Erkölcsös beszéd

A Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokon vélhetően nem a filozófiai etika kérdései boncolgattatnak majd, jóval inkább hétköznapi erkölcsfogalmaink nyelvi vetületei.

Melyik nyelveket s különösen is anyanyelvét szerető embernek ne lenne véleménye nyelv és etika, hétköznapi nyelvhasználatunk és erkölcs viszonyáról, gyógyító és ártó szavakról vagy utóbbi kapcsán akár a Nagy Blanka-jelenségről? Hasonló kérdések bizonyosan felmerülnek majd e hét végén is, az immár több mint fél évszázada minden október közepén megrendezendő Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokon, ahol az idén nyelv és etika kapcsolata a központi téma.

A Tisza-parti Adán vélhetően nem a filozófiai etika kérdései boncolgattatnak majd, jóval inkább hétköznapi erkölcsfogalmaink nyelvi vetületei, vagyis sokkal inkább normákról, normakövetésről, normaszegésről eshet szó. Ebben a hétköznapi értelemben etika és erkölcs között erős az átfedés, majdhogynem szinonimái egymásnak. Ebből azonban nem következik, hogy a jó erkölcs automatikusan igényes nyelvhasználatot eredményez, s valljuk be, az ellenkezője sem: nem egy mesterszónok volt igencsak kétes erkölcsű a történelem színpadán. Az összefüggések bonyolultak, s az sem világos, hogyan tudna a mai atomizálódó, narcisztikus egók apró halmazaira hulló társadalom világos, követhető és betartatható normákat adni a beszélők számára, kvázi megkövetelve az etikus nyelvhasználatot. Ennek hiányától naponta szenvedünk, ám ez még nem jelenti azt, hogy csalhatatlan receptünk volna verbális bajaink gyógyítására. Kissé provokatívabban úgy is megfogalmazhatnám, arról is szó van, törvénybe iktatható-e a helyes és ízléses nyelvhasználat.

Néhányan bizonnyal felkapják fejüket e kérdésre, pedig valójában ez sem tabu, sőt… Észtföldön létezik egy Európában is egyedülálló, tizenöt éve jól, az észt nyelv és nyelvváltozatok javára működő nyelvpolitikai modell, alaptörvényi nyelvi rendelkezések, modern nyelvtörvény és ciklikus nyelvfejlesztési tervek „szentháromsága”, amelynek részeként a 2011. évi nyelvtörvény 4. §-ának 3. pontja kimondja: „Egyéb, a nyilvánosságnak szánt szövegek esetében, amelyekkel szemben nem követelik meg a hivatalos nyelvhasználati előírások betartását, többek között a média észtnyelv-használatában, a nyelvhasználatnak a jó ízlést kell követnie.” Azaz a közszféra nyelvhasználatának normakövetőnek kell lennie, a közszféra nem szabályozott részében, amilyen például balti nyelvrokonainknál a média, a nyelvi jó ízlés a mérték. Szubjektív kategória, mégis mind érezzük, ez nem tűrheti a „nagyblankiádákat”, az egyre mocskosabbá váló közéleti nyelvhasználatot, amelynek egyenes következménye magánszférabeli megnyilatkozásaink (további) vulgarizálódása.

Az 1999. évi lengyel nyelvtörvény 3. §-ának 1. pontja ennél is tovább ment: a lengyel nyelv védelme érdekében a helyes nyelvhasználatról való gondolkodáshoz, a nyelvhasználók mind jobb kommunikációjának megvalósításához rendel eszközöket, irányelvként tekint a nyelv vulgarizációjának megakadályozására és még sok, nyelvi világképünket pozitívan formáló oktatási, ismeretterjesztési tevékenység támogatására. Vagyis nem feltétlenül igaz, hogy a jog eszközével semmit sem tehetünk az egyre etikátlanabb nyelvhasználat elharapódzása ellen. Miért is gondolnánk, hogy csak a lopás bűn – de ha szóval szándékosan ártok embertársamnak, szándékosan rombolok egy közösséget, akkor az nem az?! Ha a lopás ellen felléphetek, a mocskosság és mocskolódás ellen miért nem? Emberi közösségeink szempontjából igenis fontos lenne korunk verbális-stiláris ámokfutásának megállítása, a megbecsülés helyreállítása. ­Böjte Csaba írja egyik füveskönyvében: „Korunk talán egyik legnagyobb kérdése, hogy az ember formálható, jobbá, tisztábbá, igazabbá nevelhető-e.” Higgyünk a pozitív válasz igazában, abban, hogy képesek vagyunk etikusabban élni, etikusabban beszél(get)ni!

Nyelvünk minősége egyúttal a társadalom minőségének fokmérője is.