Kádár Katalin festményei és grafikái szerint lírai alkat, a vizek szerelmese. A művész ezúttal sem tagadta meg önmagát – habár a kiürült Balaton-parton valósággal reszketnek a vízből félig kihúzott horgászstégek (Ősz) –, de geometrikus keménységű, a konstruktív élt fehér-fekete villanássá alakító fotója (Állvány), és a kidobott ajtó- s ablakkeretekből komponált vizuális tárgyelmúlás (Talált kép) ugyancsak vall fölfedező kedvéről. Tahin Gyula Egyiptomból ideemelt, egyszerre drámai és lírai vétetésű organikus absztraktja lenyűgöző (Fehér sivatag; Hamam Pharaon). Szamos Iván festőien komponált művének savát-borsát pedig (applikált fotó?) a mélyben nyugvó falu fölötti barna óriásfelhő (mint sok ezer tonnaként fenyegető veszély) adja.
Az épület- és városképek nem csupán dokumentációs izgalmat nyújtanak, jóllehet Rainer Péter kisebbségi területen, de nem a megszokott nézetből lencsevégre kapott temploma jobbára ezt példázza (Alexandrai Szent Katalin barokk műemlék templom – Lendva), hanem – ide kell a kompozíciós bravúr – érzelmi telítettségű, személyes vallomást is.
A festőművésznek sem megvetendő Kecskeméti Kálmán az ókorra vetíti rá a pinea fenyő sugallta, rácsszerkezetében földerülő életkedvet-életérzést (Forum Romanum), amelyet egy véletlen utcai kitárulkozás fölöttébb erősít (Csók Rómában).
A portréfotó vízmosásos arcait sorsdrámaként Pató Károlytól kapjuk, míg Alapfy László a mai kor káoszában élő-haló arc törékenységét hangsúlyozza (Király Tamás). Aknay Tibor szimbólumértékű, remek Kézmadarakja nem más, mint a meghitt öregség gyámola.
(Változó világ. Galéria 12 Kiállítóhely, Budapest, Hajnóczy József utca 21. A kiállítás megtekinthető 2019. december 7-ig)
