Útilapu

Példaszerű hadtörténeti együttes van Velencében: az első világháború fegyverei, hadmérnöki eszközei, a mindennapi lét tárgyai okos, érthető rendbe szedve.

A Szent Márk tér félórányira van, hajónk közben még a Lidónál is kiköt. Megveszem az újságosnál a La Nuova Veneziát, jó lesz a nap első eszpresszója mellé. Szórakoztató reggeli torna: van, aki fut, én a táncsicsos latinórákra, az angolomra és a mobiltelefonom olasz szótárára támaszkodva olvasok majd, de előbb átsétálok a földnyelv túlpartjára megnézni, hogy áll a Grand Hotel des Bains felújítása, ahol Thomas Mann Halál Velencében-je játszódik – sehogy. Kívülről legalábbis ugyanaz a szomorú helyzet, mint tavaly és tavalyelőtt is volt. Egyedül a szecessziós, aranyberakásos felirat vakít változatlanul a napfényben. Leülök a Grande Albergo Ausonia & Hungaria szecessziós épületével szemközti kávézóban. A Muchát idéző pirogránit szimbolikus nőalakok és a Zsolnay kerámiák között nem minden kajánság nélkül szemlélem a Hungária lábánál álló pajzson a szlovák címer ismerős kettős keresztjét, amelyet az új időkre vak és süket heraldika még mindig Árpád-házinak nevez. Igaz, a második világháború szabad franciáinak jele is ez volt: ők legalább a tőlünk eredő Anjou-örökség révén tették magukévá.

Szabadságot Carolának, olvasom a lap első oldalának színes képén a láthatóan boldog és elégedett tüntetők molinóján. Lelkes rajongók emelik magasba az üzenetet. A BBC-n tegnap este olvastam, hogy Carola Racketet, a See-Watch 3 hajó kapitányát szabadon engedték, nincsen abban semmi rossz, ha valaki legázolja a parti őrség hajóját, áttöri a blokádot. Szent ügyért harcol, korunk Jeanne d’Arcja ő: a migrációs vízitaxibiznisz hősnője. Mondhatnánk, Zrínyi Ilonába oltott Andrea Doria – ha a tüntetőknek mondana valamit Közép-Európa történelme, vagy legalább fogalmuk lenne a velencei flotta haditetteiről. A lampedusai kikötőben a mólónak szorított őrhajó legénysége fegyelmezetten hallgat. Van ok az örömre: megúszták. Örül a német kapitánynő is: a küldetést teljesítette, sikerrel kézbesítette a rakományát, a partraszállás sikerült. Apró, ám édes bosszú 1943 Anziojáért, 1944 Normandiájáért. Egy igazi postás akkor is kézbesít, ha a címzett nem kívánja megkapni a küldeményt, ez a dolga. Carola szabad, felsóhajthat a szabad világ. Ami nem sikerült Sacco és Vanzetti ügyében 1921-ben, az atomtitok-áruló Rosenberg házaspár esetében 1953-ban, az bejött 2019 nyarán: az állam feladta a szabályok kikényszerítésének privilégiumát, lapítva somfordált el egy kényes ügytől. Európa maga szerint jobbik fele, a humanitárius segítség lovagjai megkönnyebbülve térnek vissza a hajóhídra, emelik szemükhöz a messzelátót. Huncutul mosolyog a Grande Albergo Ausonia & Hungaria teteje fölött a vakító, kék égen úszó felhőpamacs.

Hajóra szállok, balkéz felől hagyjuk el az annyi Kosztolányi-tárcában megírt Szent Lázár-szigetet. Elúszik az örmény kolostor, az útikönyvtárnyi emlékirat, Lord Byron, Hemingway árnya, Muriel Spark szelleme – csak bírjuk lőerővel! Jobbra fordulunk. A Lido déli kiszögellésén, az egykori hidroplánkikötő kopott vörös-fehér kockájú, foszló vakolatú irányítótornya és üzemanyagtartályai régi korok háborúira emlékeztetnek. A Velencei-öböl másik oldalán Punta Sabbionitól Cavallinóig, sőt tovább Porto di Piave Vecchia világítótornyáig számos partvédő erőd védte a tengerek királynőjét. Sokukat mára kempingek, üdülőfaluk nyelték el, némelyik őrtorony, fedezék fészerként szolgál. Az Amalfi- és a Radaelli-ütegek viszonylag épségben maradtak meg, a Pisani-erődből pedig – európai támogatási pénzzel bőven megöntözve – első világháborús múzeumot csináltak.

Ha valaminek nem tudok ellenállni – a papír- és játékbolton kívül –, az a hadtörténeti kiállítás. Ez az együttes pedig példaszerű: az első világháború fegyverei, hadmérnöki eszközei, a mindennapi lét tárgyai okos, érthető rendbe szedve. A kötelező kűr, a képzeletgyilkos, interaktívnak csúfolt bamba képernyő-nyomogatás sem hiányzik. Példaszerű, a nyugat-európai standardnak megfelelő a tárlat: sehol egy imakönyv vagy feszület, a leghalványabb utalás sincs a korabeli katona lelki szükségleteire. A korhűen berendezett kötözőhely – ahol talán a leginkább helye lenne, annál is inkább, mert a tábori papi, lelkészi tevékenység itt kiemelkedő volt a frontvonal mindkét oldalán – sem kivétel. A felejtetéses történetmondás még mindig jobb, mint amit Dublinban tapasztaltam bő hónapja. Az ottani nemzeti emlékezet most úgy látszik forogni, hogy abból az ír katolikus egyház tettei kipörögjenek, mint az ocsú a búzából. Na, nem minden – ami a vádlott terhére róható, annak a felszínen maradásáról jótékonynak aligha nevezhető kezek azért gondoskodnak. Nincs szükség álhírekre: elegendő a kellő pórusnagyságú információszűrő. A többit meg fedje a feledés homálya!

Rakéta Carola a maga részéről teszi a dolgát: mi meg csak ámulunk. És még régről azt hittük, hogy a pokol olyan hely, ahol a rendőrök németek, a szeretők svájciak, a szerelők franciák, a szakácsok pedig angolok. Most már tudnivaló, hogy némely hajóskapitányok is németek.