Honvéd a cukorgyárban

Vác, Nagysalló, Komárom, Budavár – megannyi csatatér, amely a szabadságharc egyik leghősiesebb alakulatává avatta a kassai „vörössipkásokat”. A 9. zászlóalj öthatoda vérével pecsételte meg a vitézségét.

Karácsonyi jótékonykodás Magyarország feldarabolásának évében, 1920-ban. Történelmi és hétköznapi szolidaritás Fotó: Fortepan/Horváth Lajos

Kisgyermekként persze sok minden megragad az ember fejében. Például a nagymama ezerszer elmondott története arról, ahogyan édesapát a karjában tartotta II. Rákóczi Ferenc temetésén a hazatért fejedelem előtt tisztelgő tömegben. Vagy amikor megérkeztek az első villamosszerelvények, és az egész város meg volt rémülve, hiszen addig csak ló vontatta kocsik közlekedtek az utcákon. Nagymama is azt hitte, az ördög húzza a síneken csikorgó új szörnyeket, máskülönben mitől mennének. Ezért aztán sosem ült föl rájuk, még nyolcvanéves korában is elkutyagolt inkább a távoli Rozália temetőbe.

Karácsonyi jótékonykodás Magyarország feldarabolásának évében, 1920-ban. Történelmi és hétköznapi szolidaritás
Fotó: Fortepan/Horváth Lajos

Száz évvel az események után Kassa egyik utolsó magyar szellemi központjában beszélgetünk Halász György helytörténésszel, a Henszlmann Imre Történelmi Társaság elnökével, aki egyike az utolsó őskassaiaknak. Neki és talán a nagymamától örökölt remek memóriájának köszönhető, hogy néhány hónapja szenzációs lelet került elő Kassán. Olyasmi, amit évtizedek óta kerestek, de megtalálására valójában már senki nem számított. Ez a lelet most itt, találkozásunk helyszínén, az Erzsébet utca 42.-ben, a MaJel Rovás Központ kapualjában van kiállítva, és messziről alig látszik többnek, mint egy szabálytalan kőtömbnek.

Arról beszélgetünk, hogy amikor Halász úr édesapja még karonülő volt, 1906-ban két esemény is megrengette a várost. Az egyik a vezérlő fejedelem hamvainak hazahozatala és újratemetése a Szent Erzsébet-dómban. A másik a dóm szomszédságában, az ősi Szent Mihály-kápolna oldalában felállított emlékmű leleplezése. Mindkét eseményt tömegek kísérték, és mindkettő a felföldi és a Kárpát-medencei magyarság nagy ünnepe volt. A kassai 9. zászlóalj hősi emlékműve példátlan mértékű közadakozásból és Andrássy Dénes gróf támogatásával valósulhatott meg. Amikor 1906 őszén lehullott a lepel, a kőtalapzaton egy összefonódó kezű veressipkás honvédot és egy kuruc vitézt láthatott a lelkes avató közönség a város kuruc és szabadságharcos hagyományainak büszke mementójaként. A kassai szabadságszobor azonban mind­össze 13 évet élt. Éppen annyit, amennyit a tövében agyonlőtt újságárus lány…

A történelmi rétegek borotvaélesen elkülönülnek Kassán. Akár a történelmi városmag a „történelmietlen” városrészektől, lakótelepektől. 1919 márciusában már pánik uralkodott el a cseh megszállókon, és dacos harag a megszállt magyarokon. Előbbiek ugyanis nem érezték elég „csehesnek” a város arculatát – emlékezik Sziklay Ferenc Kassa magyarsága a 20 cseh év alatt című írásában –: nem volt elég „csehszlovák” lobogó és felirat a portálokon, a hivatalokban viszont túl sok volt még a magyar. Ami érthetetlen, hiszen Kassa lakossága tiszta szlovák. A magyarok felismerték, hogy Kassa központja a társadalmi életnek, és arra törekedtek, hogy Magyarország bástyájává tegyék, amelyből a magyarosítás szétáradt volna az egész szlovák területen – öntött tiszta vizet a pohárba a Slovenský Denník című újság a város megszállása alkalmából.

A „magyar népet minden szövetséges egyöntetűen a világháború legfőbb segítőjének, ha ugyan nem az első számú felelősének tartja. Az egész világ elborzadt ezeknek a tősgyökeres mongol politikai viszonyoknak a láttán, és megértette, hogy a háborút nem egyedül az egykori Osztrák–Magyar Monarchia végzetes politikája robbantotta ki, hanem sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő” – toldotta meg 1920-as beszédében Edvard Beneš csehszlovák külügyminiszter, aki ugyancsak Kassát tisztelte meg asszimilációs programja meghirdetésével 1945-ben.

Talán e „mongol viszonyok” utórezgéseként pompázhatott – minden tilalom ellenére – nemzeti színekben a város 1919. március 14-én, és kerülhetett másnap piros szalag, hóvirágcsokor és friss zöld fenyőkoszorú a veressipkások emlékművének talapzatára. És ez válthatta ki a csehek „igazságos és önvédelmi” haragját, amikor két napra rá felvonultak a szoborhoz, majd éjszaka ledöntötték azt, a biztonság kedvéért gyorsan le is fejezve a honvédot. Végül a rend kedvéért a tiltakozó magyarok tömegébe lőttek, halálosan megsebesítve a 37 éves Ördög Ilonát és Hervacsics Aranka újságárus lányt. Ez történt hát „Isten kertjében” 1919 tavaszán…

A kassai emlékmű; bal oldalán a 2019-ben előkerült kőelem

Aztán csaknem száz évig csend övezte a megszállás áldozatait, és tompa hallgatás az elpusztított szobrot. Akár a többi Kárpát-medencei térplasztikát, amelyet ledöntöttek, felrobbantottak, betonalapba süllyesztettek, vagy kalapáccsal szétvertek. Annyit azért tudni lehetett róla, hogy a megcsonkított bronzalakokat kisvasúttal vontatták be villamosvágányokon a múzeumba, ahol addig állhattak, amíg Szlovákia elnökének,

Jozef Országhnak fény nem gyúlt a fejében kassai látogatása alkalmával. Utasítására a szomszédos ipariskolában gőzkalapáccsal szétverték a szobrot, darabjaiból golyóscsapágyakat öntöttek, amelyeket a tőketerebesi cukorgyár gépeibe szereltek be. „Az ölelkező kuruc és honvéd testéből így lett géprész, amely tovább dolgozik az életben úgy, ahogy a hadban elesett kurucok és honvédek valóságos testéből kenyér lett, amely táplál bennünket” – olvashatók a vigasztaló sorok a Felvidéki Ujságban 1939-ben.

Néhány nap múlva megkezdődik a magyarság gyászéve: a trianoni diktátum századik évfordulója, amely vissza nem térő alkalmat kínál a gyászmunkára. Kézenfekvő alkalom, hogy számba vegyük: mi mindent és ki mindenkit pusztítottak el a csehek, a szlovákok, az ukránok, a románok, a szerbek, a horvátok, a szlovének, az osztrákok. Hány szobrot, síremléket, templomot és iskolát döntöttek le, mennyi virágzó magyar várost, közösséget, gyülekezetet sorvasztottak el, a magyar szellemi és erkölcsi elit hány tagja vált mártírrá a fokozatos és fortélyos etnikai tisztogatások során.

Hogy eltöprengjünk a leszakított részek magyartalanításán, azon, amiről a kassai Máté László így ír: „A birtokbavétel hármas stratégiája közismert. Az első lépcső: a terület birtokbavétele. Megtörtént kilencven éve. A második: a közösség szétzilálása (kitelepítés, deportáció, reszlovakizáció, betelepítés) és nyelvének gúzsba kötése (diszkriminatív nyelvtörvények, megfélemlítések, tiltások, mellőzések). A harmadik pedig: a történelem kisajátítása. Folyamatban van.”

A történelem kisajátításának, „kisöprésének”, átírásának szerves része volt – és jelen pillanatban is az – a szobrok golyóscsapággyá alakítása, mint ahogy az is, hogy Romániában szeretnék ünnepnappá nyilvánítani a trianoni diktátum aláírásának napját. (Miközben azt értetlenkedve konstatálták, hogy a magyarok nem képesek 2018. december 1-jén velük örvendezni Erdély és Románia „egyesülésének” 100. évfordulóján.)

Egyszóval a közelgő 2020, a trianoni emlékév lehetne a csupasz gyász és a hamuszórás ideje. Lehetne katasztrófaleltár, de ha kellő erő és elszántság van bennünk, ennél akár több is lehet: a valódi összetartozás felismerésének ideje. És nemzeti kultúránk makacs védelméé meg a határozott, egyértelmű kiállásé mindazokért, akik ezt a kultúrát külső és belső Magyarországon hordozzák, mentik és újjáépítik. Nem szavakban, nem ostoba kultúrfölény hirdetésében, nem verbális harckocsik dübörögtetésében, nem rövid távú előnyök kicsikarásában, hanem az egység és az összeillés szellemében – amilyen egy kuruc és egy honvéd „véletlen” találkozása a szobortalapzaton. És akár egy kiló liszt, cukor vagy egy anyanyelvű gyerekkönyv átadásában nemzettársaknak, akik ma rászorulnak erre, mert ilyen-olyan háborús övezetben kell élniük.

A honvédszobor talapzatának kiásott darabja 1994-ben (Halász György magángyűjteménye)

Történelmi és hétköznapi szolidaritás nélkül ugyanis fikarcnyi értelme sincs a Trianon-emlékévnek.

Amikor a két világháború között a pozsonyi rendőrfőkapitány arra utasított, hogy a múzeum lépcsőházában álló veressipkás bronzcsonkot el kell adni, de úgy, hogy egy morzsája se kerüljön a magyarok kezébe, nehogy elvigyék azt Magyarországra, és ott parádézhassanak vele, a főrendőr nem sejthette, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megsemmisíteni. Halász György viszont pontosan tudta ezt, főként azután, hogy a történelmi társaság egyik tagja rábízta azt a titkot, amelyet nemzedékről nemzedékre örökített át egy-két kassai magyar a legmegbízhatóbbaknak.

Halász úr a titok, egy homokozólapát és egy drótkefe birtokában kézen fogta kilencéves kislányát, és 1994-ben ellátogattak a Hernád folyó partjára. Gödröt ástak ott, ahol nem szabadott volna, az árvízvédelmi gát oldalában, és a kislány bőszen nekiállt a súrolókefével megtisztogatni azt a furcsa tárgyat, amely nemzedékek óta a föld alatt hevert. Aztán visszalapátolták rá a földet, visszaillesztették a fűcsomókat, hogy ne maradjon nyoma a beavatkozásnak – és türelmesen vártak, hogy eljöjjön az idő. Vártak további 25 évet. Idén mentek csak vissza a gáthoz, de már darus kocsival. Halász György rábökött egy pontra, ahonnan végre kiemelhették azt a közel féltonnás kődarabot, amely aztán alaposan lemostak az autómosóban, és ma az Erzsébet utcai kapualjban látható.

„Vácz, Nagy-Salló, Komárom, Budavár, Pered, Ó-Szőny, Csém-Puszta, Duka-Hétkápolna, Felső-Zsolcza, Gesztely” – ez olvasható a kövön. Megannyi csatatér, ahol a kassai 9. honvédzászlóalj hősiesen verekedett a szabadságharcban. Egy darab a szétvert és lakótelepek építkezésénél hasznosított szobortalapzatból. Nem az egész szobor, csak egy csonka darab – mégis fegyvertény. Egy rész, de benne az egész.