A titok nyitja

Miért ne lehetne véleménye a nemzeti banknak nemzeti oktatási kérdésekről is? Ábelnek is megvan a maga véleménye mindezekről.

MNB Magyar Nemzeti Bank 20150422 Fotó: Katona Vanda/Napi Fotó: Katona Vanda

Szó mi szó, a középiskola négy évében Ábel vérre menő harcot vívott az átmenő jegyekért. Főként az úgynevezett reál tárgyakból. S mindezt úgy, hogy az előző nyolc évben heti öt órában tanulta a román nyelvet. (Csak hát ott nem esett szó sem a kardiovaszkuláris rendszerről, sem az alkilcsoportokról…) Mondanunk sem kell, hogy ezek a tantárgyak elegánsan kivitorláztak szakmai jövője perspektívájából, s ez csak azért nem jelentett tragédiát a számára, mivel szíve amúgy is a bölcsésztudományoké volt. De ne vegyük ki a példából az emberi tényezőt! Lehet, ha nap mint nap körülbástyázza magát általános és (nem létező) szakszótárakkal, iszonyú szorgalommal lefordítja a tananyagot, hogy meg is értse, majd megértve megtanulja román nyelven is elmondani, több és jobb eredményt lehetett volna elérni. Lehet. Hogy erről nem tudunk biztosat állítani, annak az az oka, hogy Ábel adottságarzenáljából hiányzott az „iszonyú szorgalom”. Vajon hány középiskolás fiú arzenáljában van ott?

De van tovább is. Ugyanis a Ceauşescu-rezsim előírta, hogy a magyar csemetéknek már az általános iskola nyolcadik osztályában (később már negyedikben is) két tantárgyat kötelező románul oktatni: a földrajzot és a történelmet. Nyilván, hogy versenyképesebbek legyenek a román nebulóknál… S bár igazi kínszenvedést jelentett mind a tanárok, mind a diákok számára, fikarcnyival sem beszélték ettől jobban a nyelvet – egyszerűen azért, mert ott, a Székelyföldön hiányzott az a román nyelvi közeg, kontextus, amely meglévő nyelvtudásukat virágba boríthatta volna. (Igaz, erdélyi magyar körökben ezért nem szokás gyászruhát ölteni.) Cserébe hiányos ismeretekkel maradtak mindkét tantárgyból. Hogy azokat már ne is említsük, akik túlbuzgalomból eleve román nyelven kezdték el tanulmányaikat. Ábelnek a gyakorlóiskolában volt alkalma olyan „román” osztályokban is tanítani, ahol a tanulók hetven százaléka magyar anyanyelvű volt. S noha kisvárosban sok mindent tudnak az emberek egymásról, nem emlékszik egyetlen olyan esetre sem, hogy valaki anyanyelve feladása árán fényes pályát futott volna be. (Viszont majd kivétel nélkül „beszippantotta” őket a többségi kultúra és társadalom, azaz: ha ők nem is, de a hatalom elérte a célját.)

Arra viszont ugyanazon kisvárosban akadt példa, hogy a középiskolában magyarul tanuló osztályok tanulóinak kilencven százaléka jutott be különféle mérnöki karokra úgy, hogy a diákok mind a felvételi vizsgán, mind későbbi tanulmányaik során (igaz, kényszerűségből) román nyelven is kimagasló teljesítményt nyújtottak. Így Ábel nagyobbik öccse is. Aki immár negyedszázada megbecsült tervezőmérnök az anyaországban, és nem jelent gondot számára angolul vagy románul tartani szakmai előadásokat a világ bármely sarkában. A titok nyitja: az anyanyelven elsajátított ismereteknél nincs alaposabb és hatékonyabb, az idegen nyelvet pedig meg kell tanulni!

És Ábel? Hát igen. Nyelvtudását a legjobb oktatók: román őrmesterek és bakák pallérozták magas szintűvé a hadseregben eltöltött húsz hónap alatt. Mára több kiváló regényt ültetett át magyar nyelvre. Tudása csak az idegen nyelven oktatott reál tárgyakból nem lesz immár soha versenyképes.