Fára mászás

Több ezer fényképét őrzik a Színházi Adattárban és az MTI archívumában. Négy évvel ezelőtt a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta fotói nagy részét. Nemcsak híres színészeket, ismert embereket örökített meg, de számos riportfotót is készített. Iskolát teremtett a színházi fényképezésben. Hat évtized alatt készült munkáit a Műcsarnokban az Élet/Kép című retrospektív kiállításán mutatja be. Keleti Éva fotóművész az otthonában fogadott, ahol 1936 óta él.

Fotó: Teknős Miklós

– Mit szóltak mindehhez a szülei?

– Komoly családi konfliktust okozott, édesapám egy évig nem állt velem szóba. Egyrészt azért, mert otthagytam az egyetemet, másrészt azt mondta, hogy ez olyan hely, ahol csak elzülleni lehet, és úrilány nem megy ilyen társaságba. Akkor tört meg a jég, amikor a hátamon a tízkilós vakuval elindultam dolgozni, és apám azt mondta, hogy segít, eljön velem. Miután látta, hogy ez milyen munka, lassan megbékélt.

– Hogyan került a színészek, a színház közelébe?

– Ötvenhatban sokan disszidáltak az MTI-ből. Az ott maradt fiatalok között felosztották a területeket, s én kaptam a színházat. Akkor arra is gondoltam, hogy abbahagyom az egészet, de jött egy pillanat, amikor megéreztem, hogy mi mindent lehet fotográfiával megörökíteni. Az ügynök halála című előadás előtt bejött a színpadra a nagybeteg Tímár József, és megemelte a két bőröndöt, hogy el tudja-e játszani a szerepét. Elkaptam a pillanatot. A bőröndös Tímár-kép szimbólum lett, a Nemzeti Színház előtt álló szobor is a fotóról készült.

A Kállai Ferencről készült kutyás képemet is „szoborba öntötték”.

– Hogyan tudta rávenni a kor híres színészeit, például Darvas Ivánt, hogy szamárra üljön, vagy másokat, hogy fára másszanak?

– A férjem, Mátray Mihály operatőr szakon végzett a főiskolán. Általa ismertem meg nagyon sok fiatal művészt. Törőcsik Marival azóta tart a barátságunk. Az egyik születésnapjára a róla készült fotókból rendeztem neki egy ajándék kiállítást. Képzelje, kinn álltak az utcán az emberek, annyian akarták megnézni! Avar István is nagyon jó barátunk volt. Aztán a fiatalemberekből nagy színészek lettek…

– …de ha azt mondta, hogy föl a fára…

– …akkor fölmentek, mert tudták, hogy abból nekik csak hasznuk lehet. Kálmán Gyuri óriási színész volt, aki csak Zsolt Istvánnal, a Nemzeti Színház főügyelőjével volt jóban. Egyszer megemlítettem Gyurinak, hogy szeretnék képeket készíteni róla. „Ha Zsolt hozzájárul, akkor rendben van” – válaszolta. Találkoztunk, majd az ügyelő azt mondta neki: „Na, Gyurikám, mostantól úgy csinálsz mindent, ahogy Éva mondja.” Kérdezem: fára is mászunk? Kálmán döbbenten nézett ránk. Persze, oda is, mondta Zsolt Pista. Kálmán Györggyel később életre szóló barátságot kötöttünk. A táncosokat is jól ismertem, imádtam őket, Róna Viktort, Orosz Adélt, Dózsa Imrét. Még a balettintézetbe is beiratkoztam, mert tudni akartam, hogy milyen mozgásból lesz ugrás vagy olyan póz, amelyet érdemes fotografálni.

Fotó: Teknős Miklós

Sztálin egyedül integetett

– Hogyan jutott ki Indiába 1976-ban?

– Pesten a nemzetközi újságíró-iskolában tanítottam, ahová Indiából is érkeztek. Hamar rájöttek, hogy egyszerűbb engem odavinni, mint 25 indiait ideutaztatni. Több városban egy-egy hétig tanítottam fotózást újságíróknak. Nem volt diadalmenet az utazás Indiában. Egyedül voltam, csupa férfival körülvéve, akiknek az élete nyilvánosan zajlott – mellettem, előttem. Semmit sem szégyelltek. Nagyon érdekes volt, később a fotókból készült is kiállítás. Azokból a képekből is láthatnak majd néhányat a Műcsarnokban.

– Abban az időben ritka volt, hogy valaki ilyen messzire eljusson. Itthon hogyan fogadták a kollégái?

– Pénteki napon értem haza, és az MTI-ben azt mondta a rovatvezetőm, hogy nem kíváncsi arra, hogy mi történt velem Indiában, majd hétfőn beszélünk. Egyébként mi nagyon sokat dolgoztunk helyetted – tette még hozzá, amivel nagyon megbántott. Aznap este felhívott Kalmár György újságíró, és megkérdezte, hogy nem akarok-e képszerkesztő lenni az induló Új Tükör című hetilapnál. Mondtam, de, megyek. A férjem meg is kérdezte, hogy hová megyünk. Mondom, te sehova, én 25 év után egy másik munkahelyre.

– Fényképezés szempontjából van különbség férfiak és nők között?

– Nekem mindegy, én mindig az embert néztem. Elárulom, a fiúk macerásabbak, sokkal hiúbbak.

– Ezt kezelni kellett?

– Persze, de a nőket is, mert mindegyikük a legszebb, a legcsinosabb akart lenni. A fotográfia kicsit pszichológia is, rájönni, hogy milyen ember az alany, megtalálni vele a kapcsolatot, és rávezetni, hogy mi áll jó neki a képen. Megbíztak bennem. Soha nem adtam le olyan a képet, amelyikhez nem járultak hozzá. Ezt mindig betartottam.

– Fotóval lehet manipulálni az embereket?

– Abszolút. Régen retusálták a képeket, ma photoshopot használnak. Elmesélek két híres esetet. Amikor Hruscsov Magyarországon járt, készült róla egy kép, ahol egy emelvényen áll. Volt egy kalap a fején, egy másik a kezében. Ráretusáltak egyet a fejére, de a kezéből elfelejtették „kivenni”. A másik fotón Moszkvában, a november 7-i ünnepségen ott állt a teljes vezérkar, majd valakit mindig eltüntettek közülük. Végül Sztálin egyedül integetett a tömegnek.

– Volt olyan képe, mely véletlenül, „átgondolatlanul” született?

– Persze, például az Extázis című. Az amerikai tánctársulat a Margitszigeten lépett volna fel, de a rossz idő miatt bevitték az előadást az Erkel Színházba. Mire odaértem, már csak a tűzoltó mellett kaptam helyet. Egyszer csak azt látom, hogy egy táncos ugrik felém fehér ruhában… Reflexszerűen megnyomtam a gombot, úgy, hogy nem is néztem bele a kamerába.

– Négy évig tanított fotózást. Mit tartott a legfontosabbnak átadni?

– A technikai tudás nélkülözhetetlen, de a gondolkodásmód a döntő, hogy a fotós mit akar kifejezni a képpel. Az is nagyon fontos, hogy szeressék az alanyokat, akiket fényképeznek. Mindig elmesélem, hogy mi fiatalon egy tekercs filmet kaptunk, nyolc kockát, és abból két riportot kellett készíteni. Ha exponáltam, a képnek jónak kellett lennie. Ez rákényszerített minket a gondolkodásra. Éppen ezért sokáig digitáliskamera-ellenes voltam, de ma már én is használom.

– Itthon ki fotózta a családot?

– A férjem és az unokám. Amikor Misivel összeházasodtunk, megegyeztünk, hogy a szakmát az ajtón kívül hagyjuk. Mindent elkövettünk, hogy a családban senki ne legyen fotós vagy filmes. Nem akartuk, hogy állandóan valakihez hasonlítgassák őket. Itthon nem volt beszédtéma a munkánk. Hatvanhárom évig éltünk együtt, mindig megtisztelve éreztem magam, ha egy-egy filmjét megmutatta nekem a vágószobában.

– Úgy érzi, megbecsülték a munkáját?

– Igen, már minden elismerést megkaptam. Most a Pro Urbe díjat is átvehetem. Nagyon jólesik, hogy még ma is gondolnak rám.

Ránc a paplanon

– Nem csak hivatalosan ismerték el: három éve a Nemzeti Múzeumban látható kiállítását nagyszámú közönség, 30 ezer ember nézte meg.

– Nem szeretném magamnak vindikálni a magas látogatottsági számot. Régen az emberek együtt éltek a kultúrával, de ma is kíváncsiak a színház, a film szereplőire, az ország eseményeire. A fotónak nagy a vonzereje, amit az is bizonyít, hogy a World Press Photo kiállításnak is rengeteg látogatója volt. Amikor gyakorló riporter voltam, gép nélkül nem mentem sehova, aztán 61 évesen abbahagytam a fotózást. Nem akartam időskoromban is fényképezőgéppel szaladgálni. Letettem a gépet, képszerkesztő lettem, és alapítottam egy fotóügynökséget. Később nagyon beteg lett a férjem, és az utolsó időkben szeretetotthonba került, ahol mindig az ágya szélén ültem. Egy nap elővettem a telefonomat, és elkezdtem a semmit fotografálni: a szobába bejövő fényt, a ráncot a paplanon. Akkor jöttem rá, hogy hiányzik a fotózás. Megmutattam a képeket az állandó kurátoromnak, Szarka Klárinak, aki azt mondta, hogy most nyílik egy tárlat, adjak öt képet, kiállítja. Idén tavasszal a Műcsarnok művészeti vezetője, Szegő György kért fel életmű-kiállításra. Nem akartam azokat a képeket megmutatni, amelyeket a közönség már látott, inkább visszavettem a fényképezőgépet, és készítettem 57 portrét, melyek nem arcképek, hanem a véleményem az emberekről. Azokat kerestem meg, akik számomra fontosak, akik jelentenek nekem valamit a színpadon, a zenében vagy az irodalomban. Szűcs Nelliről és Trill Zsoltról nagyon szép közös kép készült. Lefényképeztem Vecsey H. Miklóst, ifj. Vidnyánszky Attilát, Szirtes Ágit, Béres Ilonát, Halász Juditot. Tordai Terit elvittem abba az iskolába, ahol az Esős vasárnapot forgatták. Megkerestem a Csordás ikreket is, akiket 1955-ben fotóztam le. A négy testvért az állam nevelte, mert a családnak már volt két másik gyereke. Azt a pillanatot örökítettem meg, amikor hároméves korukban a négyes ikrek először találkoztak a szüleikkel. Több mint hatvan év után megtaláltam és újra lefényképeztem őket. Sajnos ma már csak hárman élnek. A fotójuk a kiállításon és a megjelenő könyvben is benne lesz. Nemrég az Örkény István Színház társulatát fotóztam. Nagy munka volt. Ma is sokan megkeresnek, hogy készítsek képet róluk, egyelőre nem vállalom, de ha érzem a hiányát, akkor folytatom a portrékat. Meglátjuk, milyen sikere lesz a kiállításnak. Nagyon izgulok.