A Szent Márk tér félórányira van, hajónk közben még a Lidónál is kiköt. Megveszem az újságosnál a La Nuova Veneziát, jó lesz a nap első eszpresszója mellé. Szórakoztató reggeli torna: van, aki fut, én a táncsicsos latinórákra, az angolomra és a mobiltelefonom olasz szótárára támaszkodva olvasok majd, de előbb átsétálok a földnyelv túlpartjára megnézni, hogy áll a Grand Hotel des Bains felújítása, ahol Thomas Mann Halál Velencében-je játszódik – sehogy. Kívülről legalábbis ugyanaz a szomorú helyzet, mint tavaly és tavalyelőtt is volt. Egyedül a szecessziós, aranyberakásos felirat vakít változatlanul a napfényben. Leülök a Grande Albergo Ausonia & Hungaria szecessziós épületével szemközti kávézóban. A Muchát idéző pirogránit szimbolikus nőalakok és a Zsolnay kerámiák között nem minden kajánság nélkül szemlélem a Hungária lábánál álló pajzson a szlovák címer ismerős kettős keresztjét, amelyet az új időkre vak és süket heraldika még mindig Árpád-házinak nevez. Igaz, a második világháború szabad franciáinak jele is ez volt: ők legalább a tőlünk eredő Anjou-örökség révén tették magukévá.
Százötven éve született Winston Churchill, a „sors keze”
John Lukacs szerint alig volt olyan nyugati államférfi, aki úgy kedvelte volna Magyarországot, mint Churchill. Ezt azért árnyalnánk.