Illúziók fogságában

Csődtömeget örökölt az Antall-kormány a szocialistáktól, az MDF agrárpolitikáját pedig feláldozták a koalíció oltárán – állítja a Szegedi Tudományegyetem Gazdaságtudományi Karának professor emeritája, aki pontosan tudta, hogy Magyarországon 1990-ben bármelyik pillanatban bekövetkezhetett volna a fizetésképtelenség, hiszen három napra elegendő tartalékforrásaink se voltak. A nagy rendszerek reformjához szükséges alapkoncepciók hiányoztak, csakúgy mint kezdetben az alapvető törvények.

Fotó: Teknos

– A rendszerváltozás előtt a Pénzügykutatási Intézetben is dolgozott 1987-ig. Érzethető volt ekkor, hogy hosszabb távon már tarthatatlan a rendszer, valami készül az országban a szocializmus megdöntésére?

– Nemzetközi pénzügyekkel foglalkoztam, annyit természetesen láttam, hogy a szocialista országok csaknem mindegyike súlyosan eladósodott, a magyar tartozás helyzete kritikus. Érzékelhető volt, hogy itt előbb-utóbb nagy változásnak kell bekövetkeznie. Magyarország már a nyolcvanas évek elején a fizetésképtelenség határára került, hiszen a szovjetek korábban többször is megakadályozták, hogy belépjünk az IMF-be, azaz a Nemzetközi Valutaalapba. Ez csupán 1982-ben történt meg. Számos tanulmányt készítettem erről az időszakról, hogy mi lett volna, ha… De sajnos a szocializmus idején maradt a hitelek hólabdaszerű görgetése, egészen az ellehetetlenülésig.

Riasztó számok

– És nem lett „ha”, és nem lett „akkor”.

– Annyi mindenképpen, hogy 1987-ben megalakult a Magyar Demokrata Fórum, férjem, Botos József azonnal belépett a mozgalomba. Én még vártam, hiszen valakinek majd a börtönbe is be kell vinni az ételt – mondtam. Ugyanis nem lehetett tudni, hová vezet ez a szerveződés. Az 1989-es Nagy Imre-újratemetés után szerettünk volna szentmisét tartani a néhai miniszterelnök emlékére. Ám az egyház nem kockáztatott, így csupán közös imádságra gyűltünk össze – rengetegen – a budai, Margit körúti ferences templomban. Ám egyszer csak erősödő motorzúgásra lettünk figyelmesek. Mikor kiértünk az utcára, legalább ötven motoros rendőr állt velünk szemben, éktelen zajjal bőgetve a gépeket. Mint kiderült, attól tartottak, hogy tüntetés lesz, és a hatóság ezt akarta megakadályozni. Nem avatkoztak be, ahogy már március 15-én sem. Noha akkor valóban hatalmas tömeg tolongott az utcákon. Éppen Londonban voltam aznap egy konferencián, és a BBC-n néztem izgatottan a fejleményeket.

– Ekkor hol dolgozott?

– Az Agrárgazdasági Kutatóintézetben, 1987 és 1990 között, ahová a Pénzügykutatási Intézet szétverése után kerültem. Az agrárium pénzügyeivel foglalkoztam, bár korábban nem voltam ebben járatos. Életem egyik legboldogabb időszaka volt ez a pár év. Főmunkatársnak vettek fel, de egy év alatt az igazgatótanácsban találtam magam.

A földkérdéssel foglalkoztunk, így ráláttam az akkor formálódó pártok földprogramjaira is. A III. kerületben laktunk, ahol az MDF-esek a selyemgombolyító épületében gyűltek össze megvitatni az aktuális kérdéseket. Itt gyakran felszólaltam, ekkor még fontosnak tűnt a politikában, hogy ha valaki beszél, akkor annak legyen meggyőző ereje. Így kerültem be 1990-ben a budapesti területi listáról képviselőként a parlamentbe: tele optimizmussal és lelkesedéssel vágtam bele az MDF gazdasági programjának a megvalósításába.

– Amikor Antall József felkérte államtitkárnak, meglepődött?

– Számítottam arra, hogy komolyabb gazdasági tisztséget kapok. Ennek egyszerű volt az oka: nem volt az MDF-nek pénzügyi szakpolitikusa.

– Korábbi tapasztalataiból mit tudott felhasználni?

– Első feladataim közé tartozott a Pénzügyminisztériumban immár pénzügyi államtitkárként az agrárgazdaság helyzetének rendezése.

A témával kapcsolatban a Normafánál lévő, „paraszt-Hiltonnak” becézett üdülőhelyen tárgyaltunk az MDF szakértőivel. Az volt az álláspontunk, hogy írják vissza a téeszek a gazdák nevére az ingatlanjukat, legyen az örökölhető, és szűnjön meg a közös tulajdonba vétel. Ne verjük azonban teljesen szét a rendszert, hiszen a mezőgazdasági nagyüzemi termelés a gazdaság egyik alappillére volt, elsősorban a devizatermelés szempontjából. A melléküzemágak, a háztáji gazdaságok, a vidéki foglalkoztatás is nagyon fontos volt. A mai napig az! Sajnos az MDF agrárpolitikáját feláldozták a koalíció oltárán.

– Az agrárium széthullásán kívül milyen gazdasági helyzettel szembesült?

– Sokan nem tudják, hogy nem csupán jogi, hanem gazdasági kerekasztal is volt. Ez utóbbinál is számos téma szerepelt napirenden, többek között az örökség feltérképezése. Igyekeztünk felmérni például, hogy mekkora az adósságállományunk, milyen inflációs és környzetszennyezési veszélyek fenyegetik az országot. Már a rendszerváltozás előtt is sokat foglalkozott a nemzetközi sajtó az eladósodottságunkkal. Szó szerint belebetegedtem, amikor a számokkal szembesültem. Kórházba kerültem, olyan kétségbeejtő volt a helyzet. A reálgazdaság képtelen volt olyan mértékű exporttöbbletet nyújtani, amely a megnövekedett devizatörlesztést kifizethetővé tette volna. A gazdasági folyamatokat a szocialista időkben nagymértékben súlyosbította az adósságok szerencsétlen valutanem-megválasztása, ami az adósság nagyságát sokszorosan megnövelte. A hazai bruttó államadósság 2,1 milliárd dollárról 20,4 milliárd dollárra nőtt 1973 és 1989 között. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet a fizetésképtelenség. Nulla tartalékunk volt, hiszen a kimutatott devizatartalék is csak a külföldi betétesek itt elhelyezett pénze volt. Amikor kormányra kerültünk, ezt a maradék „tőkét” is villámgyorsan kivitték az országból, hiszen az se volt a mienk. Három napra elegendő tartalékaink se maradtak. Ma talán nehéz megérteni, hogy az említett időszakban milyen mértékben függtünk az importtól. Ha évtizedek óta mínuszban van a fizetési mérlegünk, akkor ugye világos, hogy folyamatosan új hitelre van szükségünk, mert nem tudjuk a felvett kölcsönöket törleszteni. Ha pedig nem kapunk újabb és újabb hitelt, nincs miből fizetnünk az importot. Leállnak a gyárak, hiszen minden termelésünkhöz szükség volt némi tőkés importra. A mezőgazdasági gépeinkhez a pótalkatrészek külföldről érkeztek, de a növények ápolásához szükséges számos vegyszer is. Például ha nincs fertilizáló szer, vagyis a gombakártevőket megakadályozó vegyszer, amelyet aranyáron vásároltunk a németektől, megrohad az összes gabona! Sokan értetlenkednek, miért nem lehetett azt mondani, hogy nem fizetünk, vajon miért nem volt mód az adósság elengedésre, miért nem kérte ezt mindjárt a kormányalakítás után Antall József vagy Rabár Ferenc pénzügyminiszter. Talán valami úriember-magatartásból? Vagy puszta ostobaságból? Netán tudatos összejátszásból a nyugati tőkével? Elképesztő változatosságát hallom a feltételezéseknek.

A fizetés ígérete

– Akkor mi az igazság?

– Az, hogy a Magyar Nemzeti Bank devizatartalékai 1990 márciusára ténylegesen minimálisra csökkentek, nem kaptunk rövid lejáratú betéteket sem. Nem volt, amiből az importot, azaz az ország működésének a lelkét finanszírozzuk. Még nem is győztünk, meg sem alakult a kormány, hátravolt a második forduló, de már majdnem megbuktunk. Azt kérték tőlünk a hitelezőink, hogy erősítsük meg: ha nyerünk, akkor fizetni fogjuk a tartozásainkat. Hangsúlyozom: Magyarország importfüggő gazdaság, hiszen ha nincs behozatal, nincs kivitel sem. Egyáltalán: termelés sincs! Ekkor kérte a miniszterelnök-jelölt, hogy nyilatkozzam a tévében: fizetni fogunk. Értek is olyan támadások, hogy azt mondtam, „ha beleszakadunk is” fizetnünk kell, sajnos. Ezt a mondatot állította be úgy néhány jóakaróm, hogy „fizetünk, mint a katonatiszt”. Mintha bizony nem kényszerből mondtuk volna. A kormány azt remélte, ha időt nyerünk, fokozatos átmenettel, a fizetések ígérete mellett sikerül majd átstrukturálni a rövid lejáratú tartozásokat hosszú lejáratúakra, s ez alatt a gazdaság megerősödik. Ezt részben el is értük. Igazság szerint azért a kormányzat, de talán a teljes magyar értelmiség is hitt abban, hogy a Nyugat valamiképpen honorálni fogja a magyarok hosszú ideje kifejtett erőfeszítését a demokrácia és a piacgazdasági feltételek megvalósításáért.

– És honorálták?

– Nem igazán. Csak a németekben lett volna hajlandóság, de az NDK beolvasztása ott is elvitte az erőt.

– Antall lobbizott külföldön miattunk „hitelügyben”?

– Tévedés, amit sokszor hallok, hogy a magyar kormány nem tett tapogatózó lépéseket a kontinensen, például a német kormánynál. Ha valakivel, hát a német kancellárral jó viszonyt ápolt Antall József. Helmut Kohl azt mondta, hogy a maximum, amit adni tud, az egy jelentősebb összegű kedvezményes hitel. Ha belegondolunk a két Németország egyesítésének költséges folyamatába, amelybe kis híján belebukott a kancellár, ezen nem is csodálkozhatunk. De tény, hogy magam is jelentettem az amerikai utamat követően a Világbank által támogatott megoldásokkal kapcsolatban miniszterelnökünknek, hogy esetleg lenne mód bizonyos adósságcsökkentő megoldásokra.

– Hogyan reagált erre Antall József?

– Választ sajnos nem kaptam. Ő sosem titkolta, hogy nem igazán ért a gazdasághoz. Véleményem szerint ez probléma volt, mert a modern politika nem más, mint sűrített gazdaság. Egy miniszterelnök nem mondhatja, hogy a gazdasági kérdésekkel nem foglalkozik.

– Sehonnan sem érkezett segítség?

– A gazdasági csúcsminisztériumban tisztában voltunk azzal, hogy a rendszerváltozás, az átállás súlyos terhekkel jár. Ezt tudta a miniszterelnök is. Megtapasztaltuk, hogy ebben külső segítségre az adott időszakban Magyarország senkitől sem számíthat. Ezért kellett megszorító gazdaságpolitikával kipréselni az adósságszolgálat fedezetét a magyar gazdaságból. Kényszerpályán voltunk. Az IMF a devizahitel fejében ragaszkodott a költségvetési megszorításokhoz, az egyensúlyra való maximális törekvéshez.

– Leépítettük a keleti kapcsolatainkat?

– Nem mintha nem lenne valóban bírálnivaló az MDF-kormány tevékenységében, de azt, hogy a keleti kapcsolatokat tudatosan visszafejlesztettük volna, határozottan cáfolom! Aki ilyet mond, nem gondolja végig, hogy ha az oroszok nem vesznek tőlünk, akkor hova adunk el. A kintlévőségeinkből alig tudtuk valamit behajtani tőlük a következő évtizedekben.

– Miként értékeli a rendszerváltozással beindult reformokat?

– Már az ezt megelőző években és 1989–90 környékén is Magyarország több szempontból élen járt a modern piaci intézmények létrehozásában: 1987 és 1992 között megalkottak, illetve megalkottunk számos fontos gazdasági törvényt. Hazánk úttörőként egyértelműen versenyelőnyre tett szert a régió más országaival szemben. A külkereskedelemben már a rendszerválás előtt magas volt az Európai Unió aránya. Ez a KGST összeomlása után tovább emelkedett. Legfőképpen azért, mert a volt szocialista országokkal szemben csökkent. Sikeresen vészelte át a rendszerváltást a társadalombiztosítás (tb) is. Férjem, Botos József volt a tb akkori elnöke. Szemben sok országgal nálunk sem az egészségügyi, sem a nyugdíjrendszer nem omlott össze a politikai változások hatására. A tb hatalmas összegekkel gazdálkodott, egy kórház se lett fizetésképtelen, és még a délvidéki sebesültek ellátására is futotta. A volt Jugoszlávia háborús területén élő magyaroknak a nyugdíját például nem lehetett átutalni, így sokszor bőröndben jutatták el a járandóságukat számukra a szegedi igazgatóságról.

A társadalombiztosítás volt a gazdaságunk mentőöve, amellyel az Antall-kormány a nehézségeket átvészelte, hiszen több mint félmillió ember maradt munka nélkül, illetve nagyjából ugyanennyien mentek el soron kívül nyugdíjba. Hirtelen tehát egymillió ember esett ki a járulékfizetők köréből. Ez „fájt” is a költségvetésben.

A piacosítás lázában

– Lehetett volna reálisabb gazdasági viszonyokat teremteni?

– Úgy gondolom, igen. Központilag levezényelt ár-bér reformmal igen. Ha a bérek emelése összekapcsolódott volna a tb-járulékok csökkenésével, akkor végrehajtható lett volna ez a reform gazdasági ellehetetlenülés nélkül is. De még a felvetés is olyan idegen volt a piacosítás lázában élő magyar társadalomban, hogy konkrétabb formában meg se fogalmazódhatott! Pedig ha kellő komplexitással történik, nem jelentett volna rosszabb pozíciót sem a vállalatok, sem a költségvetés számára. Természetesen csak addig állt fenn ez a lehetőség, amíg a vállalatok állami tulajdonban voltak. A privatizáció után nyilván nem lehetett volna már ilyen direkten beavatkozni a vállalatok döntéseibe. Addig nem is okoztak égető problémát az alacsony bérek, amíg a megélhetési költségek radikálisan meg nem nőttek. De a túl alacsony fizetések rossz impulzust adtak a privatizációnak.

– Amit máig sokan elhibázottnak, vannak, akik „bűnösnek” tartanak.

– Az „olcsójánosságunkkal” vonzottuk a befektetőket. De a privatizációval nemcsak nálunk, hanem valamennyi volt szocialista országban probléma volt. Az NDK-ban a magánosításra kijelölt intézmény vezetőjét meg is gyilkolták. Az intézményes privatizáció tömeges formája egyébként 1990-ben kezdődött Magyarországon az Állami Vagyonügynökség létrejöttével. A vagyonügynökség a privatizációt 1859 darab állami és tanácsi gazdálkodó szervezettel, szocialista vállalattal kezdte. A magántulajdon visszaalakítása egyébként nem egy csapásra valósult meg a rendszerváltozáskor. A felelős tulajdonosi szemlélet sem alakult elég gyorsan ki. A privatizáció törvényi kereteinek létrejötte – az 1988-as társasági törvényen túl – csak 1990-ben kapott lendületet. Különösen keserves volt a folyamat a kisgazdákkal kötött politikai kompromisszumok miatt a mezőgazdaságban. Az 1990–91-es gazdaság nagyon torz tőkepiac volt.

– Hogyan kellett volna észszerűen felhasználni a privatizációs bevételeket?

– Érdekes történelmi tény, hogy Horn Gyula a kormányzása idején megkérdezett egy vegyes összetételű közgazdászcsoportot, hogy mire célszerű fordítani a privatizációból származó pénzt. E társaságban Rabár Ferenc volt pénzügyminiszter, Botos József volt tb-főigazgató, Kopátsy Sándor közgazdász és én is benne voltunk. Elmondtuk, hogy a bevételek egy részét lehetséges lenne olyan intézmények megerősítésére fordítani, amelyek az átalakulás során a vállalkozásokat támogatják a felzárkózásban, versenyképessé válásban, exporthitelezésben. Hogy miért nem hallgatta meg végül a javaslatainkat, csak sejteni lehet. Nyilván a liberális szárny volt erősebb az akkori kormányzatban, amely viszont minden állami beavatkozást elutasított.

– Milyen volt a viszonya Antall Józseffel?

– Úgy gondolom, ő bel- és külpolitikailag, társadalom szempontjából felkészült, mondhatnám, zseniális ember volt. De hogy a gazdaság-, illetve a pénzügypolitikában nem volt járatos, az biztos. Azt is nehezen érzékelte, hogy az új rendszerben bizony a piac diktál. Ezért értettük meg Rabár Ferenccel egymást, mert mi egyformán, a piacvezérelt elv mentén képzeltük el a gazdaságot, a német, svájci és az osztrák modell mentén. Ráadásul Antallnak a betegsége miatt nem volt lehetősége beletanulni a gazdaságpolitikába.

– Most már kimondhatja nyugodtan: milyennek látja utólag a rendszerváltozás gazdaságpolitikáját?

– Ez nem volt más, mint általános elvek alapján való sodródás. Az első száz napban kidolgozott hároméves program ellenére nem volt meg a hatalmas feladat levezénylésének kellő részletességgel kidolgozott terve. Túl sokat várt mindenki a piac automatizmusaitól. Valószínűleg maga Rabár Ferenc is.

– Akkor sem látom az ő lemondásának konkrét okát.

– Egy 1991. év eleji előadásának szövege – amelyet halála után adtunk ki A kötéltáncos magányossága című könyvben – arról számolt be, hogy az általa, illetve általam is javasolt, radikális komplex intézkedéscsomaggal szemben 1990 szeptemberében a kormány a fokozatos lépések mellett döntött. Ez vezetett igazán az ő lemondásához. Kénytelen volt belátni ugyanis, hogy a hároméves gazdasági program ütemezésében a nagy rendszerek reformjához szükséges alapkoncepciók is hiányoztak az egyes tárcáknál.

– Melyekre gondol?

– Például a népjóléti vagy akár a művelődésügyi területre. Ezek kidolgozásához még idő kellett volna. Erre és a bérekre is kiterjedő reformra azonban egyáltalán nem került sor. Úgy tűnik, maga Rabár is erősen reménykedett abban, hogy a piac élve a liberalizációval viszonylag rövid idő alatt reálisabbá teszi az árakat. Később azt mondta, hogy nem számolt a folyamatok olyan lassúságával, ahogyan azokat az élet magával hozta. E tekintetben azonban szinte mindenkiben éltek illúziók.

– Ha ennyire ingoványos volt ez az időszak az életében, miért vállalta el a miniszterséget? Nem lett volna jobb, ha államtitkár marad?

– Logikus lett volna, hogy átvegyem a pénzügyi tárcát Rabár lemondása után, de Antallnak más elképzelése volt. Az apparátus és a szakterület túl nagy volt, számomra legalább is. Idetartozott a költségvetés, a bankfelügyelés, a szakszervezetekkel való tárgyalás, kapcsolattartás az IMF-fel, a hosszú távú tervezés. A kérdésére válaszolva: végül a bankügyekért felelős tárca nélküli miniszter lettem 1990. decembertől 1992. január közepéig. Elengedhetetlen volt ilyen poszt létrehozása, ugyanis ekkortájt már negyven új bank alakult Magyarországon. Sor került az új Budapesti Értéktőzsde megalapítására, vagyis a gazdasági reformok megteremtették a piacgazdaság működése szempontjából oly fontos közvetítő intézményrendszert.

– Nem túlzás ennyi bank ebben a kis országban?

– De. Hatalmas átalakulások mentek végbe, nagy volt a kihívás. Nem is volt rá felkészült apparátusunk. Egyszer a németeknél érdeklődtem, kiből és hogyan lett náluk banki felső vezető. A válasz egyszerű volt, a szamárlétrát emlegették. Olyan ott nem volt, hogy valaki egyből bankigazgató legyen. Nálunk meg ez szinte magától értetődött. Kezdetben az alapvető törvények is hiányoztak.

Sztrájk húsáremelés miatt az Ikarus mátyásföldi üzemében 1989-ben
Fotó: MTI–Krista Gábor

Rossz hitelek

– Például?

– A rendszerváltás után nem volt jegybanktörvény, pénzintézeti törvény, csődtörvény, számviteli törvény, de szerencsejáték-törvény sem.

– Ezzel a vadkapitalizmussal a bankvilágban hogyan birkóztak meg?

– A szüleim is bankosok voltak, úgyhogy már fiatalként ismertem a pénzintézeti tevékenységet. Korábban, a beruházási bankban, majd a pénzügykutatóban is foglalkoztunk azzal, hogyan működik a nyugati bankrendszer. Az ottani szabályokat, leírásokat tanulmányoztunk. Az Antall-kormány bankprivatizációs bizottságot hozott létre, és ennek a vezetése volt a feladatom tárca nélküli miniszterként. Vita volt: stratégiai befektetőket hívjunk-e be, vagy portfólióbefektetőket? Azaz egy-egy külföldi banknak adjuk el a magyar bankokat, lásd a német Landesbanknak eladott MKB-t, vagy csak a részvényeik egy részét áruljuk, mint például az OTP-nél? Az Antall-kormány 1992-ben fogadta el bankprivatizációs stratégiáját, melynek alapját az képezte, hogy a konszolidációnak, azaz a portfoliótisztításnak meg kell előznie a privatizációt, s a privatizáció során készpénzes alaptőke-emeléssel kell javítani a bankok működési lehetőségeit. Végül is az én tevékenységem erre a szakaszra korlátozódott.

– Miniszterként mit látott: milyen állapotban voltak a bankjaink?

– Sokkal rosszabban, mint kellett volna. Rengeteg volt a nem teljesítő hitelek aránya. Ne felejtsük el, a kilencvenes évek elején járunk! Azokra a hitelekre, amelyeket a múltból örököltünk, megoldást kellett találnunk, leginkább azt, hogy hogyan tudjuk őket leírni. A bankok ahol és amikor tehették, igyekeztek a rossz adósoktól megszabadulni. Az úgynevezett nagy hitelek a nagybankok hitelállományának ötven-nyolcvan százalékát tették ki. Az infrastrukturális hiteleket döntően a Budapest Bank örökölte meg. A K&H volt az agrárszféra, a Hitelbank a feldolgozóipar bankja.

– Erről nem sokat lehetett tudni…

– Mármint hogy sok a rossz hitel? Persze hogy nem. Nem tudom, ki mit gondolt, de ha nem tud fizetni iparvállalatainknak sok korábbi vevőjük, mint például a buszokért az oroszok, akkor miből fizetnék vissza a vállalatok a bankoknak a hiteleiket? Féltünk persze, hogy ha kiszivárog ez a bizonytalanság, annak beláthatatlan következménye lesz. Ez azért lett volna kellemetlen, mert mint később a Postabank esetében láttuk is, pillanatok alatt kialakulhat bankpánik. Az Egyesült Államokból ajánlkoztak nálam banktanácsadók, hogy segítenek megoldani a helyzetet. Érdekes szituáció volt: a korábbi orosz szakértőink mentek, majd jöttek helyettük az amerikaiak.

– Keleti zárás, nyugati nyitás?

– Pontosan. Így akartak belelátni a pénzügyeinkbe. Ha már így alakult, kiválasztottam közülük a legszimpatikusabbat. Az amerikai szakértők folyton aggódtak, hogy miként alakul a magyar hitelintézetek sorsa, ugyanis ép ebben az időben volt az USA egyik legnagyobb bankcsődhulláma, az ottani takarékok sorra mentek tönkre.

– Hogyan tudott a külföldi tanácsadókkal együtt dolgozni?

– Az EU is küldött egy holland bankszakembert a segítségnyújtás keretében mellém. Ő hasznos ember volt. Miniszterségem alatt kétszer jártam hivatalosan az Egyesült Államokban előadókörúton, meg Kanadában is. Mindig érdekes tapasztalatokkal tértem haza. Kaptam is az egyik akadémiai előadásom alkalmával egy könyvet, amelybe szerzője angolul azt írta bele: „Botos Katalin miniszternek, aki országát a XXI. századba átvezeti.” Később megjelent magyarul is Új ötletek halott közgazdászoktól címmel. A kanadai bankfelügyelet vezetője pedig eljött két hétre segíteni a betétbiztosítási törvényt megalkotni. A kanadaiaktól kifejezetten sok segítséget kaptam.

Éjszakába nyúló viták

– A többi pénzügyi törvény is segített?

– Igen. A számviteli törvényt 1992-ben léptettük életbe. Ez olyan mérlegek és jövedelemkimutatások elkészítésére kötelezte a gazdálkodó szervezeteket, amelyek megbízhatóbb áttekintést nyújtottak a gazdálkodásról. Szintén ebben az évben lépett életbe a csődtörvény is. Bár némelyik törvény kicsit túl szigorúra sikeredett. Azt vártuk, hogy a pénzügyi fegyelem helyreáll majd, és a körbetartozásoknak, sorban állásoknak véget lehet vetni.

– Ha ennyi mindent elért, nem világos, hogy miért nem maradt miniszter…

– Antall József is látta, a bankfelügyeletben bizalmi emberre van szükség. Miután én voltam az, aki a bankkonszolidáció előkészítésében, a pénzintézeti törvény 1991-es megalkotásában is közreműködött, rám gondolt. Ez ugyanis mindenképpen egy „szuper bizalmi ” állás volt. A bankfelügyelet elnöke minden szervezet és minden személy számlájára ráláthatott. Ez jól hangzik ugyan, de kellemetlen is tud lenni. Mármint, ha valaki visszaél vele. De nem maradtam sokáig a felügyeletnél se. Amikor 1994-ben megalakult a Horn-kormány, megüzenték: „leszek szíves lemondani”. Mindezt annak ellenére, hogy a jogszabály szerint nem rúghatnak ki. Azt mondták, ha nem mondok le magamtól, akkor megváltoztatják a törvényt. A saját emberüket szerették volna felügyeleti elnöknek látni. Több hónapig betöltetlen maradt a poszt… Az volt fontos, hogy ne én legyek ott. Nyilván magukból indultak ki, és holmi pártkatonának tekintettek. Érdekes: a német bankfelügyelet vezetője negyedszázadon át, napjainkig ugyanaz a személy volt. Pedig ott is váltották egymást a politikusok. De ők szakmai kérdésként kezelték ezt a posztot.

– A legkényesebb ügyekről nyugodtan beszélgetünk most. Akkoriban sokan fenyegették?

– Leginkább bankfelügyeleti elnökként nyúltam bele darázsfészkekbe. A bankcsődök is ekkortájt történtek. Sokan sokat vesztettek, és minket hibáztattak. Pedig éppen a mi érdemünk volt, hogy a disznóságok napvilágra kerültek. Emlékezetes marad, amikor autóval megpróbáltak leszorítani az útról. Életveszélyes helyzet volt! Egészen bizonyosan nem véletlenül. A sofőröm, egy volt kormányőr elővette – egyébként jogosan tartott – fegyverét. Bírósági ügy lett belőle. Még neki kellett a magyar bíróságokon magyarázkodnia.

– Harminc évvel később miként látja akkori munkásságát?

– Illúziókban éltünk. Utólag úgy látom, túlságosan is bíztunk a jogállamban. E tekintetben nemcsak Antallban, bennem is volt idealizmus. Említettem, hogy bárki számlájára ráláthattam volna. Mégsem jutott eszembe soha, hogy egy-egy, az orrom alá borsot törő ellenzéki politikus kontójára ránézzek. Pedig tudom, hogy a későbbiekben ezzel komoly hatalmat és befolyást szereztek egyesek. Naivan tisztességes voltam.

– Szakmai hibát követett el?

– Nem gondolnám. Úgy vélem, igazunk volt abban, hogy elutasítottuk az SZDSZ ultraliberális irányzatát. Az a kompromisszum, amelyet viszont a kisgazdákkal kötött a kormány, és az a kárpótlási törvény, amely közel kilenc hullámban valósult meg, nem igazán tetszett nekem. Hiszen valójában nemcsak a konkrét tulajdonukat vesztetteket, hanem szinte az egész társadalmat kárpótolni kellene a szocializmus okozta károkért. Azt viszont valóban sajnálom, hogy a privatizációra, a vagyonügynökségre akkor nem tudtam lényegében semmi befolyást gyakorolni.

– Megbánt valamit?

– A kormány nevében? Vagy a magaméban? Talán azt, hogy nem sikerült elérni, hogy a magánosítás feltételrendszerének kidolgozásában részt vehessek. Problémának tartom, hogy nem segítettük kellő mértékben egy nagyobb exporthitel-intézménnyel a vállalatok talpon maradását. Tudtunk volna hitelre szállítani például az oroszoknak buszokat, átmentve ezzel a hazai gyártást jobb időkre. Persze ehhez tőke kellett volna. De azt lehetett volna a privatizációs bevételekből szerezni. Fájdalmas volt, hogy az IMF olyan szorosan fogott bennünket, és tovább kellett szigorítani a költségvetésen. Ahogy most az unió nyomására is. De ezek rajtam kívül álló dolgok voltak. Napi 14 óra munka és a kormányülések mellett a közvetlen feladataimon túl sok mindenre már nem is futotta az energiámból.

– Ha már a kormányüléseket említette: volt szava a politikában?

– Éjszakába nyúlóan vitáztunk. Antall szerette az okos nőket, bár azért néha éreztette, hogy hol a helyük. Szerencsére többnyire véghezvittem az elképzeléseimet. Politikustársaim csak Vasladynek hívtak. Sokszor voltam népszerűtlen, de ezzel nem foglalkoztam.

– Miért?

– Beszélgetésünkből nyilván kiderült, hogy kinek az oldalán álltam. Mi Rabárral az Erhart illiberális közgazdaság elemei mellett akartuk az adenaueri konzervativizmust alkalmazni. Antallhoz pedig közelebb állt Kádár Béla, aki a másik, franciásabb, „etatistább” vonalat képviselte. Ha Rabár nem mond le, nem hátrál meg, akkor ketten talán elég erősek lehettünk volna ahhoz, hogy a dolgok némileg másként alakuljanak. Talán elérhettük volna például, hogy olyan pénzalapot hozunk lére a privatizációs bevételek egy részéből, amelyből feltölthettük volna a segítségre szoruló állami intézményeket.

– Mégis ön jegyzi a nullszaldós büdzsét.

– Ez igaz. Az elsőt s az utolsót is – harminc év alatt. Úgy gondolom továbbá, hogy az általam létrehozott intézmények jól, tisztességesen működtek. Egy volt kollégám éppen a napokban az írta egy Facebook-bejegyzésben, hogy „jó főnök volt”. Nem egy ilyet kaptam. Ez nekem sokat számít.

– Mindezek tükrében milyen számvetést készítene? Elégedett?

– Az adott feltételek között igyekeztem mindent megtenni a közjóért. Minden tőlem telhetőt mérlegeltem, minden valamirevaló szakembert meghallgattam. Tevékenységem nemzetközi visszhangja pozitív volt. Hogy elégedett vagyok-e, azt nem állíthatom. Hiszen olyannyira előzmények nélkül estünk bele a nagypolitikába, hogy nem volt időnk beletanulni, és csak menet közben jöttünk rá dolgokra. Ma már sok mindent jobban tudnék. Kár, hogy elrepült az idő.