A véletlen remekművet sodort felém. Míg magyarul olvasnak, átélt évszázadunk híradása marad. Ha járatos fordítóra akadna, világirodalmi gyöngyszemként emlegethetnék – az idők végezetéig.
„A hegyoldalban, ahol enyhe kanyart ír le az utca, kopasz fákkal és terméskő mellvéddel ölelt, földszintes ház áll. Tágas udvarában vendéglő. Nem igaz, a vendéglő már csak volt; a helyén kusza bozótos. Szarvasagancs a falon. Már csak volt, fehér folt az a szarvas, de egy kitömött vaddisznófej a régi állományból megmaradt. Mintha az utolsó falat reményé-ben, nyitva a szája. Meghagyták azok, akik kirámolták a házat. Nem jó semmire. Egy kislány a vaddisznó apró üvegszemébe néz. Tudja, ha eleget nézi, a vadkan visszakacsint rá.”
Próbáltam, ebből a kezdő szövegből egy írásjelet sem lehet rövidíteni. Ha egy költő versei közé prózai művet soroz, az vagy játék, esetleg alkalmi kaland, netán valamilyen jellegzetes emléket akar hagyományozni a korról és környezetről, amelyben költői világát elhelyezte. Térey János barátai és kritikusai szemében is jelentős költőként élt a köztudatban. Sokan a legjobbak között tartották számon. Azt hiszem, talán nem is jogtalanul. Váratlan halálát követően én most – versei között – mégis olyan prózájára figyeltem fel, amely még nem hagyatékából került elő „hulladékként”, hanem általa szerkesztett kötetben láthatott napvilágot. Megszakítva versei sorozatát, beleékelte az utolsó általa összeállított kötetébe, annak címét is meghatározva.
Egy kérdés izgathatta fel, hogy megírja, hol és hogyan alakult ki az a környezet, amelyben családjával mindennapjait tölti. Hírt akart adni arról, hogy a ház, amelyben él, mi mindennek és milyen embereknek lehetett otthona, befogadója, színtere, foglalata azokban az évtizedekben, amelyekről költőként annyi fontos dolgot gondolt már át eddig műveiben. Írta, írta a történeteket, meséket, nemegyszer szörnyűségessé alakuló eseményeket. És – gondolom – kiegészítette beleálmodott sejtéseivel. Miközben a jelenetek egységes látomássá szerkesztődtek. Talán csak amikorra elkészült, vette észre, hogy műremeket hozott a világra. Olyan alaptörténetet, amelyet a Hegyvidék, Buda, Budapest, Magyarország, a Kárpát-medence lakói hasonlóképpen éltek át. Cselekvőként, szenvedőként vagy csak szemlélő szomszéd nézőként. És beledöbbenhetett, hogy bármely kor bármilyen írásművében mindez helyét találhatná. Belefoglalta éppen ezért egy Ibsen-történetbe is, megnézte, miként állná meg ott a helyét.
