be. Az étterem letisztult, szürke-barna zen eleganciájának nyugtató hatása hasznosnak bizonyul, amikor kiderül, hogy a beharangozott találkozó némileg túlértékeli a beszélgetési lehetőségeket, így a gésák egyik elsődleges feladata, a háziasszonyi és társalgási kötelezettség határozott problémába ütközik.

A távol-keleti hangképzés olyannyira különbözik a nyugatitól, hogy még a nyelveken jól beszélő japánokat, koreaiakat és kínaiakat is nehéz megérteni addig, amíg a nyugati fül rá nem áll akcentusukra (ez akár több hétig is eltarthat). A nem pontos mondatképzés szinte teljesen érthetetlenné teszi a kommunikációt, az igazi japán gésák pedig leginkább így beszélnek angolul, ha egyáltalán beszélnek. Szóvivőjük nem véletlenül a született ausztrál Szajuki, aki Fiona Grahamként látta meg a napvilágot.

– A mi gésanegyedünk, a Fukagawa erősen tradicionális kerület, mégis sokkal többet utazunk, mint a japán gésák általában – meséli Szajuki, hozzátéve, hogy ez valószínűleg neki köszönhető, hiszen nagyon szeret utazni. Üzleti befektetésként is megéri, hiszen így szerezhetnek új közönséget.

A nyugati társdalom leginkább a könyvekből és filmekből ismeri a gésák életét. Az Egy gésa emlékiratai óriási sikert aratott mind a regénypiacon, mind a filmvásznon, tovább erősítve a nyugati sztereotípiákat. Szajuki szerint a regény egyik legfontosabb momentuma, hogy egy amerikai férfi írta, így értelemszerűen a szerelmi szál a legfontosabb benne. Az előítéletek további forrása a második világháború idejére vezethető vissza, amikor sok nő kimonót öltött, és gésaként árulta magát az amerikai katonáknak. Ők lettek a „gésa girlök”. A kurtizánéletmód azonban nem felel meg a modern gésák mindennapjainak. Nemcsak szigorúan tilos pénzért szexuális kapcsolatot létesíteniük, de legtöbbjüknek nyugati értelemben vett párjuk és gyerekük is van, csak férjhez nem mehetnek a gésaéletmód alatt. Azonban japán miniszterelnökök is vettek már feleségül gésát (akinek ekkor fel kellett adnia hivatását), és ezeket az asszonyokat nagy tisztelet övezi.

– A gésa művészt jelent. Olyanok vagyunk, mint az operaénekesek vagy a balett-táncosok, azzal a különbséggel, hogy mi egész életünkben művelhetjük a mesterségünket – magyarázza Szajuki, aki maga a bambuszfuvola, a jokobue művésze lett. Kísérői között találni egy táncos specialistát – minden fiatal gésatanonc először a tánccal kezd ismerkedni –, egy japán dalokat díjnyertes szinten éneklő gésát és egy, a teaszertartást nyolc éve gyakorló tanulót. A nyugati ember listáján három dolog szerepel, ha Japánba látogat: a Fudzsit akarja látni, szusit szeretne enni, és találkozni egy gésával – nevet Szajuki.

Mindannyian egyfajta nagykövetnek tekintik magukat, akik igyekeznek bemutatni, miről is szól a XXI. századi gésák élete. Japán több száz éves elzártsága miatt ugyanis nagyon sokan még mindig túlmisztifikált lénynek látják őket, akik hófehér arcukkal és tűzpirosra festett szájukkal tűnnek ki a tömegből. A tradicionális festés arra vezethető vissza, hogy a japán teaházakban elég homályos fények uralkodtak, a hófehér arcokat azonban a sötétben is észre lehett venni, ám megjelenésükön túl a Fukagawa gésák meglepően modern életet élnek. Reggel felkelnek, majd valamilyen testmozgás következik, ez lehet torna, jóga vagy például Szajuki estében a kajakozás. Napközben együtt próbálnak, illetve egyeztetnek az internetes és közösségi médiával foglalkozó gyakornokaikkal, találkoznak megrendelőikkel, este pedig előadásokra járnak. Egy kétórás vacsorát negyvenezer jenért vezetnek le, teaházukban húszezerért szórakoztatják a vendégeket. Szajuki szerint a gésák csak ott lépnek fel, ahol megfelelő színvonal várja őket, így sosem találkoztak még „rossz ügyféllel”.

Szajuki Ausztráliában született, és Japánban nőtt fel. Oxfordban szociálantropológusként doktorált, majd újságíróként dolgozott. A gésák közé egy dokumentumfilm elkészítése vitte, külön engedélyt kapott, hogy az erősen tradicionálisnak számító Fukagawa negyedben forgathasson. A dokumentumfilm során elkezdte kitanulni a gésamesterséget, és egy éven keresztül ezt rögzítette a kamera. Megtanult a samiszenen játszani, énekelt, és akkor fedezte fel a jokobue-t is.

– A tanulmányok lassan annyira elmélyültek, hogy már nem volt idő a forgatásra, ezért választanom kellett. Felfüggesztettem a forgatást, és minden időmet a gésamesterség kitanulására fordítottam. Végül 2007-ben debütáltam mint 400 éve az első nem japán származású gésa – mondja el Szajuki, aki azóta már saját gésaházát vezeti. Elmondása szerint szeretne még forgatni, ám akkor nem kifejezetten a gésák életét venné filmre, hanem a Fukagawa negyedet mutatná be.

A közönségből néhányan halkan meg is jegyzik, hogy minden arcfestés ellenére is furcsa nyugati arcberendezést látni a fehér maszk mögött. Ez egyeseknek lerombolja a gondosan felépített illúziót. Másoknak a vacsora után játszott játékok okoztak meglepetést.

A gésák ilyenkor mindig játszanak a közönséggel, ám ezek a játékok nem különleges japán játékok, hanem például kő-papír-olló, ahol a vesztesnek egyre nagyobb terpeszben kell állnia. Szajuki nem lát problémát abban, hogy a gésaéletforma alkalmazkodik a XXI. századi elvárásokhoz és kihívásokhoz. Sok japán lány ma is mindent megtenne, hogy bekerülhessen egy gésaházba, ahogy Szajuki egyik társnője fogalmazott: „egy álma vált valóra”, a másik elmondása szerint „az aranyútra lépett”. Többségük ma már nem gyerekként kezdi a mesterség kitanulását. Középiskolába és egyetemre járnak, utána jelentkeznek a közösségnél, hogy szeretnének gésává válni. Az énekesi tehetségéért több díjat nyerő egyik gésa például építészmérnöknek tanult, így Szajuki nevet is, hogy ő lesz az első „építészgésa”.

– Ha a hagyományból semmit sem változtatunk meg, a hagyomány elhal. Ha mindent megváltoztatunk, már nem lesz hagyomány. Ezért próbálom megtartani az öltözködésünk részleteit, a színes kimonókat, a gyönyörű fejdíszeket, pontosan úgy, ahogy annak idején én is megtanultam. Viszont mi igyekszünk nyelveket tanulni, utazni, használni a média új formáit, külföldön népszerűsíteni a kultúrát, számos olyan dolgot teszünk, ami korábban nem volt a gésák életének része – mutat körbe kis csapata tagjain, akik a nyelvi nehézségeket bájos mosolyukkal hidalják át. A közönség pedig a bőven folyó szakénak köszönhetően lassan maga is megfeledkezik az összefüggő beszédről, inkább készséggel feledkezik bele a vörös, kék és zöld kimonók, különleges dallamok és kacagtató játékok sorába.