Üldözöttek menedéke

A Csokonai Színház évadzáróján a társulat megismerhette a felújítás tervét, mely szerint időlegesen távoznak az épületből, hogy majd fényes teátrumba térjenek vissza. A búcsú alkalom, hogy a kevéssé ismert Téri-­korszak éveit felidézzük.

Téri Árpád nagy családja: a társulat Fotó: Téri Sándor

Az 1952-es nyár fordulat Téri direkciójának életében: az Andaházy Margit–Szedő Lajos házaspár Győrből szerződött; a háború előtti filmek népszerű szépsége, Simor Erzsi a sztárhajsza elől menekült Debrecenbe; Örkényi Éva az Úttörő Színházból érkezett; Vámos László huszonnégy évesen a főrendezői posztot foglalta el. Soós Imrét politikai büntetése okán a főiskoláról szülőföldjének színháza fogadta be. A színi életből kikopott Bángyörgyi Károlyt Téri banktisztviselőként szerződtette. Szerveződött az operatársulat is, Téri befogadta az Operaház politikai üldözöttjeit, Hámory Imrét és Dósa Máriát.

A következő években fiatalokkal erősödve (Balogh Éva, Hankiss Ilona, Lothár Miklós, Oszvald Gyula, Bartha Alfonz, Anday Zsuzsa), Blum Tamás zeneigazgatásával klasszikus szerzőkre (Verdi, Puccini, Erkel) alapozott kiváló együttes formálódott. Blum nem egyszerűen a zenei ügyek teremtő lelke volt, hanem Színházi Ember. A próza és az opera tagozata, nemzedékek egymás próbáit nézték, egymás produkcióiban játszottak, statisztáltak. Blum Vámos Lászlóval az Operaházénál frissebb, a romantikus, dagályos stílust váltó realista operajátszást alapozta meg.

Szörényi Éva ajánlására Téri a börtönviselt Mensáros Lászlót is taggá avatta 1952 őszén, akit bölcs pedagógiával epizódokban játszatott. Ám A revizor rendezésére érkezett Szendrő Józseffel (1953) vitába keveredett. Mert a direktor ellenezte, hogy Szendrő Hlesztakov szerepét kezdő színészére ossza. Végül engedett. Mensáros pedig igazolta rendezőjét: „…ahogy a bemutatkozásnál egyre jobban otthon érzi magát, ahogy állandóan lázban ég, s kicsit zavartan, gyáván kicsit pimasz fölénnyel mozog – ez a kitűnő Mensárosban” – írta Koczogh Ákos (Néplap, 1953. december 6.). Szendrő feljegyezte: „Vidéki színházaink az őszinte ábrándozás és fellobbanás meleg fészkei […] Budapest színházai a reprezentatív, érzelmeken taposó kíméletlen művészet kaszárnyái. A vidék az ifjúság tanyája. Mi itt úgy dolgozunk, mintha az életünk függne tőle!!!” (A Napló Mensáros Péter birtokában.) Szigor is van persze a családiasságban: a főiskoláról érkező Márkus László hisztériáival borzolta a társulat hangulatát, de Téri atyai szigorra váltott, mire Márkus így reagált: „Magamba szálltam […] egy időben érkező letolás csak használ az embernek.” (Harangozó Márta: Márkus László) Mensáros Naplójában említi: Simor Erzsi azért pofozta meg Angyal Sándort, mert azt mondta neki: „Hallgasson, maga fasiszta kurva!” Angyalt váltották le végül is a párttitkárságból. S hogy Téri miként védte társulatát, arra Mensáros egy másik történetet is elbeszélt: „Mert azért a fővilágosítóért ugyanúgy kiállt, aki Sztálin halála napján egy kocsmában azt énekelte: »Meghalt a cselszövő…« Három nap múlva kihozatta a börtönből.” A rendező atyai tapintatát is felidézi a színész: „amikor […] észrevette, hogy mint Rómeó, ha görcsbe kerültem, fölhúztam a vállamat, akár állva, akár térdelve, előadás alatt, mint Lőrinc barát rögtön megtalálta a módját, hogy figyelmeztetően a vállamra tegye a kezét, majdnem mint egy varázskezű gyógytornász, mert ettől a mozdulattól rögtön fölengedtek görcsös izmaim.”

Valamelyest „enyhült” az idő: 1953 nyarán Rákosi és Révai távozott, Nagy Imre és a júniusi határozat érkezett. Műsorpolitika? A gondok egy része már kimondható. Vámos László a Rómeóra készülve (Soós Imre–Andaházy Margit; Mensáros László–Örkényi Éva) egy fővárosi tanácskozáson tudatta a vezetés szorítottságát. Azonos a recept: „Végy egy magyar, egy orosz és egy nyugati klasszikust, keverj hozzá egy mezőgazdasági és egy üzemi magyar darabot, hígítsd fel egy népi demokratikus operettel, a tetejét szórd be egy imperialistaellenes nyugati darabbal, és lesz a műsor.” A politikailag kénytelen darabokra pedig így utalt: „Az sem baj, ha a fogyasztóknak nem kell az áru, a fontos az, hogy a Minisztérium minden szempontból mérlegre téve, azt jónak találja.” Téri bravúrosan navigálta a társulat életét: 1954 tavaszán a közösségi élet huszonnégy órás otthona lett Király bácsiék klubja, amelyet Krúdy-poézisében majd az 56-ban Térinél pályáját kezdő Latinovits Zoltán is megidéz.

Mensáros László és Téri Árpád az Ármány és szerelemben

Kivételes direktori erény: sem színészként, sem rendezőként nem akarnokoskodott, hagyta, hogy társai kedvük szerint dolgozzanak, így vitte sikerre Vámos a Rómeót (1954) és az Ármány és szerelmet (1954), Berényi Gábor az Éjjeli menedékhelyet (1955), Mensáros pedig operát, a Traviatát állíthatta színpadra (1955). És ebben az ön- és közbecsülésben megerősödött légkörben merte műsorra tűzni a Hamletet.

Nehezen indultak a próbák 1956 telén. Mensáros László teóriák görcsében dolgozott. Téri meggyőzte: hagyja a freudi, goethei és frakkos mániákat! Félre a sztanyiszlavszkiji részletezéssel is! A maga életét, viaskodásait építse, égesse be a királyfi sorsába! A színészt felszabadította: börtönviselt éve, a színi hivatás, zaklatott magánélete létkérdéssé sűrűsödtek. Amúgy pedig: valami bűzlött Kelet-Európában…

A XX. kongresszus után márciusban már közügybe csaptak a villámok: ki a gyilkos? Rajkék kivégzése – és a véres évek gengsztertettei! Március 16-án a Hamlet bemutatóján fergeteges sikerben tetőzött Téri Árpád korszaka. Őt igazolta, hogy Simor Erzsi (Gertrud) mellett a város ünnepelt Bóni grófjára, Márkus Lászlóra merte osztani Claudius szerepét; Solti Bertalan a Színészkirály nehéz és veretes szövegét mondta. Egy előadás titokzatosan nemesülhet megrendítő és ünnepi érzéssé a nézőben. A Hamlet hatását szuggesztíven emelte a Debrecenben dolgozó Kur­tág György változatos fúvósokra komponált kísérőzenéje és Siki Emil forgóra épített várdíszlete.

Téri Árpád nagy családja: a társulat
Fotó: Téri Sándor

Minapi megtisztelő találkozásunk alkalmával Kurtág György azt mondta: számos Hamlet-emlékében „Mensáros volt az igazi”. Alakítása varázsos volt azért is, mert a XX. század Hamletjeit, s legutóbb, 1952-ben a Nemzetiben a gyilkosságra marxizált előadásban (három Hamlet: Major, Básti, Ungvári) negyven év feletti színészek alakították. Mensáros pedig éppen hamleti korban, harmincévesen, sugárzó fiatalságában viaskodott élet és halál kérdéseivel. „Gondos és megfontolt előadás” – írta az Irodalmi Újság március 31-én. Eszményi és eszméltető volt Mensáros Hamletje.

Hát persze hogy a forradalom napjaiban szavalni hívták, és a városi bizottmány tagja lett. Tekintélye folytán Térit is védte a szélsőséges hangoktól, majd november 4-e után lakásán a direktor már a színészét mentette. Aki a szovjet parancsnokkal is találkozott, hogy megóvja a zaklatástól a színháziakat. Rejtélyes történet, a tisztet néhány nap múlva lelőtték, a visszatérő helyi pártvezérek, az országosan hírhedett Komócsin Zoltán és bandája bosszúhadjáratba kezdett. Téri január elején felújította a Hamletet, amelynek mondatai szinte felgyújtották a nézőteret. 1957. január 11-én Major Tamás már a Központi Bizottság nevében az Arany Bikában pártnapi beszédében piszkolta a forradalmat. Szereplését követően, hogy a Hamlet előadásai megszakadtak, és Az ember tragédiájának próbáit beszüntették, vélhető: pártutasításra, a Nemzeti direktorának sugallatára történt.

Téri a következő hónapokban már alig időzött Debrecenben, társulata szétrobbant. 1957/58-ban ugyan a Madách Színház direktora lett, Mensárost és Márkust vitte magával, de nem lépett vissza a pártba, így távoznia kellett. További művészi és emberi élete megrendítő. Epizódokat játszott a Nemzetiben; 1962-ben súlyos agyműtét következett, majd Berényi Gábor Szolnokra hívta, ahol a börtönből szabadult Mensárossal az Ármány és szerelmet rendezte, végül a József Attila Színházban játszott. Ha egészsége engedte, mert újabb agyműtét és súlyosbodó szívpanaszok sorvasztották egészségét. 1982. december 4-én hunyt el, művészeti elismerésben soha nem részesült.

De a felejtés nagydíját megélhette: a Gábor Miklós-féle Hamlet királyi párját Márkus és Simor Erzsi alakította, Kurtág György a kísérőzenét jegyezte, és Siki Emil tervezte a díszletet, de a szakmai vitán egyetlen szó nem hangzott el Téri Árpád előadásáról. Majd amikor (1977) a Madáchban Ádám Ottó felújításra készült Husz­ti Péterrel, az olvasópróbán a hazai Hamleteket ismertették, de megannyi között a debreceni Hamlet szót sem érdemelt. Noha ott ült a társulatban a majdani Polonius, Mensáros László is… Aki örökös nyugtalanságában 1989-ben alapítványt hozott létre Téri Árpád szobrának felállítására. A tragikus sorsú fiatal szobrász, Török Richárd alkotása azóta vigyázza az épületet. Mensáros Péter az alapítvány nevében pedig már a Csokonai Színház megújulása utánra tervezi: márványtábla állíttassék, mely megörökíti a színészek, műszakiak, hivatali dolgozók együttesét, akik a zsarnoki időben Téri Árpád szívmeleg korszakát éltették.