Álruhás pópa

A román csapatok 1919-ben megszállták, majd kifosztották a mezőhegyesi ménesbirtokot. A második világháborúban a magyar hatóságok menekítették külföldre a mintagazdaság génállományát. Mindkét történelmi helyzet rendezésében Battha Pál, az Antall-kormány egykori szakértője felmenőinek volt meghatározó szerepük.

Fotó: Éberling András

– A Batthák családfájukat Vatáig, a pogány vezérig vezetik vissza, de volt közöttük szigetvári vitéz is. Apai ági felmenői a Felvidéken gazdálkodtak, innen költöztek át Borsod-Abaújba, majd Pest megyébe. Édesanyja részéről erdélyiek. Mezőhegyes nem volt ősi fészkük, mégis meghatározó helyszíne a családnak.

– Nemcsak a nagyapám, Szentmártonkátai és Vattai Battha (Batta) Sándor került oda főigazgatónak, hanem az ő legidősebb fiának, a keresztapámnak, a későbbi földművelésügyi államtitkárnak is onnan indult a karrierje. A famíliának már ezt megelőzően is voltak neves tagjai. Battha Sámuel Pest megyei Kossuth-kormánybiztosként tevékenykedett, Mikó Mihály, az ükapám Erdélyben töltött be ugyanilyen tisztséget. Ő vezette az agyagfalvi gyűlést, és szintén ő vezette be az erdélyi rendeket az 1848–49-es szabadságharcba. Előbb halálra ítélték, majd Kufsteinbe került. Ükanyám, Patrubány Berta Kiss Ernővel állt rokonságban. Mindent megtett azért, hogy megszervezze a honvédtiszt holttestének ellopását az aradi vesztőhelyről, és elszállíttassa Katalinfalvára, unokatestvére kriptájába.

A nagyapám, Battha Sándor feleségének a felmenői, a Lobingerek Temesváron telepedtek le Mária Terézia idején. Nekik lett elsőként kapcsolatuk Mezőhegyessel, tudniillik Lobinger Győző volt a kiegyezés utáni mezőhegyesi királyi ménesbirtok egyik vezetője. Nagyapám a debreceni akadémián végzett állattenyésztési szakemberként. Lobinger Lujzát az 1880-as évek végén vette el feleségül. Nyolc gyermekük született, legutolsónak az apám. Mezőhegyes hőskorszaka a XIX. század végén kezdődött, és tartott az első világháborúig. Ebben az időszakban a méntelep, a lótenyésztés korszerű agrárvertikummá kezdett alakulni. Magyarország legnagyobb birtokteste lett, amely a legkimagaslóbb eredményeket mutatta fel az állattenyésztésben és a növénytermesztésben. Ma úgy mondanánk, mintagazdasággá vált.

– Battha Sándor 1921-től 1933-ig tevékenykedett igazgatóként a ménesbirtokon. Ezt követően 1935-ig már a bábolnai és a kisbéri gazdálkodást is vezette. Mit tud róla?

– Sajnos én a nagyapámmal nem találkoztam, hisz akkor születtem, amikor ő meghalt. Többet tudok a keresztapámról, aki szintén a debreceni akadémián tanult. Itt barátkozott össze Fekete Istvánnal, akivel rendszeresen vadászott Mezőhegyes környékén, ahová Horthy is gyakran járt. Ebbe a társaságba tartozott az unokahúga, Lobinger Magda is, aki félárvaként Mezőhegyes Fecskés kerületében nevelkedett a Battha gyerekek között. Később Szegeden tanult a bölcsészkaron, József Attila évfolyamában. József Attila egy másik szállal is kapcsolódik a történethez. Amikor Pestről Makóra vitte a nővére, a keresztapámra bízták, mivel ő volt a helyi internátus diákkörének a vezetője. Amikor szerelmi bánatában a költő elkövette első öngyilkossági kísérletét, ő mentette meg az életét. Ezt meg is írta rövid tanulmányban, amelyet a családi iratok között őrzünk.

– Ezerkilencszáztizenkilenc májusában a románok megszállták Mezőhegyest. Pontosan mi történt?

– Érdekes helyzet alakult ki, hisz a román parancsnokok abban reménykedtek, hogy a település Romániához kerül. Miközben másutt raboltak, Mezőhegyest óvták. De amikor eldőlt, hogy Magyarország része marad, kifosztották. Makótól Szegedig az összes szállítóeszközt igénybe vették ahhoz, hogy mind a tenyészállat- és lóállományt, mind a gépeket elvigyék. Nem hiába akarták ezt. Mezőhegyes volt akkoriban Közép-Európa egyik legfejlettebb mezőgazdasági művelési területe, kitűnő fekete földjén nyolcvan centiméteres mélyszántással dolgoztak egyedileg gyártott gőzekékkel, ami különleges terméseredményt biztosított. Mezőhegyes iparilag is fejlett volt, komoly gépműhelyekkel, mezőgazdasági termelőeszközökkel rendelkezett. A nagyapám 1921-ben kivéreztetve vette át a ménesbirtokot. Két év alatt villamosította a majorokat, a földeken folyó munkát. Az áramot a mezőgazdasági pelletből, a kendergyár pozdorjájából állították elő. Magyarország legnagyobb gazdasága így önerejéből lett talpra állítva. Rá néhány évre, amikor Bábolna, Kisbér és a gödöllői koronauradalom is adósságcsapdába került, a több millió pengőt kitevő adóterhet Mezőhegyes fizette ki. Ez is jelzi, mennyire komoly produkció zajlott itt. Nemcsak a magyar tájfajtáknak, a szürke marhának és a magyar tarkának, a nóniuszoknak és a gidránoknak volt a nemesítő bázisa, tenyésztőhelye, hanem más szakmai szempontok szerint is a centrum szerepét töltötte be.

Fotó: Éberling András

– Míg a második világháború mindezt maga alá nem temette a család néhány tagjával együtt.

– A nagyapám és a keresztapám szürke eminenciása lett a történet folytatásának, a keresztapámat még háborús bűnösnek is kikiáltották. Hogy mi vezetett ide? 1944 nyarán, a Lakatos-kormány idején mezőgazdasági államtitkárnak nevezték ki, de beköszöntött a menekítési időszak, amikor dönteni kellett arról, mi legyen az állatállománnyal. Két lehetőség közül választhattak: vagy elrejtik azt az oroszok elől, vagy kimenekítik Nyugatra. Bár Magyarország hadban állt az Amerikai Egyesül Államokkal, utóbbi mellett döntöttek.

A menekítésnek Pettkó-Szandtner Tibor méneskari tábornok és a keresztapám mint miniszteri biztos lett a parancsnoka. A genetikai kincset, az élő állományt, amelybe a bábolnai, a mezőhegyesi és a kisbéri is beletartozott, Bajorországba, Patton tábornok amerikai megszállóihoz irányították. A lóállományra végül J. P. Owens őrnagy tette rá a kezét. A nagybátyám azért lett háborús bűnös, mert amikor a menekítési feladat teljesült, ő még pozícióban volt, ám ez már Szálasi regnálásának időszakára esett. Jóllehet nem tette le az esküt Szálasira, szándékán kívül része lett a hungarista apparátusnak. El kellett tehát menekülnie Európából a KGB elől. Feleségével, Dollinger Alice-szal és öt gyermekükkel előbb Svájcba mentek, onnan Amerikába. Ezt megelőzően kérte ki Horthy véleményét, akivel a sógora, a gödöllői koronauradalom jószágigazgatója, Thiringer Vilmos révén is tartotta a kapcsolatot. Horthy azt tanácsolta neki, próbáljon idehaza maradni, hiszen nagy szükség lehet még rá. Amikor az osztrák államszerződés időszakában, az ötvenes évek elején Ausztria kinyilvánította semlegességét, bekerült a pakliba az is, hogy Magyarország is semlegessé váljon, és megkezdje az újjáépítést. Horthyban ekkor még lett volna annyi ambíció, hogy összegyűjtse, felkutassa azokat a szakembereket, akik az orosz csapatok kivonása pillanatában visszajöhetnek Magyarországra segíteni, dolgozni.

– A családjukban több tragédia is történt, hiszen nem mindenki tudta elviselni az állambiztonsági szervek zaklatásait. Ön viszont szép karriert futott be. Mivel magyarázza ezt?

– Szerencsém volt. Már Nyíregyházán elkezdtem öttusázni, sportolni, bajnokságokat nyertem. A tanulásban is sikeres voltam, így azonnal felvettek az egyetemre, nem számított, hogy bélistás vagyok. Mint kutya a vizet, úgy ráztam le magamról a körülményeket. Ennek köszönhetően szép gyermekkorom volt. Pedig az ötvenes évek elején apám csak segédmunkát kaphatott, ebből próbálta eltartani a családot. Miután elvégeztem az egyetemet, az Építéstudományi Intézetbe kerültem. 1989-ben már Csoóri Sándor baráti köréhez tartoztam, közel kerültem az Ellenzéki Kerek-asztalhoz. 1990-től a parlament MDF-szakértője lettem, Surján László szociális miniszter mellett dolgoztam, és mint építészmérnök a lakáspolitikával foglalkoztam. A család egy része viszont megroppant.

A legidősebb Battha fiúnak, Pálnak a fia trappista szerzetes lett, és eltűnt. Az öcsémet, aki kiváló matematikus volt, a III/III-asok addig vegzálták, míg az 1970-es évek elején Sopronba nem költözött az egyik nagynénénkhez. Elfordult a világtól, a családtól. Azért üldözték, mert azzal a Szent-Iványi Domokossal lakott egy lakásban, akit az 1947. évi első hazai koncepciós perben halálra ítéltek, és csak 1956-ban engedtek szabadon nemzetközi nyomásra. Ez a per a két háború között működő titkos hazafias csoport, a Magyar Testvéri Közösség ellen folyt. Egy évvel később, 1957-ben a nagyapám öccse, Mikó László, Marosvásárhely 1940–44 közötti főispánja is fővádlott lett. Őt a temesvári Szoboszlay-per érintette.

– Az erdélyi értelmiségiekkel is szoros viszonyt ápolt. Hogyan került velük kapcsolatba?

– Kós Károly 1973-ban töltötte be a 90. életévét. Ebből az alkalomból ért az a megtiszteltetés, hogy másodmagammal felköszönthettem a gyönyörű kolozsvári télben. Az ünnepi vacsorán szinte minden erdélyi magyar értelmiségi megjelent, Márton Áron és Sütő András is. Az akkor megalapozott kapcsolataimnak köszönhetően havonta jártam Erdélybe, ahol Szilágyi Domokostól Farkas Árpádon át Beke Györgyig az összes „nagyot” személyesen megismertem.

A legsötétebb Ceaușescu-időszakban, az 1970-es években a sepsiszentgyörgyi Veress Dánielhez juttattam el olyan kéziratokat, könyveket, amelyeket ott nem lehetett megvásárolni. Könyvcsempészés miatt ki is lettem tiltva Romániából. Az egyik színházi találkozó alkalmával például csak úgy tudtam belépni az országba, hogy ortodox pópának álcáztam magam.

– Miért tette mindezt, miért vállalta a kockázatot?

– Talán azért, mert én nem kirakat-ellenálló voltam. Bekapcsolódtam abba a társaságba, amelynek tagjait ma már senki sem ismeri, akik valódi szürke eminenciásként, nyomorúságos körülmények között vállalták annak ódiumát, hogy lebukjanak. Feltartozhatatlanul vitték hátizsákjukban a könyveket Erdélybe. Mögöttünk állt az Országos Széchényi Könyvtár indológus nyelvésze, Vekerdi József. Az ő feladata volt az, hogy begyűjtse a világból a hungarikumokat. Ezek mellett az OSZK-nak Ceaușescu magyar nyelven megjelent műveit is be kellett szereznie. Cserébe azért, hogy áthoztuk a pártkiadvány-sorozatot, kitűnő szótárakat, lexikonokat, alapkönyveket vásárolhattunk. Ezeket vittük százával a terjesztőknek, könyvtárosoknak, tanárembereknek, költőknek Székelyudvarhelyre, Kolozsvárra. A nyolcvanas évek közepéig csináltuk ezt, amíg be nem keményített a Securitate. Bár voltak közülünk, akiket meghurcoltak, valamennyien megúsztuk komolyabb baj nélkül.

– A rendszerváltás egyik legpozitívabb hozadéka az volt, hogy megnőtt a kíváncsiság őseink iránt. Ön mennyire tudja ápolni a legendáriumokat, hogyan viseli családi múltját?

– Hatalmas kihívás, reménytelen is, mivel én sem könyvtáros, sem levéltáros, sem filosz nem vagyok, csak egyszerű építészmérnök. A családfa súlya alatt össze is roppanhattam volna, hiszen a feladathalmaz száz évre visszamenőleg lát el erkölcsi kötelezettséggel. Noha igyekszem aktív szereplője lenni, maradni a közéletnek, be kell látnom, a családtörténet feltárása megkerülhetetlen restanciám.