Aranyút

A nyugati ember a japán gésák szerint a Fudzsit akarja látni, szusit szeretne enni, és találkozni egy gésával, ha Japánba látogat. Az utóbbit főleg előítélet alapján. Az első nem japán gésa mesélt a mesterség mindennapjairól.

ECLIPSE/ Fotó: Yomiuri Yomiuri

– A gésa művészt jelent. Olyanok vagyunk, mint az operaénekesek vagy a balett-táncosok, azzal a különbséggel, hogy mi egész életünkben művelhetjük a mesterségünket – magyarázza Szajuki, aki maga a bambuszfuvola, a jokobue művésze lett. Kísérői között találni egy táncos specialistát – minden fiatal gésatanonc először a tánccal kezd ismerkedni –, egy japán dalokat díjnyertes szinten éneklő gésát és egy, a teaszertartást nyolc éve gyakorló tanulót. A nyugati ember listáján három dolog szerepel, ha Japánba látogat: a Fudzsit akarja látni, szusit szeretne enni, és találkozni egy gésával – nevet Szajuki.

Mindannyian egyfajta nagykövetnek tekintik magukat, akik igyekeznek bemutatni, miről is szól a XXI. századi gésák élete. Japán több száz éves elzártsága miatt ugyanis nagyon sokan még mindig túlmisztifikált lénynek látják őket, akik hófehér arcukkal és tűzpirosra festett szájukkal tűnnek ki a tömegből. A tradicionális festés arra vezethető vissza, hogy a japán teaházakban elég homályos fények uralkodtak, a hófehér arcokat azonban a sötétben is észre lehett venni, ám megjelenésükön túl a Fukagawa gésák meglepően modern életet élnek. Reggel felkelnek, majd valamilyen testmozgás következik, ez lehet torna, jóga vagy például Szajuki estében a kajakozás. Napközben együtt próbálnak, illetve egyeztetnek az internetes és közösségi médiával foglalkozó gyakornokaikkal, találkoznak megrendelőikkel, este pedig előadásokra járnak. Egy kétórás vacsorát negyvenezer jenért vezetnek le, teaházukban húszezerért szórakoztatják a vendégeket. Szajuki szerint a gésák csak ott lépnek fel, ahol megfelelő színvonal várja őket, így sosem találkoztak még „rossz ügyféllel”.

Szajuki Ausztráliában született, és Japánban nőtt fel. Oxfordban szociálantropológusként doktorált, majd újságíróként dolgozott. A gésák közé egy dokumentumfilm elkészítése vitte, külön engedélyt kapott, hogy az erősen tradicionálisnak számító Fukagawa negyedben forgathasson. A dokumentumfilm során elkezdte kitanulni a gésamesterséget, és egy éven keresztül ezt rögzítette a kamera. Megtanult a samiszenen játszani, énekelt, és akkor fedezte fel a jokobue-t is.

– A tanulmányok lassan annyira elmélyültek, hogy már nem volt idő a forgatásra, ezért választanom kellett. Felfüggesztettem a forgatást, és minden időmet a gésamesterség kitanulására fordítottam. Végül 2007-ben debütáltam mint 400 éve az első nem japán származású gésa – mondja el Szajuki, aki azóta már saját gésaházát vezeti. Elmondása szerint szeretne még forgatni, ám akkor nem kifejezetten a gésák életét venné filmre, hanem a Fukagawa negyedet mutatná be.

A közönségből néhányan halkan meg is jegyzik, hogy minden arcfestés ellenére is furcsa nyugati arcberendezést látni a fehér maszk mögött. Ez egyeseknek lerombolja a gondosan felépített illúziót. Másoknak a vacsora után játszott játékok okoztak meglepetést.

A gésák ilyenkor mindig játszanak a közönséggel, ám ezek a játékok nem különleges japán játékok, hanem például kő-papír-olló, ahol a vesztesnek egyre nagyobb terpeszben kell állnia. Szajuki nem lát problémát abban, hogy a gésaéletforma alkalmazkodik a XXI. századi elvárásokhoz és kihívásokhoz. Sok japán lány ma is mindent megtenne, hogy bekerülhessen egy gésaházba, ahogy Szajuki egyik társnője fogalmazott: „egy álma vált valóra”, a másik elmondása szerint „az aranyútra lépett”. Többségük ma már nem gyerekként kezdi a mesterség kitanulását. Középiskolába és egyetemre járnak, utána jelentkeznek a közösségnél, hogy szeretnének gésává válni. Az énekesi tehetségéért több díjat nyerő egyik gésa például építészmérnöknek tanult, így Szajuki nevet is, hogy ő lesz az első „építészgésa”.

– Ha a hagyományból semmit sem változtatunk meg, a hagyomány elhal. Ha mindent megváltoztatunk, már nem lesz hagyomány. Ezért próbálom megtartani az öltözködésünk részleteit, a színes kimonókat, a gyönyörű fejdíszeket, pontosan úgy, ahogy annak idején én is megtanultam. Viszont mi igyekszünk nyelveket tanulni, utazni, használni a média új formáit, külföldön népszerűsíteni a kultúrát, számos olyan dolgot teszünk, ami korábban nem volt a gésák életének része – mutat körbe kis csapata tagjain, akik a nyelvi nehézségeket bájos mosolyukkal hidalják át. A közönség pedig a bőven folyó szakénak köszönhetően lassan maga is megfeledkezik az összefüggő beszédről, inkább készséggel feledkezik bele a vörös, kék és zöld kimonók, különleges dallamok és kacagtató játékok sorába.