Kedélyjavító intézkedés

A Páneurópai Piknik gondolata 1989 júniusában merült fel Debrecenben. Mészáros Ferenc költő vetette fel a Páneurópai Mozgalom vezetőjének, Habsburg Ottónak, hogy tartsanak szalonnasütést és sörözést a határvonalon. A pikniket Sopronpuszta mellett, 1989. augusztus 19-én tartották meg. Aznap öt útlevélkezelő és Bella Árpád alezredes parancsnok teljesített szolgálatot. Nem minden történt a terv szerint. A rendezvényen megjelent hatszáz NDK-állampolgár. Áttörték a határt, és átszaladtak Ausztriába. Bella Árpád érdemeit – hogy vérontás nélkül jutottak át – a politika csak tíz év után ismerte el, a „szakma” pedig azóta is érdemháborút folytat. A 73 éves nyugalmazott határőrrel elevenítettük fel az eseményeket.

NDK-s Wartburgot tolnak át a hegyeshalmi határátkelőn 1989. szeptember 10-én Forrás: Fortepan

– Bejárta a világot a fotó, melyen Horn Gyula és Alois Mock osztrák belügyminiszter drótvágóval a kezükben bontják a vasfüggönyt. Igaz, hogy emiatt egy darabon vissza kellett állítani a kerítést, mert addigra ott már lebontották?

– Frankó István ezredessel nekünk kellett várni a soproni határátkelőhelyen a két urat, a politikai kíséretüket és az újságírókat, akik Bécsből kísérték Hornékat. Felvezettük őket a Bécsi-dombra, az átvágás helyére. Ott már májusban lebontották a kerítést, de Horn és Mock csak június 27-ére tudott időpontot egyeztetni. A műszaki brigád aznap reggel nem bontani indult, hanem visszaépíteni, hogy Hornék tudjanak hol pózolni. A fotókon is látszik, hogy nem feszesek a drótok. Horn szerencsétlenkedett is az átvágással, később arra fogták, hogy életlen volt az ollója. Talán fél órát maradtak, aztán Sopronba vezettük a társaságot, ahol folytatták a megkezdett tárgyalásokat.

Bella Árpád

Érvényes tűzparancs

– Csak kirohantak egy fotóra, hogy átvágják a kerítést és a népet?

– Pontosan. A fotón látható, hogy Horn és Mock egy irányból vágták át a drótot. Hornnak Magyarország, Mocknak pedig Ausztria felől kellett volna, nem? Így viszont nem kellett bemasírozniuk a sárba. Azért verték át főleg az NDK-állampolgárokat, mert mindez nem azt jelentette, hogy ezt követően a határ térségében módosulnak a rezsim szabályai. Utána is éppolyan szigorúan kellett (volna) megakadályozni, hogy bárki illegálisan átlépje a határt.

– Ki és miért jelölt ki öt embert szolgálatra a piknikre?

– A terv az volt, hogy a vendégek egy része Ausztriában, a másik része Magyarországon piknikezik. Közben megnyílik az 1948-ban lezárult kapu és határ, a szervezők száztagú csoportja átmegy rajta Ausztriába, Szentmargitbányára, ahol a főtéren a falu polgármestere ünnepélyesen fogadja őket. Kicsit söröznek, beszélgetnek, majd a falu képviselőivel visszaballagnak Magyarországra. Én jelöltem ki az öt útlevélkezelőt, ami stratégiai hiba volt. Ahhoz, hogy ne csináljunk semmit, sok, viszont tömeggel szemben eredményesen fellépni kevés. Azt már tapasztalatból tudtuk, hogy a delegációkkal mindig van probléma. Én még olyan politikai vagy kulturális csoport átléptetésénél nem voltam jelen, ahol a férj ne a felesége útlevelét hozta volna el, ne járt volna le az irata, vagy ne maradt volna otthon valami. Úgy gondoltam, két útlevélkezelő foglalkozik majd a problémás ügyekkel, egy az osztrákokkal, két emberem pedig, ha kell, kiemeli a delegációba keveredett illetéktelen személyeket.

– A piknik idején tűzparancs volt érvényben?

– A minősített esetekre vonatkozóan igen, ezért is a hivatásos útlevélkezelők szolgálati fegyvere a pisztoly volt. A pikniken tömeges határsértés történt, ami azért is érdekes, mert akkoriban a felderítés és a titkosszolgálat lehetetlenné tette nemhogy tömegek, de három-négy ember összeverődését is. A tömeggel szembeni fellépésnél – a fegyverhasználatot megelőző intézkedésként – már komolyabb eszközöket is előír a rendőrség szolgálati szabályzata, például vízágyú használatát, könnygázgránát kilövését és nagyobb létszámú felszerelt rendőr fellépését. Mi pedig kimentünk hatan.

– A küldöttséget várták, de helyettük a keletnémetek érkeztek meg tömegesen. Hol volt a delegáció?

– Sajtótájékoztatót tartottak Sopronban, ami viszont elhúzódott, mert Pozsgay Imre államminisztert a titkára, Vass László helyettesítette, aki késett. Míg a sajtó rá várt, a völgyből az NDK-s tömeg közeledett felénk. Korábban az osztrák fináncok parancsnokával megbeszéltük, hogy addig, míg átmegy a delegáció, félretereljük az ott várakozó embereket. A dombtetőn, a gerincen húzódik a határ. Láttam, hogy fejek emelkednek ki a horizontból, és rögtön az ugrott be, hogy lerohadt a küldöttség busza, azért jönnek gyalog. Aztán láttam egy gyereket egy férfi nyakában és babakocsikat. Nem értettem. A politikai delegáció hozza a családját is? És abban a pillanatban rájöttem, mi a helyzet. Rögtön lepergett előttem az életem. Elvesztem. Itt van az a tömeg, mely várható volt, de addig senki nem tudott róluk. Aznap reggel végigtelefonáltam minden ügyeletet, de sehonnan nem jelezték a jöttüket. Engem átvágtak. Ha ezek az emberek keletnémetek, és én nem akadályozom meg, hogy átmenjenek, akkor szakmailag végem. A határt csak magyar és osztrák állampolgárok léphetik át érvényes útlevéllel. Ezt a tömeget békésen nem tudom feltartóztatni. Ha meg akarom állítani őket, akkor azt a kaputól minél messzebb kell, mert ha közel jönnek, rányomnak, és megyünk kapustól együtt. Vagy elébük megyünk, akkor bekerítenek, és szintén visznek kapustól. Megállítani csak fizikai erőszak alkalmazásával tudom őket. De minimum figyelmeztető lövés leadásával. Minden pisztollyal tíz darab éles lőszer járt, öt lőszer a pisztolyban, öt betározva a tokban. A figyelmeztető lövéstől viszont meg fognak vadulni.

NDK-s Wartburgot tolnak át a hegyeshalmi határátkelőn 1989. szeptember 10-én
Fotó: Fortepan

Azt sem tudták, hol vannak

– Félt?

– Aggódtam. Az volt a szerencse, hogy a kapun a lakatot nem zártam rá, csak ráakasztottam. Elébük mentem az úton, németül köszöntöttem őket, és megkérdeztem, hogy hová igyekeznek. Visszaköszöntek, volt, aki vigyorogva, mások behúzott nyakkal. Aztán megkerültek, és sutty, neki a kapunak! Az útlevélkezelők időben félreléptek, én meg tudtam fogni a kapu fakeretét, így nem nyomtak rá a tüskés drótra. Átáramlottak. A rozoga drótkapu egyik szárnyát átvitték, a túloldalon az osztrák fináncokat is elsöpörték. Hiába kiabáltak nekik, szegény keletnémetek azt se tudták, hol vannak vagy meddig kell futni. Aki meglátta a piros-fehér táblát, leroskadt az árokpartra, és zokogott. Ölelgették egymást, euforikus állapotba kerültek. Hatalmas drukk és óriási feszültség volt mindenkiben. Rettegtek a Stasitól, attól tartottak, hogy az egész csak csel, amit a röplapon olvastak.

– Miután átengedte az NDK-állampolgárokat, mit gondolt, parancsot szegett?

– Egyértelmű, ahogy az is, hogy velem szemben eljárást indítanak majd. Keresni fogják a felelőst, és eltakarítanak az útból. Ahogy volt is rá kísérlet, de szerencsére a szabadságról visszaérkező kerületparancsnok ezt helyileg időben leállította. A kerület határőrizeti ügyeletes tisztje közölte, hogy felhívta az ügyeletes kerületparancsnokot, a kerület felderítő osztályának a vezetőjét, akinek egyébként a lakásán kellett volna tartózkodnia, de nem volt otthon. A felesége se tudta, hogy hová ment. Kereste a törzsfőnököt is, mivel minden eseményt először neki kellett jelenteni. Őt se találta. A neje azt mondta, nem tudja, hová ment, csak annyit, hogy a szolgálati autó jött érte. Majd fél óra elteltével sikerült a nyomára akadni, s az ideig nem volt központi intézkedés. Ha úgy tetszik, addig én voltam a kerületi, az országos parancsnok és a belügyminiszter is. Próbáltam fenntartani a rendet, vigyáztam, nehogy a németek örömükben randalírozzanak vagy valami butaságot csináljanak. Aztán az ügyeletes tiszt utolérte a törzsfőnököt, aki a város túlsó felén, fönn a hegyekben egy újságíróval találkozott. Négy óra előtt pár perccel, a delegáció érkezését követően ért a piknik helyszínére. Addig minden az én kontómra történt.

– A felettesei hogyan értékelték, hogy a történelem részévé vált?

– A törzsfőnök a megérkezése után azonnal közölte, hogy én vagyok a felelős, és vizsgálatot indít ellenem, aztán abból vagy büntetőeljárás lesz, vagy megmarad fegyelminek, attól függ, hogyan döntenek Budapesten. Később ezt letagadta, ahogy azt is, hogy nem volt fegyverhasználati lehetőség, mert ő megtiltotta… Aztán még sokan sok mindent meséltek, ami nem úgy történt.

– Gondolom, annak a napnak az eseményei máig kihatnak az életére.

– Csak a gond van vele. Írok róla egy könyvet, már minden anyagot begyűjtöttem. Amit én állítok, azt dokumentumokkal tudom bizonyítani.