A mettőr és az idő

Nem hoz zavarba egy tipométer vagy az a szakszó, hogy einfach lénia, és tudom, milyen íze van az első nagyfröccsnek a slussz után tíz óra tájban a rég eltűnt Athenaeum környékén.

Újságok születnek, újságok megszűnnek, újságok tetszhalálba kényszerülnek, azután röpke időre főnixként fölszárnyalnak, a bolti polcok roskadnak a napilapok és folyóiratnak álcázott politikai hírlapok alatt, az ember guberálgatja előttük a mind súlyosabb aprópénzeket; immár nemcsak a „sajtótermékek” neve követhetetlen, hanem még a műfaja és a tematikája is, a gazdagság áttekinthetetlen – én meg mégis hadd búslakodjam azon, hogy „eltűnőben az újság”. Jellemző abszurditásként természetesen egy újság, sőt konkrétan egy napilap magazincikkét kell „használnom” erre a rögtönzött nekrológra. Nem akarom én most siratni a Gutenberg-galaxist, nem akarom fölmondani a közhelyeket az információs kultúra állapotáról, sem belezuhanni lobogó fürtökkel (nocsak…) a „print” és az „online” közötti szakadékba, s a legkevésbé sem óhajtok alámerülni a legújabb kori nyomtatott magyar közmédiumok állagába (noha több mint négy évtizede viszek bennük ilyen-olyan szerepeket), most legyen a szó az emlékezésé és a nosztalgiáé.

Mi is volt az újság a polgár számára? Hogyan is volt részese a köznapoknak az újság? Miféle varázserővel határozta meg a polgári mindennapokat az ismerettovábbításnak és ismeretszerzésnek ez az intézménye? Észrevétlenül civil rítussá vált „időközben” ez a szimpla esemény, az újságolvasás?

Mivel polgárok vagyunk, hadd vázoljak föl egy polgári hétköznapot abból a faluból, amely oly gyakran jelenik meg ezeken ez újságlapokon. Az „utolsó paraszt” szemben lakik velem, paraszton értve azt az embert, aki a „mezei szorgalom” minden dolgában járatos (Berzsenyi Dániel falucskája ez, tőle a szóhasználat). Jóllehet egész életében gyári munkás volt. Ma már nyugdíjas, de a tagos, rendíthetetlen, borbarát fajtából. Nincs madár, amelyet fel ne ismerne, nincs tuskó, amelyet szét ne tudna vágni, és pontosan tisztában van a kertjében termesztett paprika kapszaicintartalmával. A minap, amikor portáink szélességéről beszélgettünk, és közöltem vele, hogy az enyém tizenhat méter, a legkevésbé sem lepődött meg, kiderült, hogy az övé is éppen ekkora, és vajon miért? Élő ember ezt ma már nem tudná sem városon, sem falun. Nos azért, hogy egy ökrös szekér meg tudjon fordulni benne – tolatás nélkül. Ezt persze nem újságból tanulta, de nincs beszélgetés, hogy valami újságcikkről is szót ne váltanánk vagy a megyei lapból, vagy a Szabad Földből. És azt is hadd írjam le, hogy a feleségével beutazta a környező országokat, töviről hegyire ismeri a Kárpát-medencét, a politikai kérdésekkel (a legesendőbb pártügyekig) tisztában van, és mindig a józan ész meg a magyar szív mondatja vele azt, amit indokoltnak tart kimondani. Soha nem káromkodik, sört nem iszik, és pálinkát is legfeljebb a vendégek kedvéért. Megjelenő könyveimből mindig ajánlok neki egy tiszteletpéldányt mint irományaim gyakori szereplőjének, hogy az eseményt egy-két üveg borral meg is pecsételjük, nézegetve közben a kert végében hullámzó gabonát, hátha felbukkan benne egy őz, vagy hallgatva a hulló körte zaját és a szöszmötölő állatokat a nyúlházban, vakargatva a kutya fülét. Tőle tudom egyébként azt is, hogy a Petőfi-féle „Morzsa kutyánk, hegyezd füled” melyik ősi ebfajtánkra vonatkozik.

Császár Károly barátom öt és hat között kiballag az újságért, és ekkortól együtt az újság, a kávé és a napfelkelte. Ekkortól lép érvénybe az új nap. Mindez magától értetődő. De vajon hány helyen viszi föl az újságos az emeletre a csikorgó hajnalban a lapot, hogy beszorítsa a kilincs és az ajtófélfa közé? Hogy a munkába induló férfiember a főcímekre még rápillanthasson, vagy átnézhesse a forduló eredményeit (nem mintha nem tudná)… Régi idők álomvilága az amerikai filmek idilli reggele, amint az újságosfiú a csikorgó bringáról behajítja a föltekert lapot a kertbe, hogy a lesben álló labrador lobogó fülekkel száguldhasson érte? A nap az újsággal kezdődött, és azzal is végződött a vacsora utáni lámpafényben. Hát még a hét végén…

Az újság az életed része volt napról napra, hogy utolsó sóhajtásoddal arra intsd fiadat: le ne mondja az előfizetést. Az újság léte a rendet jelentette és jelképezte, meg a szabályozottságot, ritmust vitt az élet zavarodottságába és kuszaságába. Mindig mindent ugyanott találtál, ahol tegnap vagy a múlt héten, a vezércikktől a keresztrejtvényig, a hírektől az „Olvasóink írják”-ig, a könnyű nyári egytálételektől a totótippekig. És éppen ez az „örök visszatérés” hitette el veled, hogy az újságban minden benne van. És mindenki, akinek „jár az újság”, ugyanegy család tagja, ha a véleményük eltér is egymástól, a témaviláguk közös. És még sincs szó valamiféle falanszteri egyneműségről Egyszerű a recept: olyan újságot járassál, amelyik tud és tudósít az élet sokszínű gazdagságáról!

Miféle időkről beszélek? Persze: a régiekről. De én most – vessen követ rám bárki – a határt a rendszerváltozás idején húzom meg. Amikor – jelképes esemény – a politika a legtöbb napilapból kiirtotta a kultúrát, legalábbis azt a fajta minőséget, amelyet nem tudott a pártharcok terepén tartani. Tudom persze, amit tudok a kései pártállam sajtójáról, cikkek sorát tölthetném meg bornírt és borzalmas anekdotákkal, mi sem volna egyszerűbb a szereplő „aktorokról” fogcsikorgató és persze személyes emlékekkel átszőtt zombitablót szerkeszteni, ahogy egy ávós verőember oktat ki Németh Lászlóból vagy egy olyan főszerkesztő-helyettes és párttitkár a fogalmazásról, aki a faramuci szót csak furamaciként hajlandó használni… De maga a lapcsinálás és a nyomtatás az olyan volt, mint öregapáink idejében. Meg a szállítás – az olvasóhoz vezető út – rendje is. A lap meg a (kihalásra ítélt) polgár viszonya is. Én még szerkesztettem lapot monoszedéssel, ólomfelhők között, olyan nyomdászok és mettőrök társaságában, akik féléveket végeztek önként az egyetemen matematika, görög vagy zenei szakon, hogy azt is tudjanak szedni és tördelni. Nem hoz zavarba egy tipométer vagy az a szakszó, hogy einfach lénia, és tudom, milyen íze van az első nagyfröccsnek a slussz után tíz óra tájban a rég eltűnt Athenaeum környékén.

Mettőr… Talán minden ezzel a szóval kezdődött. Kisiskolás koromban karácsonyi ajándékul kaptam egy nagy könyvet (antikváriumi darabot persze), az volt a címe, hogy Csoda album. Egy bizonyos „császári és királyi udvari könyvnyomdában” készült 1911-ben – és ez alighanem elgondolkodtatott, amikor az iskolában éppen ötven évvel később az Acélos Szoszó című igaz történettel kellett megbirkóznunk. S alighanem éppoly érdekfeszítőnek tartottam Sztálin elvtárs gyerekkori hőstettének leírását, mint mondjuk A vörös Péterét, amelyet valami Cholnoky Viktor írt. Mit tudtam én, hogy mi az a Pesti Napló című, „minden irányban teljesen független” napilap, amelynek hű előfizetői ezt a könyvet ajándékba kapták. Hogy miféle írók mesélnek itt – Lovik Károly, Hunyady Sándor meg Krúdy Gyula. Fura mesék voltak ebben a nagy könyvben, amely azért jött létre, olvasom az előszóban, amelyet szintén csak félig-meddig értettem, hogy közösen létrehozzon valamit – csupa nagybetűvel – a Tündér, az Író, a Szedő, a Festő, a Rajzoló, a Gépmester, a Cinkográfus meg a Mettőr. Valamit, ami költészet is, meg valóság is, szó is, meg nyomtatott lapok sora is. Jutalmául annak, aki újságot olvas. A mettőr – tanultam meg vagy hatvan éve – arra való, hogy amit az író leír, meg amit a rajzoló lerajzol, azt „gyűjtse rendbe, hogy legyen eleje és vége, legyen formája, szép is legyen, jó is legyen”.

A mettőr – a szó is meg a szürke köpenyes szakember is – mára már eltűnt a semmibe. Ma szoftvereket mérlegelünk: QuarkXpress, Frame-Maker, InDesign… A mettőr szó, meg amit jelent, a fölösleges tudás maga. De nélküle azért az újság- és könyvolvasó élete kicsikét kopárabb volna. Talán mint a mai gazdáé, aki ökröt még életében nem látott, nemhogy oda bírná képzelni őket párosával az udvarába, igától lenyomott nyakkal, meg-meghörrenve, ahogy fordulás közben keresi a lábuk a kapaszkodót.