Öt halál

Ady Endre, Eötvös Loránd, Gozsdu Elek, Csontváry Kosztka Tivadar és Csáth Gézáé halála jelképei lennének az egyetemes pusztulásnak?

Amikor évtizedekkel ezelőtt angolul tanultam, pár hétig egy magnókazettával kényszerültem kínlódni, amelyen valami űrhajózási história volt hallható. Ebben hangzott el és föl számos alkalommal a koincidencia szó: „coincidence”, harsogták vagy rebegték az űrhajósok, amikor valami valamivel váratlanul találkozott; igésítve „coincide”, megegyezik, egybevág, összeillik, ütközik – „with”, azaz -val, -vel vonzattal. Aki olyan szerencsés, hogy hosszúnak mondható személyes életidőre tekinthet vissza, az tapasztalhatja, hogy egy-egy szó vagy dallam mintegy „beleragad” a tudatába szótári vagy zenetörténeti önértékét messze meghaladó módon. A koincidencia szó számomra egy még súlyosabb, bár talán még nem patologikus gondolkodási technológiához is kapcsolódik. Mind kevésbé hiszek a véletlenekben, azaz nem nyugszom, amíg a véletlen(nek látszó) „találkozások”, alkalmi „egybeesések”, sejtelmes „egyezések” mögött mélyebb okot nem sejdítek, vagy amíg ideig-óráig rá nem tudok fogni effélét.

Így vagyok most a száz éve zajlott 1919 egyik, külön-külön merőben egyedinek látszó, de még úgy is rendkívül fontos eseményeinek ama „részhalmazával”, amely közvetlenül nem kapcsolódik a világháború után formálódó európai rend – nálunk a kommün és a román megszállás, azaz a teljes országvesztés – történéseihez, és amely nem több és nem más, mint öt magyar alkotó halála: Ady Endréé, Eötvös Lorándé, Gozsdu Eleké, Csontváry Kosztka Tivadaré és Csáth Gézáé. Öt privát esemény. Amelyek azonban akarva-akaratlanul egyediségükben is, ám még inkább egységesen a história körébe tartoznak. Mitől vajon? Nem utólagos ráfogás ez?

Ne úgy képzeljük ezt az öt halálesetet, mint ha valami mitikus földrengés mélybe döntötte volna a magyar Olimposznak egyik nagyszerű vonulatát, vagy mint ha a magyar Parnasszus helyére a zord égi hatalmak büntetésül egy éjszaka alatt kietlen nekropoliszt varázsoltak volna! S a „parton” ott zokog egy nemzet megrendülten. Nem: Adyék végső távozása egyszeri és egymástól független események sora volt, s így vált részévé az apokaliptikus mindennapoknak. Sőt Gozsdué, Csáthé még a sajtóhírek között is legfeljebb a helyi vidékiek közé jutott be. Csontváryé meg sehova.

Kilencszáztizenkilenc nagy magyar halottai olyan földi világnak mondtak végbúcsút Magyarországon, amikor hovatovább már az is kétséges volt, hogy van-e még és hogy vajon holnap lesz-e Magyarország. A szabadkai születésű Csáth Géza – akinek kultusza ötven éve mind látványosabban erősödik – a szerb–magyar demarkációs vonalon öli meg magát (miután végzett a feleségével), hogy „egy paréjjal és fűvel borított parasztszekéren” vigyék a temetőbe. Sírja ötven éve „eladásra került”, egy szerb família nyughelye, semmi nem jelzi, hogy kinek a csontjait süllyesztették a mélybe, ha egyáltalán…

Amikor Gozsdu Eleket május végén eltemették Temesváron, még nem dőlt el, hogy a Bánságnak ez a magyar–szerb–zsidó csodavárosa melyik utódállam tulajdonába jut. Ekkor éppen szerb hatóság dirigált, aminek következtében ennek a – román, albán–görög, macedón származású – keményen magyar elkötelezettségű, remek novellistának és szenzációs levélregényszerzőnek cirill betűs partecédula invitál a búcsúztatására, a temető szerb parcellájába. Sírja eltűnt: a szerb egyházra semmit nem hagyott, ezért sírját sem gondozták. Egyetlen fia Galíciában esik el még 1915 augusztusában, ezt feleségével képtelenek elfogadni – ezután is mindig három személyre terítenek.

Hát a „napút festője”? Ő a budai Szent János Kórházban hunyt el talán verőérgyulladásban, de nem kizárható, hogy szimplán éhen halt. Tíz éve már nem festett, ágrólszakadt mániákusként írta egyszemélyes „teológiájának” a szövegeit. Nekem még van szerencsém emlékezni arra a kulturális politikai zavarodottságra, amely fogadta 1963-as „bemutatkozó” tárlatát Székesfehérváron. Azóta ott van, és mind stabilabban, ahova művészi érdemei emelték, és emellett mind többször hivatkoznak-hivatkozunk rá, amikor a magyar „kód” legmélyebb és legtávolabbi elemeihez próbálunk közeledni. És a hamvai? 1959-ben egy művészettörténészi „megkeresésre” így válaszol a Fővárosi Temetkezési Intézet Igazgatósága: „Csontváry Kosztka Tivadar nevű elhunyt temetése 1919. június 28-án az óbudai temetői 18-4-76. sz. sírba történt. A 18. parcella 30 éves használati ideje 1953. évben lejárt, ekkor kiürítése meg lett hirdetve. Tekintettel arra, hogy Csontváry Kosztka Tivadar sírjának további 30 évre való meghagyása iránt a hozzátartozók részéről intézkedés nem történt a megadott határidőn belül, a köztemetői szabályrendelet értelmében a nevezett hamvai is kiexhumálva egy közös sírba lett elhelyezve.” Veretesen szép magyar mondatok…

És hát hogyan is emlékezzünk az elhalálozott Ady és Eötvös Loránd megdicsőülésére Károlyi Mihályék és Kun Béláék országlása idején? Ady végbúcsúztatása egyaránt része a költő legendáriumának és ellenlegendáriumának. Pedig ha van haláleset, amelyet mindenféle tudományos indoklás vagy politikai belemagyarázás nélkül ott kell látnunk a nemzeti mitológia nagy tablóján, Ady Endréé az volt. Az ő szóhasználatára is emlékezve: volt-e fajtája minden erényével és bűnével egybeszövöttebb magyar költő, mint ő? Akinek végső távozását valóban a nemzetpusztulás apokaliptikus harsonái kísérték. A pózoknak ez a nagy megszállottja, ez a századelős „mindenestől” modern akkor nem szerepel, hanem az életét játssza el, amikor azt mondja: „én vagyok az utolsó magyar…” És a sivár hotelszobák éjjeliszekrényén mindig ott van a Károli-biblia – hol Jeremiás, hol Ézsaiás, hol a Jelenések könyvénél fölcsapva.

Talán még hozzá sem fogtak halotti maszkja elkészítéséhez, amikor már megkezdődött Ady kisajátítása, emlékének elrablása. A kisajátítás azt jelenti, hogy valaki vagy valakik a maguk tulajdonává tesznek valamit vagy valakit. Börziáner sunyisággal vagy műprófétásan hangoskodva, vagy szemüveg-villogtató tudálékossággal. Ám az legalább akkora szellemi galádság, amit az Ady haldoklása és halála idején regnáló hatalom „vall”, hangoztatva, hogy „a nemzet halottja” ő, hogy „benned él Magyarország szellemi egysége”. Hiszen nem a nemzet szólal itt meg, hanem azok, akik a nemzetet is kisajátították, és valami sosem volt egységet hazudtak látszathatalmuk mámorában. Aprócska tény, amelynek ma van némi aktualitása: megjelent az Új Nemzedék című lap Pardon rovatának az anyaga 1919–21-ből, amelyet Kosztolányi szerkesztett. Minden fontos és érdektelen apróságról szó esik, de Ady neve nem íródik le benne. A mai olvasó szinte érzi azt a feszültséget Kosztolányiban, amely majd 1929-ben szakítja át a gátat, amikor közreadja a maga Ady-revízióját a költő „messianizmusának” „korcs” esztétikumáról.

Ady Endre a vátesz öntudatával élte meg saját élete végét: nem a háborús vereség és nem is a társadalom széthullása volt költői ravatala, hanem a magyar történelem. Annak halálos sebeit látta felfakadni a maga „lázáros” nyomorúságán. Amikor ma megidézni próbáljuk azt, ami száz éve történt, ez az Ady-kép a leghitelesebb szellemi és erkölcsi tájékoztatónk. Csak legyintünk, amikor olvassuk, hogy Eötvös Loránd ravatalánál a Vörös Őrség váltogatja a lábát, és Lukács György nyekergi, hogy báró Eötvös József fia „a proletariátus halottja”. Akiről, ha ott akarjuk látni a nagy nemzeti tablón, ne felejtsük, hogy 1848-ban látta meg a világot… És a világháború magyar katonaönkéteseinek legidősebbje 1841-ben született…

Véletlen halottak… A háborús emberveszteségek, a járványok, a közrend és a történelmi magyar állam végpusztulásának milliós nagy temetője – ez 1918 és 1919. 1918–19-ba és 1920-ba mindannyian belehaltunk – mi, ma élők is. Ugye, emlékszünk arra, hogy mit írt Karinthy Frigyes a kisfiának a „túlélő” magyarság örök fantomfájdalmáról?

Tehát: van-e külön „jelentése” számunkra a „véletlen” öt nagy magyar halottjának? Jelképei lennének az egyetemes pusztulásnak? Vagy arról suttognának, hogy a létezés esetlegességei mögött mindig ott van az ok- és célszerűség? Azaz hogy az esetlegesség csak látszatra véletlen, inkább üzenet?