Védők és támadók

A mese itt van körülöttünk, csak meg kell látnunk, le kell hántanunk róla a fölösleget. Olyan ez, mint a szobrászat: meglátni Vénuszt a kőtömbben. A meseszövés is olyan, mint bármely más alkotó folyamat: ki kell szűrni a lényegtelenből a lényeget.”

Elolvassa a leírt szöveget, aztán kirántja a gépből a papírt, összegyűri, és a padlóra dobja. Energikus mozdulattal tiszta papírt csavar a gépbe, püfölni kezdi a billentyűket.

„A történet kezdődhetne a Kükládok központi szigetén, Pároszon is. Kezdődhetne az ókori világ fővárosában, a kereszténység központjában, Rómában. Kezdődhetne itt, Budán is, hiszen minden történet ugyanott kezdődik: a fejünkben.”

Két órája kínlódik a kezdéssel, és sehogy sem tud zöld ágra vergődni, semmi sem tetszik neki. Írógéppel ír, mert a papír cserélgetése, a masina zakatolása és a billentyűk ropogása a fizikai haladás érzetét keltik benne. Úgy kezdődött, hogy az ország egyik legnagyobb kiadóvállalatának tulajdonosa megkérdezte tőle egy fogadáson:

– Szerinted megírható egy város története?

Önérzetes, ám kissé hebehurgya „szakember” mit válaszolhat ilyen kérdésre?

– Minden megírható. Tehetség és fantázia kérdése. Egy gyufaskatulya története izgalmasabb lehet, mint a trójai háború. Ha úgy van megírva.

Éjszaka volt, Budapest egyik Duna-parti szállodájának tetőteraszán álltak, a széles vízen sétahajók úsztak mint pisla mécsek, a túlparti dombon elnyújtózó királyi palota kivilágított tömbje fölött sirályok keringtek.

A gazdag ember fürkészőn nézett rá, aztán azt mondta:

– Kezdj neki!

– Minek?

– Írd meg a városom történetét! Vágj bele! Mennyi időbe telik? Egy év? Kettő? Három? Írd meg!

Az író a nagy ember kék szivarfüstje után bámult, melyet a langyos szellő a hömpölygő folyó, a Gellért-hegy folyóba szakadó fehér sziklái felé sodort. Arra gondolt, hogy a gazdag ember talán valóban az Iliászra és az Odüsszeiára gondol, régi dalnokokra, akik kobzon kísérték históriás éneküket, ám végül csak annyit mondott:

– Egy város története nagyon sok. Sok utca, sok ember. Tűzvészek, árvizek, járványok. Millió krónikás adat. Források, naplók, kalendáriumok, monográfiák, egyik szakkönyv a másik után. Végeláthatatlan küszködés a tények és legendák, az egymásnak ellentmondó dokumentumok futóhomoktengerében. Évszámok, ostromok, csaták. Családok és családi titkok. Papok, pékek, hóhérok, kocsmák és diákok, színészek és muzsikusok. Sok. Nagyon sok. Ezer, kétezer, háromezer év.

– Tudom – felelte a nagy ember, és rendíthetetlen bizalommal nézett. – Írd meg mind a háromezer évet! Gyere fel hozzám holnap vagy holnapután! Megbeszéljük a részleteket.

Két nap múlva egy napsütéses kora délelőtt az író elindult a nagy emberhez. Nem fogott taxit, nem szállt villamosra vagy autóbuszra, gyalogosan indult el a városközpontba, ahol előbb ráérősen körbesétált a téren, aztán letelepedett az egyik kávézó asztalához. Akkorra már eldöntötte, hogy nem vállalja a megbízatást, így hát rendelt egy pohár vörösbort is. A nagy ember lehengerlő kedvességgel fogadta, és az író szívesen ledöntött volna valami szíverősítőt, de tiszta fejjel akarta rendezni a dolgot.

– Nem akarom ezt a munkát – mondta határozottan.

– Dehogynem – vigyorgott biztatóan a nagy ember, és mondott egy szép kerek összeget.

– Nem lehet – mondta az író sziklaszilárdan.

– Egy dolgot nem lehet – mondta a nagy ember derűsen. – Elhinni valamiről, hogy nem lehet.

Az író felállt, az üvegfalhoz lépett. A napsütött város a lába előtt hevert. Előző éjszaka történelmi munkákat olvasgatott, és most, ahogy a tekintete a templomtornyokra, a piros tetőcserepekre, a virágos teraszokra siklott, eszébe jutottak Marcus Aurelius szavai. „Ne feledd – inti önmagát a római világbirodalom mindenható ura –, soha ne feledd, hogy hány Szókratészt és Epiktétoszt nyelt már el a végtelen idő!” Vajon élet és halál ura tényleg elhitte, hogy egyszer véget ér a földi hatalma? Hogy a dúskálás évei után azon a kapun kell bekopogtatnia, ahová mindenki, az utolsó rabszolga és a császár is lehajtott fejjel és mezítláb lép majd be?

– Egy rongyos csavargó élete ugyanolyan izgalmas lehet, mint a császáré – szólalt meg végül. – Egy város múltjának bármelyik pillanata izgalmas lehet. Bármelyik lakójának az élete is. Püspök, lelkipásztor, muzsikus, hentes, kalapkészítő: egykutya. De egy város egész története az dögunalom. Az emberi történelem ismétli magát. Békék, háborúk, koronázások. Hűség és árulás, építés és rombolás. Telnek-múlnak az évszázadok, és semmi sem változik. Valaki bevonul, valaki kivonul. Az egyik épít, a másik rombol. Aztán kezdődik minden elölről. A szerepek nem változnak, csak a szereplők cserélődnek. És a vége mindig halál. Van olyan ember, akit ez érdekel?

A nagy ember mosolygott. Felállt, az író mellé lépett. Ahogy az írók írni szokták: az üvegfalon túl eleven térképként terült el a város. Az égen sötétbarna viharfellegek gyülekeztek, a Bazilika fölött seregnyi varjú kavargott, de a hegyoldalak még napfényben fürödtek.

– Látod azokat a varjakat? – kérdezte a nagy ember. – Zsinatolnak. Nem tehetnek mást. Nem lehetnek mások. Varjak. Tedd te is a dolgodat! Úgysem tehetsz mást.

– Ez nem kihívás – felelte az író –, ez lehetetlenség. Ez még soha senkinek sem sikerült. Ebből nem lehet kikeveredni.

– Neked talán sikerül, ami eddig senkinek.

Ennek sok-sok hónapja, és most ott ül szemben az írógépbe fűzött fehér papírral, kibámul az ablakon az eső áztatta kertre, és ismét írni kezd:

„Minden ősi történet egy városról szól, melyet hősök ostromolnak és hősök védelmeznek. A védők tudják, hogy a város a fegyverek és tűz martalékává válik, a támadók tudják, hogy egyszer majd őket is utoléri végzetük. Minden ősi történet ugyanarról a városról szól, még akkor is, ha térben és időben hatalmas távolság választja el őket egymástól…”