Védők és támadók

– Tudom – felelte a nagy ember, és rendíthetetlen bizalommal nézett. – Írd meg mind a háromezer évet! Gyere fel hozzám holnap vagy holnapután! Megbeszéljük a részleteket.

Két nap múlva egy napsütéses kora délelőtt az író elindult a nagy emberhez. Nem fogott taxit, nem szállt villamosra vagy autóbuszra, gyalogosan indult el a városközpontba, ahol előbb ráérősen körbesétált a téren, aztán letelepedett az egyik kávézó asztalához. Akkorra már eldöntötte, hogy nem vállalja a megbízatást, így hát rendelt egy pohár vörösbort is. A nagy ember lehengerlő kedvességgel fogadta, és az író szívesen ledöntött volna valami szíverősítőt, de tiszta fejjel akarta rendezni a dolgot.

– Nem akarom ezt a munkát – mondta határozottan.

– Dehogynem – vigyorgott biztatóan a nagy ember, és mondott egy szép kerek összeget.

– Nem lehet – mondta az író sziklaszilárdan.

– Egy dolgot nem lehet – mondta a nagy ember derűsen. – Elhinni valamiről, hogy nem lehet.

Az író felállt, az üvegfalhoz lépett. A napsütött város a lába előtt hevert. Előző éjszaka történelmi munkákat olvasgatott, és most, ahogy a tekintete a templomtornyokra, a piros tetőcserepekre, a virágos teraszokra siklott, eszébe jutottak Marcus Aurelius szavai. „Ne feledd – inti önmagát a római világbirodalom mindenható ura –, soha ne feledd, hogy hány Szókratészt és Epiktétoszt nyelt már el a végtelen idő!” Vajon élet és halál ura tényleg elhitte, hogy egyszer véget ér a földi hatalma? Hogy a dúskálás évei után azon a kapun kell bekopogtatnia, ahová mindenki, az utolsó rabszolga és a császár is lehajtott fejjel és mezítláb lép majd be?

– Egy rongyos csavargó élete ugyanolyan izgalmas lehet, mint a császáré – szólalt meg végül. – Egy város múltjának bármelyik pillanata izgalmas lehet. Bármelyik lakójának az élete is. Püspök, lelkipásztor, muzsikus, hentes, kalapkészítő: egykutya. De egy város egész története az dögunalom. Az emberi történelem ismétli magát. Békék, háborúk, koronázások. Hűség és árulás, építés és rombolás. Telnek-múlnak az évszázadok, és semmi sem változik. Valaki bevonul, valaki kivonul. Az egyik épít, a másik rombol. Aztán kezdődik minden elölről. A szerepek nem változnak, csak a szereplők cserélődnek. És a vége mindig halál. Van olyan ember, akit ez érdekel?

A nagy ember mosolygott. Felállt, az író mellé lépett. Ahogy az írók írni szokták: az üvegfalon túl eleven térképként terült el a város. Az égen sötétbarna viharfellegek gyülekeztek, a Bazilika fölött seregnyi varjú kavargott, de a hegyoldalak még napfényben fürödtek.

– Látod azokat a varjakat? – kérdezte a nagy ember. – Zsinatolnak. Nem tehetnek mást. Nem lehetnek mások. Varjak. Tedd te is a dolgodat! Úgysem tehetsz mást.

– Ez nem kihívás – felelte az író –, ez lehetetlenség. Ez még soha senkinek sem sikerült. Ebből nem lehet kikeveredni.

– Neked talán sikerül, ami eddig senkinek.

Ennek sok-sok hónapja, és most ott ül szemben az írógépbe fűzött fehér papírral, kibámul az ablakon az eső áztatta kertre, és ismét írni kezd:

„Minden ősi történet egy városról szól, melyet hősök ostromolnak és hősök védelmeznek. A védők tudják, hogy a város a fegyverek és tűz martalékává válik, a támadók tudják, hogy egyszer majd őket is utoléri végzetük. Minden ősi történet ugyanarról a városról szól, még akkor is, ha térben és időben hatalmas távolság választja el őket egymástól…”