Igaz, közös (állam)háztartásban éltünk egy ezredéven át, jóban-rosszban, ennyiben tehát valóban közös a bazilika. Bár e házasságnak csúnya válás volt a vége (az egyik fél mindent vitt, amihez hozzáfért, mialatt a másik fél bolsevik utópiáktól megrészegülve, önvédelemre képtelenül fetrengett). Csak a városok, az épületek maradtak a helyükön, bennük a saját hazájukban kisebbségbe kényszerített magyarokkal. De ott maradtak velük együtt a közös történelmi és kulturális emlékezet nevei: Alexander Rudnay, Alexander Petőfi, L’udovít Košut, L’udovít Štúr, döntse el ki-ki maga, hogy jó magyarok vagy jó szlovákok voltak-e.
Akár így, akár úgy, akár mindkettő, legalább közös nevezők közöttünk, lehet rájuk koccintani. Közösek, mint a címerünk hegyei és keresztje…
