Jóllakottak

Emlékezetes mozzanat az örökkön tartó meghasonlás pillanata: 1863. december 8. Egy londoni kocsmában, a Freemason’s Tavernben kimondták, hogy tilos a labdát kézzel érinteni.

Futballbajnokság oroszországi szalmastadionban. Az isten háta mögötti területeken is helye van Fotó: Reuters

De „magasabb szinten” mikor kezdték el a verekedést megszüntetni? Nagyon régen, a korai viktoriánus korban, a labdarúgás őskorának hajnalán Angliában még egységes szabályok sem voltak. Ahány grófság, annyiféle szabály. Egészen 1848-ig, amikor egy cambridge-i diák, Henry C. Malden össze nem hívta az összes eltérő játékrendszer képviselőjét, és egy cambridge-i diákszobában megállapodtak abban, hogy mit szabad a pályán csinálni, és mit nem.

Futballbajnokság oroszországi szalmastadionban. Az isten háta mögötti területeken is helye van
Fotó: Reuters

Megszületett a „Cambridge Rules”, amelyet a résztvevők kiszögeztek a Parker’s Piece kapujára (jókora rét a városközpontban), s ettől kezdve a nagy többség ehhez igazodott. Ebben már a sorok között az is olvasható volt, hogy nem szabad az ellenfél szemét kirúgni. Érdemes leírnunk az öt részt vevő „divízió” nevét: Harrow, Eton, Rugby, Winchester és Shrewsburry. A Rugby nevet azért emelhetjük ki, mert ennek a városnak megtisztelő szerep jutott két évtized múlva. Nyilván nem láttak a jövőbe, de maszkulin agresszivitásuk következtében kezére játszottak annak a döntésnek, amely elindította a modern labdarúgást az önálló fejlődés útján.

Emlékezetes mozzanat az örökkön tartó meghasonlás pillanata: 1863. december 8. Egy londoni kocsmában, a Freemason’s Tavernben kimondták, hogy tilos a labdát kézzel érinteni. Ezen a javaslaton a résztvevők közül sokan megsértődtek. De még többen amiatt, hogy (némi túlzással) az ellenfél fejét sem szabad lerúgni. Szerencsére többségbe kerültek a „szelídek”, és kiiktatták a szabálykönyvből a fizikai erőszakot.

Az ellenzék fellázadt. Jonathan Wilson írja Futballforradalmak című könyvében, hogy egy Francis Maule Campbell nevű londoni borkereskedő, az Angol Labdarúgó-szövetség (mert akkor már ilyen is volt) tagja élesen megtámadta a határozatot: „Ha az ellenfelet nem lehet jól sípcsonton rúgni, félő, hogy a játékból minden férfiasság és harci szellem elvész majd. Példának okáért idehozok majd tíz-húsz franciát, akik egy hét gyakorlás után ellátják a mieink baját.” A miheztartás végett illik tudni, hogy a viktoriánus Angliában a szó, hogy „francia”, rokon értelmű volt azzal a kifejezéssel, hogy „szellemileg és testileg alulfejlett lény”. A sport fájdalom, férfiasság, keménység – punktum. Ha csupán az ügyességre alapozunk, az csak zavar. A döntés megszületett, a futball és a rögbi – a Rugby város szabályai szerint tovább dübörgő sportág – különváltak.

Leápolni az ellenfelet

Hogy minden idők legjobb világbajnoksága volt-e a 2018-as? Eldönthetetlen. Az biztos, annál sokkal jobb volt, mint az 1990-es olaszországi. Hegyi Iván szakíró azt egyenesen borzalmasnak mondta. Nos, az oroszországi vb egyáltalán nem volt rossz. A rendezés kitűnő, játékban akadt sok jó is. De azért néhány kifogást lehetne mellékelni. Unalom.

A 64 mérkőzésből legalább húszban ez dominált. Élükön a június 2-i Panama–Tunézia-találkozóval. Kötelességszerű futball, esetleg rúgni egy gólt, szerezni egy pontot, s hogy közben mi történik, nem érdekes. Zömében a szerényebb képességű együttesek jártak élen ebben az unalomgyártásban – ami érthető, s inkább a FIFA politikai meggondolásait lehet ezen a téren elmarasztalni. Nem a tényleg legjobbak vannak jelen.

A futballban „elmaradottabb” országok (arab világ, Ázsia) divízióinak ott kell lenni a seregszemlén, merthogy a FIFA az egész földgolyó futballjának fejlődéséért felelős. A világ a multinacionális vállalatok rendszerszervezési elvei szerint divíziókra van osztva: Óceániai zóna, Concacaf-zóna (!?). A futball nagy üzlet, az isten háta mögötti területeken is ott kell lennie. Nehezen hihető, hogy akik a csoportkör Marokkó–Irán-, Szenegál–Kolumbia- vagy Japán–Lengyelország-mérkőzésére váltottak jegyet, elégedetten hagyták volna el a stadiont. Az utóbbi F-csoportban rendezett meccsen a lengyelek például megszerezték egyetlen győzelmüket, de végig vegetáltak. Az ellenfél is harmatgyengén produkált, a mérkőzésen nem történt semmi.

Középszerűség. Kéz a kézben jár az előzővel. Mert a csapatok közül sokan egyszerűen nem képesek többre. De ebbe a kategóriába nemcsak az ázsiaiak tartoznak, hanem olyan nagy futballmúltra visszatekintő nemzetek is, mint a svéd, amely a magyar labdarúgáshoz hasonlóan látott szebb napokat is. Az is igaz, hogy fénykorukban sem nyújtottak többet, mint egy technikás, de mechanikus, Angliából átvett „erőfutballt”. Kollégáim mesélték a meccs másnapján, hogy háromszor aludtak el a Svédország–Dél-Korea-meccs közben.

Ebbe a kategóriába lehet beilleszteni az Egyiptom–Uruguay-mérkőzést Jekatyerinburgban, ahol a végén az utcán az uruguayi szurkolók kisebb tüntetést is rendeztek a saját csapatuk ellen (nagy nehezen 1-0-ra verték meg csak Egyiptomot). De ugyanakkor nem lehet szemrehányást tenni a Panama–Tunézia-találkozó játékosainak: szürkék, mert ennyire képesek, nem tudnak többet. De ha fokozatokat állítunk fel, akkor a kategória csúcsára – saját megítélésem alapján – a Németország–Svédország (2-1) kerül.

Szocsiban a német turisták nem rendeztek ugyan parádét, de akkor még nem tudták, hogy csapatuk csúfosan a negyedik helyen fog végezni, és kiesik. A szürke, fantáziátlan játék a svédek történelmi hagyományaival még csak-csak magyarázható, de a többszörös világbajnoktól mást várna az ember.

„Jóllakottság”. A szót azért írtuk macskakörmök közé, mert nem gasztronómiai jóllakottságot értünk alatta. A nagyok – az élmezőny nagynevű, sporttörténelmi múltú, de élemedettebb csapatai – tartoznak ebbe a csoportba. Élükön Németországgal. Harminc év körüli játékosok, világbajnok valamennyi, német bajnok, kupagyőztes, néhányan klubcsapatukkal többszörös BL-aranyérmesek. Milliomosok, az élet császárai, félistenként imádott jelképek. Akkor pedig minek?

A nagyság elérésének vágya már nem sarkallja őket arra, hogy játékos futballt játsszanak. Hosszú volt a szezon, merev a lelkük, unják. A jóllakottság mintapéldája a német csapat. A 0-2-vel végződött koreaiak elleni mérkőzés után a közelképeken Özil, Hummels, Khedira, Neuer ábrázatán elgyötörtség, rémület és csalódottság. „A mi időnk leárt?” De az összes „nagy” és magasabb korstatisztikai számokkal pályára lépő csapat, többek között az Európa-bajnok Portugália, a spanyolok, Uruguay ugyanígy érezhetett a kiesés után. Nem is beszélve az ezen a vb-n leszerepelt Messivel pályára lépő argentinokról.

Erőszak. S itt érkeztünk el a cikkünk elején írottak lényegéhez. Mit éreztek és mit akartak az 1863-ban tárgyalóasztalhoz ülő angolok, amikor tételeiket kiszegezték a Parker’s Piece kapujára? Mi a futball rendeltetése? Sem a moszkvai döntő, sem a többi mérkőzés nem volt durvább, mint bármelyik másik világbajnokság mérkőzései 1930 óta. De azért – áttekintve a 64 mérkőzést – mégis nyugtalanító érzéseink támadnak.

Az erőszak pont egyik alpontja: „különös kegyetlenséggel elkövetett sípcsonton rúgás” (1863. december 8-a óta betiltva). Leápolni az ellenfelet, beszámítva azt, hogy a büntetés túl enyhe lehet. A 13-as számú dán játékos, Jørgensen teljes erővel célozza meg a gólhelyzetbe került 18-as számú horvát Rebić bokáját, a labda sehol. A bíró lefújja, Modrić a 11-est elhibázza. Tehát van esély, hogy ilyen leápolásokat hátrány nélkül lehessen csinálni. Harmadik alpont: állandóan visszatérő elem az orosz vb-n stoplival rálépni az ellenfél lábfejére. A megoldás nagyon alattomos, a játékvezető nem mindig veszi észre, de aki valaha járt futballpályán, tudja, hogy mennyire fáj.

Globalizált üzletág

Egy újabb trükk a játék ellen. A pontrúgásoknál beáll az ellenfél a kapu elé, rájuk kapaszkodik a védelem. Minden védő kiválaszt magának egy embert, rángatja, rugdossa, néha szembeköpi. Legtöbbször átkarolja a derekát, s az érkező labda elől a földre rántja. Megdöbbenéssel vehettük tudomásul, hogy ez a „módszer” a 2018-as vb alatt általánossá vált. Oroszország–Horvátország. 1-1-nél a 2-es számú orosz jobbhátvéd hiába próbálja az előtte álló Perišićet elkaszálni, nincs jelentősége, mert középen Vida felugrásban felmászik az őt átkaroló orosz hátára, a levegőben lök rajta egyet, az mintegy másfél méter magasról vízszintesen a földre zuhan, Vida pedig befejeli a második horvát gólt. A bíró sípja néma marad, nem tud egyszerre ennyifelé figyelni.

Nehéz visszakövetni, de a legfényesebb cselgáncsjelenet talán (?) az Uruguay–Oroszország-meccsen volt látható. Szöglet, lökdösődés, könyökmunka, átkarolások, a kapu előtt forr a levegő. Az orosz első alakzat mintegy hét játékosa párokba rendeződve vívja küzdelmét az uruguayi védőkkel.

Egyszerre négy orosz hull a földre. Csípődobások, fojtások. Leánykori japán nevükön kosi-vaza, sime-vaza. A bíró fújna, de nem tudja, mit. Gólhelyzetben szabálytalanság? Ha piros lappal kiállít hét horvátot, vége a mérkőzésnek. A fiatal és ezért találékony angol csapat (átlagéletkor 21,5 év) kitalált ez ellen a trükk ellen egy ellentrükköt. Hét-nyolc támadó beáll szorosan egymás mögé, libasorban, szemben a kapuval. A labda szögletből jön befelé, mielőtt odaérne, szétrebbennek. Esélye sincs a dzsúdónak. Muszáj mindig kitalálni valamit. A tét túl nagy, sok pénz van partiban, nemcsak az olajüzlet, a világ labdarúgása is „globalizálttá” vált.

A világ labdarúgása napjainkban a semmi vagy a szakadás felé halad. A labdarúgás mint játék a gazdasági érdekek, a globalizáció áldozatává válik, sőt nyugodtan mondhatjuk múlt időben is: már azzá is vált. Országhatárokat átívelő üzletté, ahol a csapat és a játékos értékét nem a játéktudás, hanem a siker határozza meg. A pályán elért sikert gazdasági sikerré lehet konvertálni. Eladni mindent, ami eladható, mezt, cipőt, jelvényt, sálat, DVD-kazettát. A szurkoló egyszerű fogyasztóvá süllyedt.

Nem lenne jó, ha tíz év múlva odáig fajulnának a dolgok, hogy megint konferenciát kell majd összehívni annak az eldöntésére, hogy hogyan tovább. Ahogy a rögbi 1863-ban szétvált a futballtól, úgy most a futball is szétválhat a futballtól. De mi lenne a levált résznek a neve? „Kick-football”? Vagy valami más?

A szerző egyetemi magántanár, Budapesti Corvinus Egyetem