Viharban

Szex, drogok, szabadság, rock and roll – talán ezekkel a szavakkal lehetne kifejezni a hatvanas évek hippiéletérzését, azaz a fogyasztói társadalmak ellenkultúráját.

Nem sok híja volt, hogy a rendezvény tragédiába ne fulladjon. De új időszámítás kezdődött a zenekultúrában Fotó: Wikipédia

Az első nap a folkmuzsikáé. A műsorfolyamot délután ötkor Richie Havens indítja, aki semmit sem bíz a véletlenre: repertoárját gondosan teletűzdeli a The Beatles jól ismert tételeivel. Teheti, hiszen a Nagy Négyes immár a végét járja, John Lennon Yoko Onóval közös, akkoriban szárnyait bontogató zenekara (Plastic Ono Band) pedig előzetes vállalása ellenére sem vesz részt az eseményen. A fellépők elhivatottságára jellemző, hogy Country Joe McDonald kísérőzenekar nélkül is a színpadra áll; John Sebastian pedig beugróként, az épp akkor kitörő vihar ellenére – a technikai felszerelés áramtalanítása után – öt számot is elénekel egy szál akusztikus gitárkísérettel. Miután az időjárás később sem kegyelmez az egybegyűlteknek, az indiai szitárművész Ravi Shankarnak idő előtt el kell köszönnie a közönségtől. Joan Baez country-énekesnő pedig rövid műsorral ugyan, de korrekten zárja le a pénteki napot.

A nagyágyúk szombatra, vasárnapra maradnak. A másodikként fellépő Carlos Santana az újdonság erejével tarol, mindkét száma sikertörténet, amíg az őt követő Canned Heat Woodstock Boogie című darabja egyértelmű tisztelgés a rendezvény előtt. Aztán beindul a sztárparádé: a színpadot egymásnak adva érkezik a majd 27 évesen a halált választó Janis Joplin; az LGT-s Barta Tamást később, Amerikába emigrálását követően a soraiban tudó Sly & the Family Stone; az örök hippi

Grateful Dead; a nálunk is méltán népszerű Creedence Clearwater Revival, valamint a The Who zseniális négyes fogata; a nap zárásáról pedig a pszichedelikus rock elindítója, a Jefferson Airplane gondoskodik.

Vasárnap, Joe Cocker programja után ismét erős vihar borzolja a kedélyeket, azonban a sárban, latyakban dagonyázó mámoros közönség jó része kitart. Hogyne tartana, amikor a java még hátravan! Többek között a hazánkban többször is sikerrel fellépő Ten Years After, a Bob Dylan kísérőzenekaraként elhíresült The Band, a fúziós zene egyik erős bástyája, a Blood Sweat and Tears vagy épp az albínó bluesgitáros-énekes Johnny Winter. Az irgalmatlan időjárás és az erősen kifogásolható technikai körülmények kevésbé kedveznek a korszak idoljának, Woodstock egyik hősének, Jimi Hendrixnek. Utolsó fellépőként, műsorával hajnalra átcsúszva az addig félmilliós tömeg nagyjából a felére apad, ám a Foxy Lady, a Fire vagy a záró szám Hey Joe sikere mindent felülmúl.

Woodstockról Michael Wadleigh rendező két és fél órás színes dokumentumfilmet készített, amelyet 1970-ben vetítettek a mozikban, s amely kiérdemelte az Oscar-díjat. A fesztiválon elhangzott dalok nagy része előbb filmzene formájában dupla, később tripla bakelitalbumon jelent meg.

A fellépők illusztris névsora ellenére is adódik a kérdés: a három plusz egy napos monstre seregszemlén vajon miért kellett nélkülözni Bob Dylant, a The Rolling Stonest, a Creamet, a Led Zeppelint vagy akár a Deep Purple-t? Mindenesetre Woodstockot ma is az első, a felhozatalt tekintve pedig minden idők egyik legnagyobb fesztiváljaként tartják számon. 1979-ben történt egy kísérlet a tízéves évforduló megünnepelésére, ám az ugyancsak háromnaposnak induló kezdeményezés New York állam vezetőinek ellenállásán – rendbontástól tartva – elbukott.

Helyette néhány egykori résztvevő (Richie Havens, Joe Cocker, Arlo Guthrie) európai turnéra indult, ám ez gyenge utánérzésnek bizonyult. Napjainkban az ötvenéves jubileumi tervek – amelyek a Watkins Glen International autóverseny-pályára tették volna a helyszínt – sem jártak több szerencsével: az egyik fő szponzor, a japán Dentsu cég kihátrált a projektből.

Őket sorra követték a meghívott résztvevők – többek között az egykori Creedence-frontember John Fogerty –, míg végül az egész eseményt kénytelenek voltak lefújni. 1969 decemberében, az altamonti fesztiválon, a Rolling Stones koncertjén a Pokol Angyalai biztonsági szolgálatának emberei a filmkamerák előtt gyilkoltak meg egy Meredith Hunter nevű rajongót, ami az arra hajlamos emberekben valószínűleg egy életre megteremtette az előítéletet és ellenérzést a rockzene, valamint közönsége iránt.

Mindezek ellenére kisebb-nagyobb sikerrel tucatszámra hoztak létre fesztiválrendezvényeket, közülük talán az 1970-es Wight-szigeti említésre méltó: egyrészt Jimi Hendrixnek nagy nyilvánosság előtti utolsó fellépése okán, másrészt az esemény a beatkorszak lezárásának is tekinthető.

Hazánk akkori társadalmi berendezkedésének megfelelően persze jókora fáziskéséssel reagált a világ rocktörténelmi eseményeire. Az első jelentős hazai fesztivált 1973. június 10-én, a diósgyőri sportpályán rendezték meg, amely szintén nem zajlott le botrány nélkül: a rendezvényre igyekvő fiatalokat a miskolci rendőrség egész éjszakára „begyűjtötte”, a másnap fellépő Bródy Jánost pedig ezzel kapcsolatos színpadi megnyilvánulása miatt egy évre letiltották.

Kell egy hét együttlét szlogennel 1993-ban az óbudai Hajógyári-szigeten – Diáksziget néven – Gerendai Károly és Müller Péter Sziámi létrehozta a mai Szigetfesztivál ősét, amely a következő esztendőben már a Woodstock 25 éves évfordulójának tiszteletére – a Jethro Tull-lal és a Ten Years Afterrel megerősítve – Eurowoodstock néven híresült el. Az évről évre megismételt rendezvény azóta Európa egyik legjelentősebb kulturális megmozdulásává nőtte ki magát, az idei éppen napjainkban zajlik. De hogy a woodstocki életérzést magában hordozza-e, arról az odalátogató közönséget kellene megkérdezni…