Lenin rozsdás keresztje

Ha valami jól működik Kárpátalja magyar többségű részén, amögött többnyire anyaországi támogatás van. Ezernyi magán-, alapítványi és állami csatornán keresztül érkezik a segítség, és az élet minden területére kihat. Beregszászi látogatásunk apropója egy épülő szakkollégium. Amit megtapasztaltunk, az sokkal több ennél.

Kirándulók a Beregszász fölé magasodó Kálvária-dombon. Sok a pozitív fejlemény, még ha a sajtó tele van is vészjósló magyarellenes atrocitásokkal Fotó: Kurucz Árpád

Volt hajdan egy sarokházi vegyesbolt a beregszászi Mihók utcában, a temető közelében. Szemközt vele a Sörkert étterem és hotel – utcára nyíló kerthelyisége felett cikázó fecskékkel.

A Monarchia emlékét idéző sarokház előtt szabályos háromszög alakú tér terül el, amelyet a Mihók utca és a Puskin út fog közre. A tér szebb napokat látott macskaköves burkolata ugyancsak a szovjet világ előtti időkből való. Azóta nem is igen költöttek rá. Dimbes-dombos, egybeérő pocsolyarendszerrel tarkított felületén akkorák a szintkülönbségek, hogy arra csak a helyiek merészkednek fel járműveikkel, számukra ez a megszokott. Útburkolati jelek hiányában a közlekedő fantáziájára van bízva, mettől meddig tart az út, és hol kezdődik a burkolt tér.

Most azonban nagy változások vannak folyamatban. A hajdani bolt köré impozáns épület kerül: az Ortutay Elemér Görögkatolikus Szakkollégium, amelynek sarokházi része – nosztalgikus homlokzatának megőrzése mellett – parókia lesz, mögötte-alatta-felette pedig a kollégium rendezvényhelyiségekkel, közös konyhával, konditeremmel 1200 négyzetméteren. De ez csak az építkezés első fázisa. Másik, hasonló méretű épület is emelkedik majd a téren, ez lesz a magyar görögkatolikus esperesség központja. A háromszög csúcsára pedig a kommunista egyházüldözés emlékművét tervezték, amelynek pikantériája, hogy a város főterét egykor uraló Lenin-szobor fekete gránittalapzata lesz majd az alapja.

A többórásra tervezett határátlépést meglepő módon fél óra alatt letudtuk, így boldogan kerülgetjük a Beregszász felé tartó út kátyúit. Hol van ez már a szovjet idők határátlépéseihez képest, amikor még a puskatust is kockáztatta, aki a határsávban merészelt kihajolni a vonatablakon…

A nyolcvanas években még kultúrsokkot éltünk át, amikor kárpátaljai rokonokhoz látogattunk, és ez a kilencvenes-kétezres években – az 1991-ben létrejött ukrán állam kék-sárga zászlaja alatt – sem sokat változott. Olyan benyomása volt az embernek, mintha itt még a fák is szürkébbek lennének, mint a határ túloldalán. Áthatott mindent a sok évtizedes elhanyagoltság, az építőipari igénytelenség, a sár, a töredezett beton és a rozsda komorsága. Üdítő színfoltnak aligha volt tekinthető a padokra, korlátokra és az összes elképzelhető felületre felkent, majd átrozsdásodott kék-sárga festék.

Aztán ez is lecsengett. Úgy tűnik, lassacskán elkezdődött valami pozitív változás – a keletebbre dúló orosz–ukrán háború ellenére. Építkezés itt, renoválás ott, a jólét apró jelei amott. Az emberek is színesebben öltöznek, mint azelőtt. A belváros közepén lévő, felújított Hősök terét (neve a szovjet megszállók obeliszkjére utal) immár bulizó, vidám fiatalok, fagyizó családok lepik el a nyári estéken. Egymásba érnek a vendégekkel teli cukrászdák, sörözők, pizzériák a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola felújított épülete körül. Egy évtizede még minden másképp volt Beregszászon is, a környező 104 magyarlakta faluban meg különösen!

Kirándulók a Beregszász fölé magasodó Kálvária-dombon. Sok a pozitív fejlemény, még ha a sajtó tele van is vészjósló magyarellenes atrocitásokkal
Fotó: Kurucz Árpád

Vendéglátónk, Marosi István görögkatolikus atya megerősíti, valóban sok a pozitív fejlemény, még ha a sajtó tele van is a vészjósló magyarellenes atrocitásokkal: ukrán nacionalisták és felbérelt gyújtogatók tetteivel, a magyarság elemi jogait tipró nyelvtörvénnyel, a mindent átható és megrontó korrupcióval. A jó dolgok hírértéke ezeknél kisebb.

– Ami Beregszászon ma épül, amögött legtöbb esetben magyar pénz van – mondja Marosi István, csendben hozzátéve, hogy emiatt meg is jelent a helyi ukránokban az irigység a magyarokkal szemben. Ténykérdés, hogy az ukrán állam ma nincs abban az állapotban, hogy a felújítások, fejlesztések sok évtizedes elmaradását pótolni tudja.

A negyvenes éveiben járó papot családjával

– debreceni születésű újságíró feleségével, Anitával és négy gyerekével – nemrégiben helyezte püspöke Beregszászra Nagybégányból. Az agilis lelkipásztor amellett, hogy a beregszászi magyar közösség papja, egyháztörténeti kutatásokban is részt vesz, könyveket szerkeszt, a magyar főiskolán lelkész, a görögkatolikus ifjúsági Görög Kört szervezi – egyben ő a nagy építkezés felelőse.

Körbevezet bennünket az épülő kollégiumban. A tervező ungvári magyar, a vállalkozó ukrán, az építésvezető magyar, a munkások vegyesen magyarok és ukránok. A legtöbben beszélik a másik nyelvét, ez itt nem szokatlan.

– A magyar görögkatolikus esperesség 2016 végén kapta meg a 600 millió forintos támogatást a magyar kormánytól. Az összeg egyik feléből húszszobás, negyven férőhelyes főiskolai kollégium épül fel decemberig. A másik feléből a Görögkatolikus Központot építjük fel a könyvtárral és archívummal, a múzeummal, a magyar híveknek szánt templomtérrel és az esperesi helynökség irodájával, miután megkaptuk rá az építési engedélyt – teszi hozzá az atya. Az archívum alapját a gulágot megjárt és arról könyvet írt Bendász István atya irathagyatéka képezi majd, aki néhány lépésnyire innen élt egy szerény házban. Fia, a nagyszőlősi Bendász Dániel atya ajánlotta fel az archívum számára az általa évtizedeken át titokban rendszerezett és bővített dokumentumgyűjteményt. A felbecsülhetetlen értékű iratanyag átfogja a kárpátaljai egyházüldözés teljes időszakát.

A munkácsi görögkatolikus egyházmegyében két nemzetiségi esperesi kerület is van: egy román és egy magyar. Utóbbi Ungvártól Nagyszőlősig 51 magyar közösséget jelent, de ahol igény mutatkozik, ószláv nyelvű liturgia is van, mint például Beregszászon – tudjuk meg Demkó Ferenc atyától, a magyar esperesség helynökétől.

A magyar esperesség maradéktalanul visszakapta a szovjet időkben elvett templomait, egyetlen helyen van közös használat a pravoszlávokkal.

A magyarok az egyházon belül teljes autonómiát élveznek. A szlovák nemzetiségű püspök nemigen avatkozik az életükbe, ami előny, de hátrány is. A magyar állam által nyújtott támogatásokat látva az egyházmegye nem juttat többlettámogatást a magyar esperesi kerület beruházásaihoz, mondván, a magyarokat úgyis támogatják Magyarországról. A templomok, parókiák, egyházi óvodák fenntartása az egyház feladata, de komolyabb felújítások és fejlesztések csak magyar pénzből képzelhetők el. A kárpátaljai magyar görögkatolikus papság tisztes szegénységben él. Az egyházi fizetést a magyar állam által juttatott jövedelemkiegészítés javítja fel, amely így együtt éri el a havi 90 ezer forintot. Ezt növeli a többnyire nagycsaládos papok esetleges gyerektámogatása az ukrán állam részéről, valamint az esketésért, keresztelőért, temetésért járó alkalmi, önkéntes mértékű tiszteletdíj. A perselypénz az egyházé.

Az épülő Ortutay Elemér Görögkatolikus Szakkollégium. „Hogy ne legyünk hulló falevelek…!”
Fotó: Kurucz Árpád

Az épülő görögkatolikus szakkollégium és kulturális központ Ortutay Elemér nevét viseli.

A bejárati ajtón diákjainak szánt intelme olvasható: „hogy ne legyünk hulló falevelek…!” Ortutay Elemér volt az az ungvári teológiai tanár, akinek alakja nemcsak a papi esküjéhez és magyarságához rendíthetetlenül hű lelkipásztor példája, hanem a szovjet rendszert kreatívan kijátszó ellenállóé is az itteni magyarság szemében.

Ő az ungvári papnevelő intézet tanára volt, Romzsa Tódor püspük környezetéhez tartozott, amikor a szovjet hadsereg minden jogalap nélkül 1944-ben elfoglalta, majd birodalmához csatolta Kárpátalját. A szovjet követelésekkel dacoló 36 éves püspök meggyilkolását 1947. október 27–30. között Sztálin parancsára és Hruscsov megbízásából a politikai gyilkosságokban jártas Pavel Szudoplatov (Trockij meggyilkolását is ő intézte), az NKVD tisztje szervezte meg. Először rendőrökkel megrakott katonai teherautó hajtott a püspököt kispapjaival szállító lovaskocsinak, hogy a járműről leugráló bérgyilkosok vasrudakkal próbálják meg agyonverni a reverendát viselőket. Egy szemtanú váratlan felbukkanása miatt ekkor ez még meghiúsult, így a félholt áldozatok a munkácsi kórházba kerültek. A gyilkosságot végül egy kórházi takarítónőnek álcázott NKVD-s ügynök, bizonyos Odárka fejezte be, aki méreggel végzett a főpásztorral.

A mártír püspök útjában volt annak a sztálini célnak, hogy a Rómához tartozó görögkatolikus egyházat erőszakkal beolvasszák a moszkvai ortodox patriarchátusba. A görögkatolikus papokat – már akiket nem gyilkoltak meg hasonló brutalitással – aposztáziára (papi esküjük megtagadására és az ortodox egyházba való átlépésre) próbálták kényszeríteni, de erre a legkeményebb fenyegetések, bántalmazások ellenére is csak elenyésző kisebbség volt hajlandó. Az ellenszegülőkre 10–25 év kényszermunkatábor várt – megegyezően a római katolikus, a református, evangélikus, baptista, izraelita egyházi emberek sorsával.

Lakótelepi mise

A teológiai doktor Ortutay Elemér sem írt alá. Hét év gulág után vagyonától és jogaitól megfosztva, családjával nyomorúságos körülmények között élve csak téglagyári munkásként, idővel raktárosként dolgozhatott. Éveken át minden hajnalban otthoni magányában végezte el a liturgiát, néha szűk körben misézett, esketett, gyóntatott és keresztelt. A KGB rendszeres zaklatásai, házkutatásai ellenére az 1970–80-as években ungvári lakótelepi lakásán titokban papi szemináriumot működtetett, ahol papjelölteket képzett a jövő számára. Még megérte a kommunista elnyomás alóli felszabadulást. Élére állt a kárpátaljai görögkatolikus egyház újjászervezésének, a templomok visszaszerzésének.

Ma Kárpátalján 400 ezer görögkatolikus hívet tartanak számon, köztük 30 ezer magyart (mellettük 30 ezer magyar római katolikust és 90 ezer reformátust), valamint 10 ezer románt, a többiek ruszinok, illetve ahogy ma mondani kell, ukránok.

Az Ortutay-féle titkos papi képzés egyik oszlopa, Szabó Konstantin atya nyugdíjazásáig az ungvári Boldog Romzsa Tódor Hittudományi Szeminárium tanára volt, egy éve parókus (azaz görögkatolikus „plébános”) Koncházán. A mindenki által Kosztyu becenevén ismert, víg kedélyű, nagy mesélő, egyben tudós pap most éppen azért érkezett Marosi Istvánhoz Beregszászra, hogy megszerkesszék a kárpátaljai egyházüldözés történeti kronológiáját, amelyet az említett Bendász Dániellel közösen írnak. A nagy összefoglaló mű kiadását Magyarország beregszászi konzulátusa segíti. Most éppen két mártír, a Szilce község főutcáján tarkón lőtt Orosz Péter atya és a Huszton 1947-ben autóval elgázolt, majd botokkal agyonvert Zavagyak Bazil atya történetét pontosítják.

– Elemér bácsinál 1982 februárjában kezdtem tanulni, miután megismerkedésünk után úgy találta, hogy vág az eszem, ráadásul én is a Fradinak szurkolok – emlékezik vissza Szabó Konstantin, aki bár már családos volt, és a kereskedelemben dolgozott, mégis görögkatolikus pap édesapja nyomdokaiba szeretett volna lépni. – Titokban jártam hozzá magánoktatásra, de nem tudtam, hányunkat, kiket oktat még rajtam kívül. Amikor sűrűsödtek a vegzálások, a jegyzetek helyett bombonnal, virággal mentem, mintha csak vendégségbe igyekeznék, és mindenféle kerülőutakat találtam ki, hogy kicselezzem a minket figyelő titkosrendőrt. 1990. május 13-án, a beregszászi temetőben volt az első önálló liturgiám, mivel a templomunkat csak 1992-ben kaptuk vissza. Mégis futótűzként terjedt el a hír, hogy újra tartanak görögkatolikus misét Beregszászon, így még a dédaiak is buszokkal jöttek: több százan énekeltük együtt, hogy „velünk az Isten”.

Az 1825-ben épült görögkatolikus templom a város központi részén, a Sevcsenko utcában található. A kedd reggeli liturgián a hívek mintegy tucatnyian vannak, Szabó Viktor atya celebrálja ószláv (egyházi szláv) nyelven. A rövid prédikációt ukrán nyelven mondja. Szabó Viktor kétnyelvű pap. Beregszászon vasárnap és ünnepnapokon reggel magyar, délben ószláv, este ukrán nyelven folyik a liturgia. Ez a háború előtt is így volt. Az anyakönyv is kétnyelvű. Viktor atya viszi az ukrán, István atya a magyar gyülekezetet. A görögkatolikus egyház az etnikumok békés együttélésének igazi példája – mondja Viktor atya –, ő legalábbis még egyszer sem hallott hívek közötti etnikai ellentétekről. Legtöbben eleve kétnyelvűek, így ha időben úgy jön ki a lépés, elmennek a másik nyelvű liturgiára.

– A magyar és az ukrán fiatalok együtt ápolják Tódor püspök emlékét, amikor minden évben 700 fős gyalogos zarándoklaton járják végig a főpap életének fontosabb helyszíneit. Ortutay Elemérről pedig tudományos diákköri konferencián emlékeznek meg évről évre a magyar főiskolán.

A fiatalokat illetően nem az etnikai különbözőség a gond, hanem a tömeges elvándorlásuk Kárpátaljáról. Mert ha nincs gyerek, jövő sincs – idézi II. János Pál pápa szavait Szabó Viktor.

Nagycsaládos életforma

Kétségkívül aggasztó méreteket ölt a fiatalok elvándorlása egész Ukrajnában. A statisztikák szerint minden harmadik munkavállaló külföldön él és dolgozik, és ez igaz a magyar többségű Beregszászi járásra is. Ám ezzel ellentétes, pozitív tendencia is mutatkozik: ugrásszerűen nő a nagycsaládosok száma a kárpátaljai magyarok körében. Erről Török Dénes, a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületének elnöke számol be, aki elmondja, hogy egyesületüket 2012-ben 34 család alapította, és mára 77 magyarlakta településről 700 család 4000 fővel van jelen közöttük. Havonta tíz-húsz újabb belépési kérvény van az asztalukon. Ő 23 éve költözött ki Magyarországról, ide nősült, és ma távmunkában dolgozik magyarországi piacra. Emlékei szerint akkoriban egyáltalán nem volt jellemző a nagycsaládos modell Kárpátalján.

Azt mantrázta mindenki, hogy a gyerekek számával egyenes arányban nő a szegénység valószínűsége. Aztán Juscsenko elnöksége idején komoly gyerektámogatási rendszert vezetett be az ukrán állam: amikor 2000 hrivnya volt a minimálbér, 150 ezer hrivnya támogatást adtak egy összegben. Ez később módosult, így ma hatéves korig elosztva adják, de legalább adják, és utána is van némi adókedvezmény és családi pótlékszerű kisebb juttatás.

– Nagycsaládosnak lenni Kárpátalján is vonzó életforma, és egyesületünk fontos célja, hogy ezt be is mutassuk a fiatal pároknak. Természetesen magánügy, hogy ki hány gyereket akar, de amikor jön egy akár nem tervezett gyerek, akkor nem mindegy, hogy ezt sorscsapásnak vagy nem várt ajándéknak fogják-e fel. Állítom, hogy a szegénység vagy gazdagság nem gyerekszám kérdése, semmi köze hozzá, és ezt egyre többen ismerik fel – foglalja össze Török Dénes.

A szociális helyzetet Török Dénesnél talán kicsit borúlátóbban látja Makuk János üzletember, aki az 1995-ben alakult Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat önkéntesként dolgozó elnöke. Vele a szeretetszolgálat magánalapítványi támogatásokból és magyar állami segédlettel megszerzett és felújított épületében találkoztunk. Arra emlékszik, hogy amikor társadalmi igényre a szeretetszolgálat annak idején megalakult, olyan helyzet volt, hogy például a pedagógusok pénz helyett tetőcserépben kapták meg a fizetésüket, az áramellátás akadozott, csapvíz napjában csak néhány óráig volt. Akkoriban a szeretetszolgálat a segélyszállítmányok elosztását végezte.

Manapság a hangsúly a támogatási projektekre tevődött át. Az egyik ilyen a Pető-módszerrel gyógyítható beteg gyerekek szűrése és gyógyítása a Pető Intézettel közösen, a másik a mozgássérülteszközök ingyenes kölcsönzése. Óriási gond ugyanis Kárpátalján, hogy a kórházak az idős, beteg, ápolásra szoruló embereket úgy küldik haza, hogy a hozzátartozóknak sem ismeretük, sem eszközük nincsen a betegápoláshoz.

A szeretetszolgálat a magyar külügyminisztérium és a Bethlen Gábor Alap támogatásával létrehozott komoly eszközparkot kerekesszékekből, betegágyakból, betegfürdető liftekből, felfekvés elleni matracokból. Emellett füzetet adott ki a házi betegápolásról, és rendszeresen juttat betegeknek felnőttpelenkát, sztómazsákot és egyéb fogyóeszközöket.

– Bár a kilencvenes évek óta sokat javult az általános szociális helyzet, az idősek, a betegek és a cigányság helyzete nem sokat változott. Az átlagnyugdíj átszámolva ma is 20 ezer forint, miközben a fiatalok elvándorolnak, az öregeknek nem marad idehaza támaszuk. Az állami egészségügyre nem számíthatnak, gyakran a gyógyszert sem tudják kifizetni, ezért magánadományból működtettünk ötvenszázalékos gyógyszertámogatási programot, amíg futotta. Ingyenkonyhánk távolról sem tudja kielégíteni az igényeket, de szerencsére hasonló konyhákat a református és a katolikus egyházak is működtetnek Beregszászon – sorolja Makuk János.

Megrepedt gránit

A Beregszász melletti többezres cigánytelepen élők kilátásai változatlanul reménytelenek. A máltaiak itt működő tanodájuk által próbálják a fiatal nemzedék felemelkedését elősegíteni, nem is eredménytelenül. A szeretetszolgálat vezetője szerint a tanodába járók elkezdtek tanulni, kulturáltabban, tisztábban járnak iskolába. A harminc felkarolt gyerekből lát olyat, aki akár főiskolára is kerülhet. Sok a visszahúzó szülő, de említ egy analfabéta édesanyát is, aki belátta, hogy ha ő nem tud is olvasni, mindent meg kell tennie azért, hogy a gyerekének már ne a kukákból kelljen élnie.

A máltaiak beregszászi irodájából Matl Péter szobrászművész munkácsi kertje és műterme felé vesszük az irányt. Őt bízta meg a magyar esperesség azzal, hogy a szocreál kultúrházzá átalakított egykori zsinagóga előtt álló, majd onnan a szovjet világ megszűntekor elbontott Lenin-szobor talapzatát felhasználva alkosson emlékművet az egyházüldözésről, az istenhitnek az ateista rezsim megsemmisülésében játszott szerepéről. A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével és egy sor képzőművészeti díjjal elismert szobrász a Pro Arte-Munkács civil szervezetén keresztül évről évre különféle magyarországi támogatások segítségével nemzetközi művésztáborokat szervez, hogy az ott elkészült alkotásokat térségbeli falvaknak ajánlják fel. Eddig 27 szobrot ajándékoztak többnyire magyar falvaknak. Nevéhez kötődik a vereckei emlékmű is, amelyet ukrán nacionalisták szétvertek. A megrepesztett gránit oltárkővel udvarában találkozunk – rengeteg szobor társaságában –, mint mondja, újat fog faragni helyette.

Előbb azonban a beregszászi emlékmű van soron. Elképzelése szerint a tonnás, több mint két méter magas és másfél méter széles, fényesre csiszolt gránithengert kettéhasítja, a tört felületbe pedig a görögkatolikusok hármas keresztjét helyezi el ötméteres betonvasakból, amelyek a börtönrácsokat is szimbolizálják majd. Mintha a kereszt maga törte volna szét a gránitszilárdságúnak tűnő leninizmus alapjait. Olyan lesz a hatása, mint egy robbanás. Kifejezi a hit győzelmét, de figyelmeztet arra is, hogy mindez még befejezetlen, a széthasadt gránit újra és újra össze akar állni.