A múlt falai

A véletlen remekművet sodort felém. Míg magyarul olvasnak, átélt évszázadunk híradása marad. Ha járatos fordítóra akadna, világirodalmi gyöngyszemként emlegethetnék – az idők végezetéig.

„A hegyoldalban, ahol enyhe kanyart ír le az utca, kopasz fákkal és terméskő mellvéddel ölelt, földszintes ház áll. Tágas udvarában vendéglő. Nem igaz, a vendéglő már csak volt; a helyén kusza bozótos. Szarvasagancs a falon. Már csak volt, fehér folt az a szarvas, de egy kitömött vaddisznófej a régi állományból megmaradt. Mintha az utolsó falat reményé-ben, nyitva a szája. Meghagyták azok, akik kirámolták a házat. Nem jó semmire. Egy kislány a vaddisznó apró üvegszemébe néz. Tudja, ha eleget nézi, a vadkan visszakacsint rá.”

Próbáltam, ebből a kezdő szövegből egy írásjelet sem lehet rövidíteni. Ha egy költő versei közé prózai művet soroz, az vagy játék, esetleg alkalmi kaland, netán valamilyen jellegzetes emléket akar hagyományozni a korról és környezetről, amelyben költői világát elhelyezte. Térey János barátai és kritikusai szemében is jelentős költőként élt a köztudatban. Sokan a legjobbak között tartották számon. Azt hiszem, talán nem is jogtalanul. Váratlan halálát követően én most – versei között – mégis olyan prózájára figyeltem fel, amely még nem hagyatékából került elő „hulladékként”, hanem általa szerkesztett kötetben láthatott napvilágot. Megszakítva versei sorozatát, beleékelte az utolsó általa összeállított kötetébe, annak címét is meghatározva.

Egy kérdés izgathatta fel, hogy megírja, hol és hogyan alakult ki az a környezet, amelyben családjával mindennapjait tölti. Hírt akart adni arról, hogy a ház, amelyben él, mi mindennek és milyen embereknek lehetett otthona, befogadója, színtere, foglalata azokban az évtizedekben, amelyekről költőként annyi fontos dolgot gondolt már át eddig műveiben. Írta, írta a történeteket, meséket, nemegyszer szörnyűségessé alakuló eseményeket. És – gondolom – kiegészítette beleálmodott sejtéseivel. Miközben a jelenetek egységes látomássá szerkesztődtek. Talán csak amikorra elkészült, vette észre, hogy műremeket hozott a világra. Olyan alaptörténetet, amelyet a Hegyvidék, Buda, Budapest, Magyarország, a Kárpát-medence lakói hasonlóképpen éltek át. Cselekvőként, szenvedőként vagy csak szemlélő szomszéd nézőként. És beledöbbenhetett, hogy bármely kor bármilyen írásművében mindez helyét találhatná. Belefoglalta éppen ezért egy Ibsen-történetbe is, megnézte, miként állná meg ott a helyét.

És amint rájött, megérezte: nem alkalmi lakóhely, hanem otthon ez az életrajzába és verseibe keveredett valahai nyári szórakozóhely. Miként otthona lehetne akár másik földrészek bármilyen emberének is. És ezt követően, Ibsenre is utalva, kiírhatta aktuális kötete címéül: Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba.

És amiként minderre rájött fantáziálgatása során Térey János költő, felfedezte, miként válik a világ az ember lakhelyévé. Lehetett ez a ház zöldvendéglő vagy körzeti rendelő. Lakói, tulajdonosai, bérlői lehettek mások munkájának gyümölcsére vágyó kisnyilasok vagy hatalmaskodó ávósok, a Gestapo foglalta el, majd a Vörös Hadsereg egyik parancsnoksága fészkelte be magát; deportáltak, majd kitelepítettek innen embereket; emigrációba űzettek, majd hazalátogattak emléket vadászni, fosztogattak és osztogattak időnként errefelé – attól függően, hogy kinek a kezében volt éppen a „stukker”.

Ebben a környezetben, ilyen falak között élhetett és retteghetett bármelyikünk akár a múltjában, félek, netán valamilyen eljövendőben. Boldogságra is találhatnának? Benne bűnöznek, vagy boldogan kívánnak végre élni? Lakója rabolni, gyilkolni érez kedvet vagy kényszert, vagy családot alapítani? Belekötődve nemzedékek folyamatosságába. Bárki elbeszélhetné ezeket a történteket alkalmi hallgatójának vagy legközelebbi társának, leírhatja kortársainak, hagyományozhatja jövő nemzedékeknek. Ez a ház az ember lábnyomával terhes.

Egy ház. Benne mindennapi történetek, játékosan induló, mégis sorsfordító események, nyomasztó környezet, balladás meghatározottságok. Emberek „nagy tervekkel”. Gonoszak? Ellene mondanak a gonosznak? Szemlélői rossznak vagy jónak. Megélői az életnek. Hazát szétbontók? Vagy éppen alkotók? De kár, hogy nem mondhatom már szemébe Térey Jánosnak: barátom, kérdésekkel teli remekművet hagytál ránk. Felvázoltad a környezetet, amely – minden borzalmak ellenében is otthonunk – a hazánk. Csodát varázsoltál. Magad köré? Is! Mindnyájunk emlékezetére.

Elkészültem az írással. Ma délben barátaink felvittek a hegyre, szertetekintettem a helyszínen. Napsütés volt, ragyogott minden. A ház nehéz múlttal terhesen „visszakacsintott”. Remélem, lakható.

(Térey János: Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 105 oldal. Ára: 2499 forint)