Egy hordó vér

Nem tagadom, mindig is lenyűgözött Magyar Zoltán munkássága. Meg az a makacs elszántság, amellyel belevetette magát a Kárpát-medence magyar mondavilágába. Pontosabban abba a felfoghatatlanul gazdag és mély műveltségi rétegbe, melynek elemei „szájrúl szájra”, nemzedékről nemzedékre terjednek talán évezredek óta – anélkül, hogy papírra vetették volna őket. Rokonszenvesnek, hatékonynak, egyszerre nagyon emberinek és aggályosan tudósinak találtam kutatói módszerét: a figyelmes és együttérző megfigyelőét, aki vállalta a terepmunka minden sárdagasztó keservét és léleképítő szépségét. Magyar Zoltán néprajztudós bejárta az erdélyi Mezőség, Gyimes, Kalotaszeg vagy a felvidéki Gömör, a (hogyan is nevezzük?) nyugati határszél Őrségét és a többi, felsorolhatatlanul gazdag Kárpát-medencei kistájat, hogy a legutolsó pillanatban „felgyűjtse” a magyar történeti mondavilág még fellelhető kincseit.

Hiszen mára alig maradt életben valaki azok közül az emberek – nemszeretem tudományos kifejezéssel élve: „adatközlők” – közül, akik hajdan egy füstös konyhában órák hosszat ücsörögtek Magyar diktafonja előtt, nehéz volt megnyitni a szívüket és az emlékezetüket, de aztán megállíthatatlanul ontották magukból a hihetetlenebbnél hihetetlenebb történeteket. Ők többnyire még abban a korszakban születtek, amikor a népi kultúra magától értetődő volt, és a múlt beláthatatlan mélységeibe eresztette gyökereit. Ők voltak az utolsó örökösei annak a műveltségnek, amely Európában egyedülálló bőséggel és sokszínűséggel, mára már jószerével feledésbe merült jelképrendszerrel és metaforabirodalommal írta le a látható és láthatatlan világot. De ahogy a történelem elsodorta a falut és a parasztot, helyébe ülepítve a termelőszövetkezeti központot és az agrárproletárt, ezt a társadalmi hermafroditát, akinek többé semmi köze nem lehetett saját eredetéhez és kultúrájához – akkorra már csak a magyar peremvidékeken őrződött meg ideig-óráig a mondavilág. A mi közös mondavilágunk.

Magyar Zoltán megoldhatatlan problémát nem ismerve barangolta be ezeket a határtájakat, hogy még az utolsó pillanat után is gyűjtsön a megsemmisülésre ítélt históriákból, paraszti világ- és történelemértelmezésekből. De ez önmagában még nem lett volna elegendő. A nagyobb elszántság talán ahhoz kellett, hogy a honfoglalást megelőző időszaktól a középkori királymondákon át az 1956-os forradalomig és napjainkig terjedő mondavilág, sok tízezer feljegyzés rendszert kapjon, áttekinthető és tovább kutatható legyen – ne pedig csupán „eseti” összegereblyézése megkapó történeteknek.

Nem túlzás, ha azt mondom: Magyar Zoltán bartóki mértékű és léptékű munkát végzett el az elmúlt negyedszázadban. Csöndes szívóssággal, minden csinnadratta nélkül ontotta magából a különféle tájegységek, mesemondók, tematikák gyűjteményeit, hogy idén végre elkészüljön az a szintézis, mely a világon valóban egyedülálló, és amely módszertani zsinórmérték. Rajta kívül senki nem lett volna erre képes.

A magyar történeti mondák katalógusának csak a címe unalmas, ám amit a tizenegy vaskos kötet rejt, már korántsem az. Akiben gyanú ébred, hogy a kiadvánnyal „puszta” lajstromot kap, az nagyot téved. Mert a magyar történeti tudat monumentális tárházát kapja meg, és mindazok cáfolatát, akik kitartóan hirdetik, hogy néplélek márpedig nincsen. Igaz, sok mondában ott lapul a teljes Kárpát-medence és Közép-Európa népi tapasztalata, a románoké, szerbeké, szlávoké, németeké, zsidóké ugyanúgy, mint a magyaroké. Ám az uralkodó látásmód, egy-egy történelmi esemény „megfejtése”, az értelmezési reflex talán mindennél erősebb választ ad arra a soha meg nem válaszolt – és nem egykönnyen megválaszolható – kérdésre, hogy mi a magyar.

„Egy történetimonda-katalógus ugyanis olyan szellemi katedrális, amelynek »építőkockáit« generációk hosszú sora és teremtő képzelete hordta össze, amelyben összegződik több száz, adott esetben több mint ezer év kulturális öröksége” – olvassuk a vállalkozás bevezetőjében. 112 ezer mondaszöveg kivonatos változata, legalább 3000 adatközlő közreműködése, elképesztően gazdag hagyománykör (csak betyárból 400 jelenik meg névvel, narratív hagyománnyal a kötetekben!) mutatja meg, hogy mit vesztettünk volna, ha… Attila hun királytól Márton Áron püspökig és Sütő András íróig ível a megelevenített hősök sora. Többek között alapítási, vár­építési mondák; hősök, történelmi személyek; véres háborúk és kudarcosan dicsőséges szabadságharcok; vallási legendák; bűn és bűnhődés; betyár- és kincsmondák; földrajzi mondák témacsoportjai alkotják a köteteket. Amelyeket a tárgyban valaha készült legteljesebb, több száz oldalra rúgó irodalomjegyzék követ, majd elméleti tanulmányokat tartalmazó zárókötet.

És hogy miképpen működik ez a magyar népi történeti tudat? Álljon itt egyetlen, az évforduló miatt – és máskülönben is – aktuális, keserédes példa: „Budapest határában egy paraszt bácsit állítanak meg, aki a szekere tetején egy hordót szállít. Amikor a forradalmárok a szállítmány felől érdeklődnek, elmondja, hogy a rádióban azt hallották, hogy a forradalmároknak vérre van szükségük, mire a faluban véradást szerveztek, és most azt a vért hozza. A nemzetőrök hitetlenkednek mindaddig, amíg fel nem feszítik a hordót, amelyben valóban alvadt vért találnak. Amikor figyelmeztetik arra a paraszt bácsit, hogy ez a vér nem steril, és a kórházban így nem használhatják fel, azt válaszolja, dehogynem, hiszen előtte kétszer is kikénezték a hordót…”

(Magyar Zoltán: A magyar történeti mondák katalógusa, I–XI. Kairosz Kiadó, Budapest, 2019. Ára: 54 000 forint)