Escobar árnyéka

Könyve azonnal a hazai sikerlista élére ugrott. A többség bizonyosan Pablo Escobar özvegyére kíváncsi, ám ­Victoria Eugenia Henao nem a világ legnagyobb kokainbárójáról írt maffiatörténetet, hanem családja máig feldolgozatlan szenvedéséről. A Mrs. Escobar – Életem Pablóval című könyv magyar nyelvű megjelenése alkalmából beszélgettünk a szerzővel.

Tömeg Pablo Escobar medellíni sírjánál a gengszter halálának első évfordulóján, 1994 Fotó: Jose Gomez Forrás: Reuters

– Nincs ember, aki elhiszi, hogy Pablo Escobar feleségének fogalma nem volt a férje dolgairól, és nem kérdezte meg, miből van az a felfoghatatlanul sok pénz, a pompa, amelyben élnek. Meg tudja határozni a megvilágosodása pillanatát?

– Nem lehet egyetlen pillanathoz kötni, mivel minden időszak vegyes volt. A nyugodtabb, gondtalanabb időkben is ott bujkált az aggodalom. Amikor már jobban éltünk, szerettem volna egyetemre menni, de a férjem nem engedett, mert azt mondta, bármikor elrabolhatnak. Amikor már gazdagok voltunk, ott állt a szuperluxus autóm a garázsban, de nem mehettem el vele, mert azt mondták, életveszélyben vagyok. Vagyis minden korszaknak megvolt a maga rémálma, hátránya, és az ember megtanulja, mennyire múlékony a gazdagság. A Jóisten viszont mindig adott erőt ahhoz, hogy át tudjam ölelni a gyerekeimet, és meg tudjam védeni őket a borzalmaktól, a bezártságtól, a merényletektől.

– Miközben még maga is gyermek volt, hiszen 12 évesen menyasszony; 15, amikor feleség és 16, amikor anya lett. Megbocsátható, hogy egy kislány élvezi, ha minden megvan, ha nem akarja látni, vagy tényleg nem látja, mi folyik körülötte. Amíg fel nem akarják robbantani.

– Ha őszinte akarok lenni magamhoz, látnom kell, hogy eszembe sem jutott megkérdőjelezni azt a macsó kultúrát, amelyikben nevelkedtem. Ebben a világban a nőknek nincs joguk kérdezni és véleményezni, a jog szó pedig el sem hangzik. Aztán egyszer csak körbenéztem, és háborút láttam mindenhol magam körül. Tíz évig tartott, és kilátástalannak tűnt. Egyszer egy hajnalban, 1988. január 13-án hétszáz kilós bomba robbant fel a házunknál. Pablo akkor már menekült, meg sem tudtam tőle kérdezni, miért törnek az életünkre. Így éltünk. Háromszorosan voltunk körbevéve. Az első körben a férjem túszai voltunk. A másodikban másfél évig a kolumbiai állam védte az életünket, akkor az ő túszai voltunk. És a harmadik körben, amelynek a közepén álltunk, ott állt velünk szemben Pablo összes ellensége. Hogy lehetett volna ebben a hármas elzártságban kapcsolatot keresni és találni a való világgal? Három éve kezdtem el írni a könyvet, és az elején még magam sem akartam elhinni, hogy akiről írok, az én vagyok, hogy ez az én történetem. Nem véletlen, hogy orvosokra, szakemberekre, poszttraumás stresszt kezelő pszichiáterekre volt szükségem ennek a feldolgozásához. Hiszen az, aki az első életemben voltam, nem akart mást, csak túlélni. Abban az életemben nem volt hangom, méltóságom, önbecsülésem.

– Pablo Escobar emberek ezreinek a haláláért felelős. Közvetlenül az ő halála, 1993 után érthető volt a család rettegése, hiszen körbe voltak véve olyan emberekkel, akikben élt a megtorlás vágya. Maradt még ellensége 25 év után is? Van még kitől félnie?

– Már nem félek, de nem vagyok naiv. Végigvergődtem a világ egyik legkegyetlenebb háborúján, és tudom, hogy bármikor előjöhet valaki, aki nem kegyelmez. Sokan élnek még, akik tele vannak fájdalommal. Mi van, ha egy nap úgy ébrednek, hogy bosszút kell állniuk? Vagy akár egy külső ember, akit felháborít ez a történet, és azt gondolja, hogy lépnie kell. Ha ez bekövetkezik is, békével fogok elmenni, mert el tudtam mesélni a gyermekeimnek, az unokámnak, hogy mit éltem át, mit éreztem Pablo Escobar mellett.

– Mi az oka annak, hogy a család ragaszkodik a megváltoztatott nevéhez, miközben több könyv, film és nyílt színi szereplés után már nem titok, hogy önök a világ leghírhedtebb drogbárójának a családja?

– Pablo halála, pontosabban az öngyilkossága után – hiszen a fiam cáfolhatatlanul bizonyította, hogy az apját nem lelőtték, hanem magát lőtte fejbe – a kolumbiai kormány másfél éven át keresett nekünk befogadó országot. Bevetette minden diplomáciai kapcsolatát, de sehol sem voltunk kívánatos személyek. Én is végigjártam az összes létező nagykövetséget, mindenhol azt mondták: maga Escobar, ezért nem látjuk szívesen. Ott álltam egy kamasz és egy kicsi gyerekkel, kérdeztem: ilyenkor nem számít az emberség? Semmi nem használt. Könyörögtem a Vöröskeresztnél, az egyházaknál, Rigoberta Menchú Nobel-békedíjas aktivistánál, nőjogi harcosnál, kiabáltam, sírtam, hogy segítsenek egy anyának két gyermekkel legalább egy apró helyet találni, mert Kolumbiából el kell mennünk. Ez volt ugyanis a kartellek egyik feltétele, hogy életben maradhassunk. Rigoberta azt mondta: ennek a helyzetnek nincs megoldása. Tehát nem sok választásom volt. Vagy maradunk, és elbújunk a hegyekben a gerillák közé, vagy identitást váltunk, vállalva, hogy nem fogunk átcsúszni valamelyik bevándorlási hivatalnál.

– Miért féltek öntől?

– Nem hiszem, hogy veszélyesnek gondoltak. Harminchárom éves voltam, olyan valaki, aki akkor próbálta megtanulni az életet, hiszen korábban a férjem teljesen elszigetelt. Annyit megtanultam, hogy a másikat tisztelni kell, és megpróbáltam elérni, hogy hallgassanak meg. Én Pablo Escobarnak csak az árnyéka voltam, és nincs ember, akit többet és többen hallgattak le, mint engem. Tehát még az ellenségeim is tudták, hogy csak egy háztartásbeli vagyok, nem valami veszélyes maffiózó.

– Lehet, hogy a fiától féltek, hogy apja örökébe lép?

– Akkor még csak 16-17 éves volt. De attól valóban tartottak, hogy átveszi az üzletet. Az első döntés az volt, hogy a nők életben maradhatnak, de a fiú nem. Végig a gyerekek mellett voltam, és tudtam, nem hagyom, hogy bántódásuk essék. Azt is tudtam, min mentek keresztül. A fiam a háború tíz éve alatt majdnem megbolondult a bezártságtól, nem is lehetett kedve az apja életébe, örökébe lépni. Tizenhat éves volt, amikor a szemembe vágta egy dührohama alatt: milyen elképesztően felelőtlenek vagytok, hogy gyereket mertetek vállalni. Hagytátok, hogy megszülessen, miközben tudtátok, hogy ilyen élete lesz. Csakhogy Kolumbiában a férfi dönti el, lesz-e utód, vagy sem.

– A Mrs. Escobar – Életem Pablóval című könyv nem a férjéről, hanem önről szól. Miért született meg? Önfelmentésből, szembenézésből, terápiából?

– A férjem tetteiről nem tehetek, hiszen tíz évig voltam bezárva, a televízióból értesültem én is, mint mindenki más, hogy mi történik odakint. Amikor két-három havonta megjelent Pablo, és megkérdeztem tőle, mi történik, azt felelte: neki ehhez az egészhez nincs semmi köze, csak mindenki őt teszi felelőssé. De ne izgassam magam, mert ő nem tett rosszat. Az utóéletemben pszichiáterek, orvosok segítettek mindezt feldolgozni. Ők fogalmazták meg három éve a férjem diagnózisát, vagyis azt, hogy egy pszichopatával éltem együtt. Pablo soha nem volt mérges, soha nem bántott. A pszichopata elbűvöli az áldozatát, aztán becsukja egy ketrecbe. Két személy egy testben. Én sem értem, hogyan mondogathatta folyton, hogy neki csak a családja fontos, közben pedig borzalmakat követett el. Ezért nem fogok belefáradni abba, hogy a nevében bocsánatot kérjek az áldozatoktól. Naiv voltam, tehetetlen, mindent elhittem, azt is, hogy halálosan szerelmes belém. Nem értettem, miért kell folyton bujkálnia. Nem tudtam, hogy pszichésen beteg, nem feltételeztem, hogy ha elhagynám, kárt tenne bennem. Nem láttam a valóságot. Ha nem ilyen vagyok, bele is őrültem volna. Amikor nekikezdtem a könyvírásnak, az első betűtől az utolsóig végigsírtam, mivel régi és új fájdalmak jöttek elő. A harag Pablo iránt, hiszen ekkor fogtam fel, mekkora károkat okozott nekünk a szeretetével.

Tömeg Pablo Escobar medellíni sírjánál a gengszter halálának első évfordulóján, 1994
Fotó: Reuters

– Végül is újra fel kellett építenie az életüket. Ki kellett lépnie a rettenetes babaszobából, ahol minden földi kincs megvolt, csak a lelki béke és nyugalom nem. Hogy sikerült az építkezés?

– Pablo halála után öt évig olyan volt, mintha nem is éltem volna, csak lebegést éreztem. Csak fájdalom volt, háború, száműzetés, bujkálás. Azt sem tudtam, ki vagyok egy másik országban. Aztán terápiára kezdtem járni, és felvenni a kapcsolatot a valósággal. Huszonöt évembe telt felállni, megtalálni a magam hangját, meghozni a magam döntéseit. A lányom harminc éve jár terápiára. Az első száműzetése nyolc és fél hónapos magzat korában volt, a testemen belül, hiszen már akkor menekülnie kellett. Később kirakták több iskolából, azt mondták, Pablo Escobar lánya menjen innen, hiszen ő is felelős az apja tetteiért. A társadalom neki nyújtotta be az apja számláját. A tanárok pedig azt mondták, Escobar felesége ne jöjjön be az iskolába. Amikor 1999-ben két évre letartóztattak Argentínában, mert egy könyvelő megvádolt, hogy a férjem pénzéből üzletelek, kiderült a világ előtt is, hogy ki vagyok. Máig fizetem a múltam árát. Először féltem a nyilvánosság elé lépni, de világos volt, hogy el kell mondanom a magam verzióját és azt, hogy ez a könyv rólam és nem Pablóról fog szólni. Önsegítő könyvet írtam a nők elleni erőszak áldozatainak, hiszen Latin-Amerikában a mai napig alá vannak rendelve a férfiaknak.

– Miközben ön a szenvedéseiről beszél, és tanúságot tesz a nők elleni erőszak ellen, virágzik a világban az Escobar-kultusz, a róla megjelenő könyvek, filmek hőst faragnak a férjéből. Mit tud tenni ez ellen?

– A fiam egy évtizede beszél fiatalok előtt az apja tetteiről, felelősségéről, már 500 ezer fiatallal találkozott a világban. Megpróbálja bemutatni az apja valódi életét, megpróbálja rávenni őket, hogy nem ez a modell, és lebeszél mindenkit a drogról. Pablo Escobar tetten érve címmel leplezte le azokat a csúsztatásokat, torzításokat, amelyek a Narcos című tévésorozatban találhatók. Harcol, hogy ne hősnek lássák az apját. Tiszta őrület, amit a tévésorozattal műveltek. Legalább megkérdeztek volna bennünket, mi hogyan volt, de nem is keresnek minket. Igaz, egyáltalán nem értünk egyet azzal, amit csinálnak.

– Budapest elárasztotta az érdeklődésével és a bizalmával. Mindenhová elmegy, hogy beszéljen az életéről és a nők elleni erőszakról?

– Életemben először tapasztaltam meg ekkora bizalmat és szeretetet. Nem vagyok hozzászokva. Megállítanak, gyönyörű dolgokat mondanak. Huszonkilenc országban jelenik meg a könyv.

A Budapesten töltött néhány nap alatt harminc interjút adtam, és a szívemet, lelkemet beletettem, hogy eljusson az üzenetem a nők szenvedéseiről. Leülnek velem szembe újságírónők, és az interjú közben elkezdik sorolni, milyen sérelmek érték őket, és elkezdik mesélni a pincérnők a vendéglőben, a járókelők az utcán.

– Végzett coach, vagyis életvezetési tanácsadó. Igazán jó szakember lehet, ha vadidegenekből is előhívja a panaszukat.

– Csak Uruguayban több mint négyszáz nőt gyilkol meg a párja évente. Ott csatlakoztam a fekete ruhás nők erőszak elleni mozgalmához. Tudom, milyen a lelki börtön, tudom, milyen sok fájdalomról nem beszélnek a nők. Öt nővérem van, akik hasonló házasságban élnek, mint én annak idején Pablóval. És sok barátnőm ugyanerről számol be. Arra biztatom tehát a nőket, hogy szólaljanak meg, kérjenek segítséget, a legjobb, ha egy nőtársuktól teszik.

– Nem vakítja-e el túlságosan a személyes tragédiája? Nem fordulhat elő, hogy a nőnek nincs igaza?

– A kölcsönös tisztelet a megoldás. Ha nincs, akkor a kapcsolatban nincsenek nyertesek, csak vesztesek.

– Önt a világ Tataként ismeri. Honnan a becenév?

– A nagybátyám, apám testvére nevezett el így, mert kicsi koromban ropogtattam a sós kekszet, és mondogattam: tatatata. Ebből végül két szótag rajtam maradt.