Pár hónappal ezelőtt, amikor azt olvasta az újságban, hogy nemzeti bankunk elkezdett oktatási kérdésekkel foglalkozni, Ábelt elfogta az aggodalom. Riadtan gondolt arra, hogy közben a Kliknél már javában nyomják az új bankókat. Aztán kiderült: pánikra semmi ok. Legalábbis a tekintetben, hogy mind ez idáig egyetlen olyan bankjeggyel sem találkozott, amelyről ne az ismert és elismert történelmi alakok tekintettek volna vissza rá, hanem például Dobzse László vagy Csák Máté. Amúgy meg miért ne lehetne véleménye a nemzeti banknak nemzeti oktatási kérdésekről is? Ábelnek is megvan a maga véleménye mindezekről.
A bankszakmából érkező felvetés úgy szólt, hogy mivel a nyelvtudás hiánya versenyképességünk rovására megy, ildomos lenne már a gimnáziumi osztályokban valamely tantárgyat idegen nyelven oktatni. Ábel ekkor ideges rángást érzett a gyomrában. Részben azért, mert elkötelezett bölcsészként mindig irritálta, ha a gazdaság (nyilván képviselői útján) szimpla cselédként tekintett az oktatásra (mint egy bevásárlólista végrehajtójára), részben mert régi emlékek törtek elő a lelkéből.
Azt most hagyjuk is, hogy egy olyan, nemzetgazdasági vonatkozásban homályos és közgazdászok által is vitatott fogalomra, mint a „versenyképesség”, lehet-e és pláne érdemes-e emberi sorsokat mélyen érintő reformot alapozni! Inkább nézzük a konkrét javaslatot!
Ábel felhorkanása a legkevésbé sem volt indokolatlan, konkrét tapasztalatokon alapult. Ő ugyanis évekig tanult idegen nyelven tantárgyakat, ebből kifolyólag nem kell neki elmagyarázni, hogy mi az efféle módszer eredménye. Íme: kedvez egy szerény létszámú, egyébként is jó nyelvi adottságokkal rendelkező (s ennél fogva a nyelvet ettől függetlenül is jól megtanuló) kisebbségnek, és megnyomorítja mindazokat, akik ennek híjával vannak. S mindezt miért? Mert valakik úgy gondolják, hogy akkor lehetünk értékes (értsd: versenyképes) emberek, ha mások nyelvét (is) beszéljük. Hamis és rossz üzenet az, hogy aki „csak” magyarul tud, félkarú törpe.
De mivel minden elmélet, amelyhez nem kapcsolnak példát, horgony nélküli hajó a tengeren, horgonyozzunk le a tényeknél! Ábel, aki egy székelyföldi kisváros szülöttje, anyanyelvén végezte el az általános iskola nyolc osztályát. A sors azonban úgy hozta, hogy – ha pedagógus akart lenni, márpedig akart – a középiskolában csak román nyelven folytathatta tanulmányait. Úgy gondolta: e csekélység nem állhat útjába. A román állam kegyéből a júliusi felvételi vizsgát még anyanyelvén tehette le, így matematikából például jelesre vizsgázott. A fekete leves ideje aztán szeptemberben érkezett el. Román anyanyelvű matematikatanára a felvételi eredménye alapján azt vizionálta, hogy e tantárgyból ő lesz az osztály „erős embere”, s ennek megfelelően már az első órán kihívta a táblához, hogy magyarázná el társainak egy mértani feladat levezetését. Hát ez bizony nem ment. Merthogy azt a szakszókincs ismerete nélkül elég bajos megtenni. A tanár nem is titkolta keserű csalódását, Ábel pedig szégyenében nagyokat nyelt, osztálytársai kajánul vigyorogtak. S ez még csak a matematika volt, de a következő kanyarban már látta előrevetülni az anatómia és a szerves kémia sötét árnyát is.
