Le a talapzatról!

Évek óta dolgoznak a tudósok az új, korszerű magyar irodalomtörténet megírásán azzal a felelősséggel, hogy aki abból kimarad, annak annyi. Kiesik az örökkévalóságból. Ez Baróti Szabó Dávidot vagy Tinódi Lantos Sebestyént nem igazán érdekli. Nagy viszont a harc a kortárs szerzőknél. A kérdést nem lehet megkerülni, hiszen meg kell jelenniük az irodalomtörténetben, csakhogy nem lehet mindenkit beleírni. Ha viszont válogatunk, akkor nagy a felelősség, és nagy lehet a sértődés is. De a méréshez még nincs kész a szerszám, amelyet időnek szoktak nevezni. Nem számít ugyanis, mit ír az aktuálkritika, kiket hozsannáz, kit futtat, és kit nyom le. Ez gyakran nem esztétika, hanem csak üzlet.

Háy János Kik vagytok ti? című, 700 oldalas magán-irodalomtörténete azért születhetett meg gyorsabban, mint az akadémiai kutatóhelyen készülő hatkötetes új, tudományos leltár, mert Háy fittyet hányhatott arra, hogy ki mit gondol a magyar kánonról. A sajátjába belefért harmincvalahány magyar író, egy szobrász, egy alternatív képzőművész és egy szövegíró. Aztán ráírta a könyve elejére, hogy Kötelező magyar irodalom. És mindenki azt kezd vele, amit akar.

Jöttek is a kritikus hangok. Volt, aki neveket kért számon, ez miért, az miért nem. Volt, aki úgy látta, hogy Háy János maradjon csak magyar író, ne kontárkodjon bele a tudományba. Csakhogy ezek a szakemberek mostanra eljuttatták mind az irodalomtörténet-, mind a kritikaírást az olvashatatlanság szintjére. Egymásnak írogatnak. Az olvasó viszont arra lenne kíváncsi, belefogjon-e egy könyvbe. De nem segítenek azok a kötetek sem, amelyek a bulvár szintjére húzzák le az irodalmat, amelyek szerelmi pletykákkal gondolják annak népszerűsítését.

Nézzük tehát, mi mit tudunk kezdeni azzal a 700 oldallal, amelyet Háy tett le elénk, és amelyet kötelező irodalomként definiál! Mindenekelőtt írjuk fel, hogy igen olvasmányos a könyv, szinte jó regényként tudunk benne haladni. Bár a kortársak felé közeledve érzékeljük, hogy ő is kénytelen bonyolítani. A mai művészetben már több az ideológia, mint az esztétika.

Mielőtt az ember ekkora munkába fog, annyira sokat kell tanulnia, hogy az anyag már ne tudás-, hanem készségszintre jusson. Ne csak felmondani tudja, hanem szabadon használni, járjon-keljen benne. A magyar irodalom vagy inkább szellemtörténet, hogy a nagy elődre, Szerb Antalra is utaljunk, akkor írható le, ha tisztában vagyunk mind a tendenciákkal, mind a fordulópontokkal. Aztán már csak ezeket kell az alkotókhoz vagy fordítva, az alkotókat a pontokhoz igazítani. Háy János nagyvonalúan és elegánsan végzi el ezt a munkát. Nem is érthető, miért szánt rá ekkora energiát, ennyi időt, hiszen elsősorban magyar író, akinek a saját életművét kell építgetnie, nem másokét értékelgetni. De mindenképpen meg kell neki köszönni.

A bátorságát elsősorban, amellyel lehúzza a piedesztálról a bálványokat, hogy közelről megvizsgálva kimondja: ez nem sokat ér, ez meg remekmű. Ezért lettél méltó arra, hogy mindörökre a magyar kánon része légy. A nagyvonalúságot, hogy nem csak a saját ízlését követi, pedig ezért sem lehetne kárhoztatni. A sok érdekességet, amelyet íróinkról megtudunk, mivel itt az életrajz és az életmű egymás része. És nem utolsósorban azokat az új szempontokat, amelyekkel magunk is megmérhetjük a szerzőket. Őket is, meg másokat is, akik kimaradtak, akik mellékszereplők lettek, csak néhány rossz szót kaptak.

Végeredményben Háy János azt az ajánlatot adja, hogy írjuk meg mi is a magunk magyar irodalomtörténetét. Ehhez nem kell eldobni az irodalomkönyveket, hiszen a tudás azokban van, csak okosan, elfogultság nélkül kell őket forgatni. Nem biztos, hogy mindenben igazuk van.

A vita lehetősége tehát itt van. Nem kell egyetértenünk azzal, hogy Ady pozőr volt, Petőfi szerepjátékos, Babits lírikusnak alkalmatlan, Vörösmartynak meg alig volt jó verse. És persze nem tudjuk megbocsátani, hogy imádott Aranyunkat született öreg bácsinak írja le, aki folyton beteg, de szakadatlanul dolgozik, mert retteg az anyagi bizonytalanságtól. És van még számtalan más állítás: Pilinszkyről, Weöresről, Füst Milánról meg a kikezdhetetlenekről: Jókairól, Mikszáthról, Móriczról, Kassákról vagy Szabó Lőrincről.

(Döbbenetes, mennyire líravezérelt a magyar irodalom, még a regényt is elbeszélő költeményben írják.) És meg lehet kérdezni persze, hogy miért van benn Bródy Sándor, és miért nincs Kölcsey, miért Szabó Magda és Hajnóczy Péter vagy Petri, és miért nincs X vagy Y, aki nagy, akinek a lábai előtt heverünk. Persze azért nem kell mindent elhinni Háynak, hiszen akkor abba a hibába esünk, mint a kritikátlan kánonkövetők. De azért csak forogjon haszonnal ez a könyv! Jó móka, emberes munka.

(Háy János: Kik vagytok ti? – Kötelező magyar irodalom – Újraélesztő könyv. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2019, 710 oldal. Ára: 7499 forint)