Perlekedő törpék

1944, a vészkorszak után a szovjet fegyverek árnyékában berendezkedő kommunista diktatúra a legkevésbé sem akarta a magyar–zsidó traumahalmaz kérdését tisztázni.

Kádár János (középen) látogatása a XIII. kerületi Forgácsoló-Szerszámipari Vállalatnál; hátul balra szürke öltönyben Grósz Károly budapesti párttitkár, 1987. Kádár önvádtól gyötörve, széteső tudattal távozott a túlvilágra Forrás: Fortepan

A kádárizmus időszakában talán a legsúlyosabb károkat a magyar–zsidó traumahalmaz kibeszéletlensége okozta. 1944, a vészkorszak után a szovjet fegyverek árnyékában berendezkedő kommunista diktatúra ugyanis a legkevésbé sem akarta ezt a kérdést tisztázni. A népbírósági eljárásokat eleve nem is erre a célra találták ki, hanem a kommunista hatalomátvétel ideológiai és jogi eszközeként gondolták el. Ezt követően a diktatúra a magyar–zsidó identitáspáros helyett az internacionalista–kommunista identitáspárt kínálta. 1956-ban azonban újra lehetőség kínálkozott a magyar–zsidó élményközösség helyreállítására. Nem véletlen, hogy a forradalomra azonnal ráütötték a fasizmus bélyegét. Ahogyan Kádár fogalmazott: „amikor ruhára, bőrszínre [?], nem tudom, mire rámutatva fegyvertelen embereket pogrom alapján megöltek”.

A zsidóságról egyébként szinte beszélni sem volt szabad, viszont úgymond „cionisták” elleni eljárások azért zajlottak. Azért is tabutéma volt a kérdés, mert Izrael Állam egyértelműen a nyugati szövetségi rendszer része lett, a Magyar Népköztársaság viszont a szovjet blokkal egyetemben az arab államok pártjára állt.

Ez a kibeszéletlenség egészen elképesztő következménnyel járt. Heller Ágnes visszaemlékezéseiben arról írt, hogy az egykori „zsidó gimnáziumi lányosztály ’56-ot ellenforradalomnak tekintette, és úgy érezte: veszélyeztetett helyzetben volt […] Mindszenty beszédét olyan fenyegetőnek érezték, hogy őt asszociálták a klerikális reakcióval és az antiszemitizmussal […] Csupa elvtársnő vont kérdőre, akik azt hitték, hogy nem zsidók. Egy zsidó gimnázium érettségi találkozóján csupa nem zsidó jelent meg.”

Ez az elhallgatás azonban leginkább a párton belül hatott. Elég csak Németh Miklós emlékiratait megnézni, amelyben oldalakon keresztül taglalja a „vidéki” és „budapesti” káderek közötti ellentéteket. De akár még a primitív ököljog prófétájától, az antiszemitának viszont igazán nem nevezhető Marosán Györgytől is olvashatunk ilyen sorokat: „Te [Sándor József] és Szirmai kijelentették, hogy sok a zsidó [a pártban]. Sőt Szirmai hozzátette, hogy csúnya és zsidó. Szirmai a szép zsidó! És te, talán Árpáddal jöttél be? Minek néztek ti engem? Nem szégyellitek magatokat? Nem elég antiszemitizmust hagyott itt nekünk Rákosi, Farkas és Péter Gábor?”

A kádárizmus kudarca. „A magyar tragédiának az a lényege, hogy a szocializmus és a nemzeti függetlenség eszméje szembekerültek egymással” – ezt a fogalmi ellentmondást a magyarság és a szovjet típusú rendszer között Nagy Imre vetette papírra Snagovban. Vajon Kádár János értette ezt a történelmi ellentétet? Az ő rendszere ugyanis lényegében arra épült, hogy ideiglenes szükségmegoldásokkal addig toldozzák-foldozzák a szocializmus építményét, s addig tartják a szerény gyarapodás ütemét, amíg az emberek megváltoznak, amíg a rákos daganatként burjánzó kommunista diktatúra bekebelezi a társadalmat, a nemzetet. Erre maga Kádár is utalt akkor, amikor vita bontakozott ki, hogy átnevezzék-e a magyar államot népköztársaság helyett szocialista köztársaságra. Kádár ezt elutasította, mondván, hogy még nem tartunk itt. Helyesen érzékelte, hogy a rendszere „ideiglenesen állandó”, akárcsak az itt állomásozó szovjet csapatok mandátumának időtávja.

A bizonytalanságot bizonyossággá tette, hogy 1981-ben a Magyar Népköztársaság lényegében államcsődbe került: voltak olyan napok, amikor kétséges volt, hogy másnap ki tud-e nyitni a Magyar Nemzeti Bank. Már korábban a téeszesítés csődjét jelentette, hogy alig zárult le a parasztokat a kolhozokba zsaroló kampány, három év múlva már engedélyezték a háztájit, hiszen ahogy Kádár mondta: hús kell. A hetvenes évektől egyre gyakoribbá vált a fusizás, majd 1981-től a vállalati gazdasági munkaközösség, a vgmk lényegében a magánvállalkozások előtt nyitott utat. Ez azt jelentette, hogy a rendszer már nem tudta teljesíteni a kimondatlan fegyverszünet feltételeinek rá eső részét, vagyis nem tudta önmagától biztosítani a szerény anyagi gyarapodást. Viszont akadályozni sem akarta, és félig-meddig legálisan az állampolgárokra bízta annak elérését.

Kifújt a „szocialista hazafiság” meg a brigádmozgalom mítosza is: az aktívan közösségellenes politika eddigre beérett. 1982-ben Kádár az elvtársak előtt erről így panaszkodott: „A legrosszabb, ami a morális területen történik: bizonyos közösségi szellem volt azért az országban, még a személyi kultusz idején is. […] Részemről tudatos volt, hogy egy kicsit fújják ki magukat az emberek, foglalkozzanak a családdal. Ezt teljesítettük, sőt azt kell mondani, hogy túlteljesítettük. […] Most már az emberek gondolkodásában a hoci-nesze meg a kis pénz, kis munka szemlélet van.”

Az egykor élenjáró magyar ipar elkezdett leépülni, s az évtized végére groteszk módon teljesítette be Fejes Endre 1962-es kisregényének látomását: „A rozsdatemető kőfallal zárt udvar a raktárépület mögött. Iparvágány felezi, két oldalán rendetlen összevisszaságban, egymás hegyén-hátán kiselejtezett gépek, behemót kazánok, felismerhetetlen szörnyszülöttek nyomódnak mélyen a fekete salakba, mázsás, penészgombás karokkal mutatnak az égre, várják a tűzhalált. Az udvar végén rácsos, magasra épített vaskapu engedi a sínpárt a macskaköves utcára.”

Kádár János (középen) látogatása a XIII. kerületi Forgácsoló-Szerszámipari Vállalatnál; hátul balra szürke öltönyben Grósz Károly budapesti párttitkár, 1987. Kádár önvádtól gyötörve, széteső tudattal távozott a túlvilágra
Fotó: Fortepan

Az értelmiség útja. Kádár még 1957-ben Kisújszálláson, egy nagygyűlésen a következőket mondta az értelmiségről: „Mostanában sokat foglalkozunk különböző okoknál fogva értelmiségi kérdésekkel. Úgy véljük, hogy az értelmiség a dolgozó nép része, de az állam alappillére a két nagy dolgozó osztály, a munkásság és a parasztság. A mi állami rendünk alapja a munkás-paraszt szövetség, s mi úgy gondoljuk, hogy a becsületes és tisztességes érzésű értelmiségi dolgozó a néppel tart. Aki nem a néppel tart – mit tegyünk? –, harcolni fogunk ellene.” Maga sem gondolta volna, hogy egyik legközelibb munkatársa, Aczél György segítségével olyan értelmiségi attitűd erősödik meg, amely éppen a párt „proletárdiktatúrájának” helyén a saját kizárólagos uralmát kívánja kiépíteni.

A programadó összefoglalás 1974-ben Konrád György és Szelényi Iván tollából született meg. A címe volt talán a legfaramucibb: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. A szocializmus bikkfanyelvén szinte prófétai gondolatokat fogalmaztak meg. E szerint a tudás megszerzése, birtoklása, disztribúciója és ellenőrzése egy adott társadalmi csoport, az értelmiség monopóliuma, amely csoport ezáltal megszerzi és kisajátítja az „osztályhatalmat” – vagyis a társadalom feletti uralmat. (A tanulmány és írói elleni állambiztonsági hajszával, a különös besúgásokkal e helyütt nincs lehetőség foglalkozni.)

Konrád György tíz évvel később az Antipolitika című röpiratában még egyértelműbben fogalmazott: internacionalista értelmiségről és „nemzetközi hálózatról” ír. Végül 1992-ben Értelmiség és dominancia a posztkommunista társadalmakban című esszéjükben Szelényivel közösen megállapították: „Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a közelmúlt változásait a lassúbb és csendesebb »alulról jövő forradalom« készítette elő, amely az 1960-as évek óta fokozatosan aláásta a kommunista rendszert. A hirtelen politizálódott és radikálissá vált magyar értelmiség napjainkban gyakran türelmetlen a társadalom vagy a »tömegek« értetlensége miatt. Az újonnan megalakult politikai mozgalmak vagy pártok valóban sűrűn szembetalálják magukat az emberek fenntartásaival, sőt a teljes közönnyel is.”

Mindezen gondolatok politikai kihordozójává a rendszerváltozás idején a Szabad Demokraták Szövetsége vált, amely igazi kritikai értelmiségi attitűdöt testesített meg – ötletekkel tele volt a padlás. De maradt a magyar Ugar szapulása – hiszen nélkülük csak Mucsa volt lehetséges. De valamiért az embernek olyan gondolatai támadnak, hogy ez a kritikai értelmiség éppen ebben a „rozsdazónában”, a Roncsfilm végtelenített vetítése közben érezte magát jól…

Másik Magyarország. A kritikai értelmiség ellenzékben politizáló csoportja – saját meghatározásuk szerint a „demokratikus ellenzék” – új lappal jelentkezett 1981-ben. A Beszélő című szamizdat folyóirat megindulásakor a szerkesztők az országot így jellemezték: „a halkan morajló embertömeg, amely fölött a két törpe kisebbség, az ellenzék és az ország vezetése fennhangon perel egymással”. Mi sem állhatott volna távolabb a valóságtól. Ekkorra ugyanis lassan magához tért a nemzetet hagyományos módon értelmező Magyarország is. Az elsődleges törésvonal – sőt: frontvonal – az alávetett nemzet és a kommunista párt között húzódott, de létezett egy másik törésvonal is. Ez pedig merőlegesen metszette az előző frontvonalat, és megtalálható volt a párton belül és az ellenzéki, másként gondolkodók között is.

Az egyik halmazba a gátlástalan kritika hívei, a Nyugathoz képest alárendeltséget érző és éreztető régi-új értelmiségiek és cinikus technokraták tartoztak. Társadalmi üzenetük a norma helyett a normák felrúgása volt; gazdasági üzenetük a reformblabla. Velük szemben eleinte jószerivel a népi írók immáron nép-nemzeti csoportjába tartozók álltak, illetve az egykori polgári korszak jobbik arcát átörökítő gondolkodók. Néhányan a pártból mellettük álltak, mások ki akarták használni őket. A Bethlen Gábor Alapítvány és a magyarországi Soros Alapítvány létrejötte jól mutatja a két megközelítés közötti különbséget és egyúttal lehetőségeiket is. A BGA mintegy hatévnyi állandó petíciózás, küzdelem után 1985-ben jött létre, míg a Soros Alapítvány a Magyar Tudományos Akadémia közreműködésével, jóval kisebb ellenszélben verhetett tanyát Budapesten 1984-ben.

Vajon mennyit értett ebből Kádár János? Egyre kevesebbet, mint ahogyan azt sem látta át teljesen, hogy Fekete János és társai hogyan adósították el az országot egészen lehetetlen módon. Azt sem biztos, hogy észlelte, hogy milyen nemzetközi játszmák zajlanak a külkereskedelemben, és milyen pozíciókat kíván szerezni egy teljesen új minőséget jelentő nemzetközi hálózat. Kádár János saját párttársai által félreállítva, önvádtól gyötörve, széteső tudattal távozott a túlvilágra. Politikai hagyatéka azonban, amelynek lényege a nemzeti érdek tagadása volt, és a Birodalomnak való kényszeres megfelelés, messze túlélte őt. Kádárt a „csak baj ne legyen!” elv defenzív kisszerűsége egészen addig tartotta a népi emlékezetben, amíg az általa fémjelzett biztonság és kiszámíthatóság még nosztalgikus színeket kapott a rendszerváltozás utáni széteső világban. Ezzel a huszadik századi emlékkel a rendszerváltozás után még két évtizedig küzdöttek a magyarok.

Vége

A szerző történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese