– Elemér bácsinál 1982 februárjában kezdtem tanulni, miután megismerkedésünk után úgy találta, hogy vág az eszem, ráadásul én is a Fradinak szurkolok – emlékezik vissza Szabó Konstantin, aki bár már családos volt, és a kereskedelemben dolgozott, mégis görögkatolikus pap édesapja nyomdokaiba szeretett volna lépni. – Titokban jártam hozzá magánoktatásra, de nem tudtam, hányunkat, kiket oktat még rajtam kívül. Amikor sűrűsödtek a vegzálások, a jegyzetek helyett bombonnal, virággal mentem, mintha csak vendégségbe igyekeznék, és mindenféle kerülőutakat találtam ki, hogy kicselezzem a minket figyelő titkosrendőrt. 1990. május 13-án, a beregszászi temetőben volt az első önálló liturgiám, mivel a templomunkat csak 1992-ben kaptuk vissza. Mégis futótűzként terjedt el a hír, hogy újra tartanak görögkatolikus misét Beregszászon, így még a dédaiak is buszokkal jöttek: több százan énekeltük együtt, hogy „velünk az Isten”.
Az 1825-ben épült görögkatolikus templom a város központi részén, a Sevcsenko utcában található. A kedd reggeli liturgián a hívek mintegy tucatnyian vannak, Szabó Viktor atya celebrálja ószláv (egyházi szláv) nyelven. A rövid prédikációt ukrán nyelven mondja. Szabó Viktor kétnyelvű pap. Beregszászon vasárnap és ünnepnapokon reggel magyar, délben ószláv, este ukrán nyelven folyik a liturgia. Ez a háború előtt is így volt. Az anyakönyv is kétnyelvű. Viktor atya viszi az ukrán, István atya a magyar gyülekezetet. A görögkatolikus egyház az etnikumok békés együttélésének igazi példája – mondja Viktor atya –, ő legalábbis még egyszer sem hallott hívek közötti etnikai ellentétekről. Legtöbben eleve kétnyelvűek, így ha időben úgy jön ki a lépés, elmennek a másik nyelvű liturgiára.
– A magyar és az ukrán fiatalok együtt ápolják Tódor püspök emlékét, amikor minden évben 700 fős gyalogos zarándoklaton járják végig a főpap életének fontosabb helyszíneit. Ortutay Elemérről pedig tudományos diákköri konferencián emlékeznek meg évről évre a magyar főiskolán.
A fiatalokat illetően nem az etnikai különbözőség a gond, hanem a tömeges elvándorlásuk Kárpátaljáról. Mert ha nincs gyerek, jövő sincs – idézi II. János Pál pápa szavait Szabó Viktor.
Nagycsaládos életforma
Kétségkívül aggasztó méreteket ölt a fiatalok elvándorlása egész Ukrajnában. A statisztikák szerint minden harmadik munkavállaló külföldön él és dolgozik, és ez igaz a magyar többségű Beregszászi járásra is. Ám ezzel ellentétes, pozitív tendencia is mutatkozik: ugrásszerűen nő a nagycsaládosok száma a kárpátaljai magyarok körében. Erről Török Dénes, a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületének elnöke számol be, aki elmondja, hogy egyesületüket 2012-ben 34 család alapította, és mára 77 magyarlakta településről 700 család 4000 fővel van jelen közöttük. Havonta tíz-húsz újabb belépési kérvény van az asztalukon. Ő 23 éve költözött ki Magyarországról, ide nősült, és ma távmunkában dolgozik magyarországi piacra. Emlékei szerint akkoriban egyáltalán nem volt jellemző a nagycsaládos modell Kárpátalján.
Azt mantrázta mindenki, hogy a gyerekek számával egyenes arányban nő a szegénység valószínűsége. Aztán Juscsenko elnöksége idején komoly gyerektámogatási rendszert vezetett be az ukrán állam: amikor 2000 hrivnya volt a minimálbér, 150 ezer hrivnya támogatást adtak egy összegben. Ez később módosult, így ma hatéves korig elosztva adják, de legalább adják, és utána is van némi adókedvezmény és családi pótlékszerű kisebb juttatás.
– Nagycsaládosnak lenni Kárpátalján is vonzó életforma, és egyesületünk fontos célja, hogy ezt be is mutassuk a fiatal pároknak. Természetesen magánügy, hogy ki hány gyereket akar, de amikor jön egy akár nem tervezett gyerek, akkor nem mindegy, hogy ezt sorscsapásnak vagy nem várt ajándéknak fogják-e fel. Állítom, hogy a szegénység vagy gazdagság nem gyerekszám kérdése, semmi köze hozzá, és ezt egyre többen ismerik fel – foglalja össze Török Dénes.
A szociális helyzetet Török Dénesnél talán kicsit borúlátóbban látja Makuk János üzletember, aki az 1995-ben alakult Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat önkéntesként dolgozó elnöke. Vele a szeretetszolgálat magánalapítványi támogatásokból és magyar állami segédlettel megszerzett és felújított épületében találkoztunk. Arra emlékszik, hogy amikor társadalmi igényre a szeretetszolgálat annak idején megalakult, olyan helyzet volt, hogy például a pedagógusok pénz helyett tetőcserépben kapták meg a fizetésüket, az áramellátás akadozott, csapvíz napjában csak néhány óráig volt. Akkoriban a szeretetszolgálat a segélyszállítmányok elosztását végezte.
Manapság a hangsúly a támogatási projektekre tevődött át. Az egyik ilyen a Pető-módszerrel gyógyítható beteg gyerekek szűrése és gyógyítása a Pető Intézettel közösen, a másik a mozgássérülteszközök ingyenes kölcsönzése. Óriási gond ugyanis Kárpátalján, hogy a kórházak az idős, beteg, ápolásra szoruló embereket úgy küldik haza, hogy a hozzátartozóknak sem ismeretük, sem eszközük nincsen a betegápoláshoz.
A szeretetszolgálat a magyar külügyminisztérium és a Bethlen Gábor Alap támogatásával létrehozott komoly eszközparkot kerekesszékekből, betegágyakból, betegfürdető liftekből, felfekvés elleni matracokból. Emellett füzetet adott ki a házi betegápolásról, és rendszeresen juttat betegeknek felnőttpelenkát, sztómazsákot és egyéb fogyóeszközöket.
– Bár a kilencvenes évek óta sokat javult az általános szociális helyzet, az idősek, a betegek és a cigányság helyzete nem sokat változott. Az átlagnyugdíj átszámolva ma is 20 ezer forint, miközben a fiatalok elvándorolnak, az öregeknek nem marad idehaza támaszuk. Az állami egészségügyre nem számíthatnak, gyakran a gyógyszert sem tudják kifizetni, ezért magánadományból működtettünk ötvenszázalékos gyógyszertámogatási programot, amíg futotta. Ingyenkonyhánk távolról sem tudja kielégíteni az igényeket, de szerencsére hasonló konyhákat a református és a katolikus egyházak is működtetnek Beregszászon – sorolja Makuk János.
Megrepedt gránit
A Beregszász melletti többezres cigánytelepen élők kilátásai változatlanul reménytelenek. A máltaiak itt működő tanodájuk által próbálják a fiatal nemzedék felemelkedését elősegíteni, nem is eredménytelenül. A szeretetszolgálat vezetője szerint a tanodába járók elkezdtek tanulni, kulturáltabban, tisztábban járnak iskolába. A harminc felkarolt gyerekből lát olyat, aki akár főiskolára is kerülhet. Sok a visszahúzó szülő, de említ egy analfabéta édesanyát is, aki belátta, hogy ha ő nem tud is olvasni, mindent meg kell tennie azért, hogy a gyerekének már ne a kukákból kelljen élnie.
A máltaiak beregszászi irodájából Matl Péter szobrászművész munkácsi kertje és műterme felé vesszük az irányt. Őt bízta meg a magyar esperesség azzal, hogy a szocreál kultúrházzá átalakított egykori zsinagóga előtt álló, majd onnan a szovjet világ megszűntekor elbontott Lenin-szobor talapzatát felhasználva alkosson emlékművet az egyházüldözésről, az istenhitnek az ateista rezsim megsemmisülésében játszott szerepéről. A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével és egy sor képzőművészeti díjjal elismert szobrász a Pro Arte-Munkács civil szervezetén keresztül évről évre különféle magyarországi támogatások segítségével nemzetközi művésztáborokat szervez, hogy az ott elkészült alkotásokat térségbeli falvaknak ajánlják fel. Eddig 27 szobrot ajándékoztak többnyire magyar falvaknak. Nevéhez kötődik a vereckei emlékmű is, amelyet ukrán nacionalisták szétvertek. A megrepesztett gránit oltárkővel udvarában találkozunk – rengeteg szobor társaságában –, mint mondja, újat fog faragni helyette.
Előbb azonban a beregszászi emlékmű van soron. Elképzelése szerint a tonnás, több mint két méter magas és másfél méter széles, fényesre csiszolt gránithengert kettéhasítja, a tört felületbe pedig a görögkatolikusok hármas keresztjét helyezi el ötméteres betonvasakból, amelyek a börtönrácsokat is szimbolizálják majd. Mintha a kereszt maga törte volna szét a gránitszilárdságúnak tűnő leninizmus alapjait. Olyan lesz a hatása, mint egy robbanás. Kifejezi a hit győzelmét, de figyelmeztet arra is, hogy mindez még befejezetlen, a széthasadt gránit újra és újra össze akar állni.
