A „magyar globus” fogalma alatt nálunk azt értik, hogy a magyar ember számára a Mindenható egy külön világot, glóbust teremtett. Ez a gyakorlatban úgy értelmeződött, hogy a magyar a múltban jóformán teljes aktivitását hazája határain belül élte ki – amire egyébként az osztrák-magyar monarchiában gondosan ügyeltek –, a külfölddel vagy egyenesen a külföld tájékoztatásával egészen az első világháború befejezéséig alig törődött. Ott állt még a múlt a századbeli, különösen a vidéki magyar a magyar globuson, az ő saját bevehetetlen elefántcsonttornyában és annyira befelé nézett, hogy amikor életének egy-egy megnyert ütközetét – rendesen valamilyen belpolitikai győzelmet – fehér asztalnál, a híres jó magyar ételek és még híresebb magyar italok mellett, baráti társaságban ünnepelte, félig tréfásan, de félig meggyőződésből kiáltott fel: „Extra Hungáriám non est vita, et si est vita, non est ita!”
Százötven éve született Winston Churchill, a „sors keze”
John Lukacs szerint alig volt olyan nyugati államférfi, aki úgy kedvelte volna Magyarországot, mint Churchill. Ezt azért árnyalnánk.