Betyár a szoknya alatt

Csárdák csárdája, a hortobágyi nagycsárda. Az egykori pest-budai országút mentén 1699-ben épült hajlékot többször újjáépítették, mai formája a klasszicista népi építészet hagyományait követi. Valójában mellékfoglalkozásból lett csárda: Debrecen szabad királyi város a Hortobágy folyócska átkelőjénél vámszedő helyet létesített. S a vámszedő mellesleg itallal, később étellel vendégelte meg a betérőket. A török kiűzését követő nyugalmasabb időkben élénkült meg a forgalom a pusztákon, ami életre hívta a vendégfogadókat. Az úton járók itató- és pihenőhelyekre vágytak, ezért épültek a csárdák hajtó-, sóutak mentén, egymástól 12-15 kilométerenként, azaz félnapi járásra. Legtöbb a Hortobágyon, a ma 33-asnak nevezett országút mellett.

Kikövezett utak híján toronyiránt taposták az utat tavasztól az esős idő beálltáig, majd téli fagytól az olvadásig a hajdúk, a postakocsik, a vásárosok, a kereskedők, a pandúrok, a diákok, a művészemberek, a zenészek, a polgárok és az előkelőségek egyaránt, s tértek be delelni vagy éjszakázni a csárdába. Következő történelmi szerepüket az 1848–49-es forradalom és a levert szabadságharc után játszották a csárdák: a bécsi udvar az Alföldet az ellenállás szabad fészkének, bujdosók, ítéletük elől menekülő hazafiak, betyárok, szegénylegények búvóhelyeként tartotta számon.

Betyárokkal ugyan nem, fokosaik nyomával azonban találkozhatunk a mestergerendákon. Oda vésték monogramjukat. Némely csárdák jellegzetessége, hogy két megye határán nyújtottak enyhet becsületes vagy a tízparancsolat ellen vétő szomjazóknak. E különös földrajzi helyzetből adódóan az üldözöttnek elég volt átülni az asztal túloldalára, a másik megyébe, ahol üldözői jog szerint már nem intézkedhettek.

A csárdák világa valódi hungarikum, páratlan Európában, másfelé nyoma nem lelhető. Újrafelfedezőjük, a Csárdakönyv szerzője, Gencsi Zoltán nem a Hortobágyon született, de hortobágyivá lett. Korábbi könyvei – a puszta tudós állatorvosáról vagy a a magyar szürkéről – a Hortobágy iránti mély elkötelezettségéről tanúskodnak. Mostani könyvének ihletője a „Nagy-Hortobágyi” csárda alapításának 320. éve meg a hiány érzete: romantikus múltba révedés helyett sorra járni a máig megmaradt (és az elenyészett) csárdákat széles e hazában, és az olvasó elé tárni a látottakat.

Erénye a könyvnek, hogy az Alföldnél messzebb emeli szemhatárát. A Dunántúl, a Balaton-felvidék, a Duna mente, a Kiskunság csárdáiban forgolódva legendás történetek bukkannak elénk. A szerző emléket állít Petőfi szüleinek is, a Petrovics család szorgalmának, tehetőssé, majd nincstelenné válásának. Petőfi Sándor apja vendégfogadókat, csapszékeket, csárdákat is bérelt és működtetett Szabadszálláson, Kiskőrösön, Kiskunfélegyházán.

Csárdák nem csak az országos főutak mellett álltak. A településeket összekötő, Alföld-mélyi utak legszínesebb csárdája, hű Petőfi-emlékhely a Pest megyei Kocsér külterületén a Kutyakaparó, mely költőnk ugyanezen című versét ihlette.

Minden csárdának megvan a maga intim története. A szerelmes szolgálólányok, a kikapós csaplárnék a nép ajkán legtöbbször betyárok kedvesei. A történetek legzamatosabbja, amikor a betyár a termetes csaplárosné terebélyes szoknyája alatt lelte rejtekét a perzekutorok elől bújva. Írásos forrást hiába keresnénk, a szájhagyomány meg olyan színes, amilyen a néplélek. A perzekutorok jól végezvén dolgukat – itt sem leltük! – nyugodt lelkiismerettel távoztak.

A történet a pusztai romantika csúcsa, nyilván ezért bukkan fel kétszer is a Csárdakönyvben. Izgalmas, letűnt, embert próbáló, a magyarság élni akarásának bizonysága a csárdák világa. A könyv erénye az igényes megjelenés is, a dús illusztráció számos – olykor megsárgult – fényképpel, alaprajzzal, térképpel.

(Gencsi Zoltán: Csárdakönyv. Balmazújváros önkormányzata, 2019, 115 oldal. Ármegjelölés nélkül)