Feltétlen pusztulás

Kilencszáznegyvennégy decemberének végén a fővárosiak – mintha nem akartak volna tudomást venni a távolból már hallható ágyúdörgésről, az állandósult légiveszélyről – a karácsonyra készültek.

A Lánchíd romjai, háttérben a Királyi Várral – Kapussy György olajfestménye 1946-ból (A szerző gyűjteményéből)

Az ostrom idején 800-900 ezer civil lakos rekedt Budapesten, akik közül közel negyvenezren válhattak közvetlenül a hetvenöt éve lezajlott ostrom áldozatává. Pesten 1945. január 18-ig, Budán február 13-ig tartottak a harcok. Az ostrom után a pincékből előmerészkedők a legrosszabb balsejtelmeiket látták megvalósulva. A látvány apokaliptikus volt. A világ egyik legszebb városa, az ismerős házak, háztömbök és a királyi vár most kiégett, üszkös rom, kő- és téglatörmelékek halmaza. Mindenhol a halál és pusztulás nyomai. Pest és Buda között megszűnt az összeköttetés. A Dunába robbantott hidak látványát a fagyott téli idő még szomorúbbá tette. Sokan próbálták megörökíteni az utókornak a leírhatatlant. A szenvedést, a félelmet, a halált és az életet a pincékben, generációk munkájának semmivé válását, rokonaik, ismerőseik elvesztését és a szeretett város szörnyű látványát. Volt, aki naplót vezetett, mások fényképeztek, és akinek tehetsége volt hozzá, rajzolt vagy festett.

„Meg kell rajzolnom a romokat, a felrobbantott hidakat, az üszkös falakat, a halálos sebeket, hogy kezem minden vonásával, minden vonás minden árnyalatával vádoljak. Vádoljam azokat, akik esztelen politikájukkal ide juttatták az országot, és megbocsáthatatlan rövidlátásukkal ezt tették ezzel a várossal. […] Szeretném hinni, hogy rajzaimmal ki tudtam fejezni azt, ami szándékomban volt: elkeseredésemnek hangot adni a magam nyelvén, művészetem kifejezési eszközeivel – tollal és ecsettel…” – írja Zádor István 1945 tavaszán.

A Lánchíd romjai, háttérben a Királyi Várral – Kapussy György olajfestménye 1946-ból (A szerző gyűjteményéből)

Az ostromban az akkori Budapest épületeinek a háromnegyede sérült meg, közel egynegyedük súlyosan, míg négy százalékuk teljesen megsemmisült. A lakáspusztulás mértékében azonban nagy eltérések voltak az egyes kerületek között. „Amit Óbudán látok, első pillantásra ijesztő, de ez a látvány minden száz méter után torzabb lesz, valószínűtlenebb […]. Minden elképzelés erőtlen. Mintha nem is városrészeken át, hanem ásatások között haladna a vándor. […] aztán feltárul a Vérmező és a Krisztinaváros, a Naphegy és a Vár tetemének látképe […] a teljes, feltétlen pusztulás” – írta le Márai Sándor 1945. márciusi budai sétáját a Filatorigáttól krisztinavárosi lakásának romjáig.

A hetekig tartó óvóhelyi élet, a számtalan különféle betegség, az egyhangú táplálkozás, az állandó sötétség, a közös főzés, a magánélet hiánya, a kis helyen összezsúfolt, sokféle ember, a bizonytalanság, a hozzátartozók, ismerősök és a vagyontárgyak iránti aggodalom nagyon megviselték a „pincelakók” idegeit. Ám az ostrom végével nem szűnt meg a lakosság szenvedése. A várost elfoglaló szovjet csapatok második hulláma új megpróbáltatásokat hozott. Mindennapossá vált a nők tömeges megerőszakolása, a fosztogatás, a lakosság munkára kötelezése, azaz a „zabrálás” és „davajozás”. Szervezetten láttak neki a civilek – korra és nemre való tekintet nélküli – összegyűjtésének és hadifogságba hurcolásának. Mindezek miatt a fővárosiak még jó darabig nem mertek felköltözni az óvóhelyekről, az utcákon pedig csak indokolt esetben mutatkoztak.

„Helyzetünket az is nehezíti, hogy a Vörös Hadsereg túlkapásait a párt számlájára írják. Ebben a vonatkozásban kétségtelenül van bizonyos javulás, de a nők tömeges megerőszakolásának esetei, fosztogatások stb. minden terület felszabadításánál megismétlődnek, így legújabban Budapesten” – írta Rákosi Mátyás Moszkvába Dimitrovnak (a Komintern korábbi vezetőjének) 1945. februári 19-én.

„Buda ostroma – nem tudom, hogy meddig tartott 1686-ban vagy 1849-ben, de – 1944–45-ben nekünk hosszú volt a Pasaréten. Karácsony estéjétől február közepéig vesztegzár alatt, villany, gáz, telefon, s ami a legrosszabb: víz nélkül, s persze éhkoppon, mégiscsak túléltük. A hidaink mind a Dunában, még a Lánchidat sem tudta megmenteni valaki. Éjjel-nappal hallottuk az ágyúszót, bombázást. Elképzeltük, hogy mekkora lehet a pusztítás. De amit aztán később az ember a szemével látott, azt nem tudta előre elképzelni. Házsorok, terek, utcák tűntek el, város helyett hóba-sárba-földbe taposott romok, hullák, dögök, roncsok mindenütt. Mindenkinek az volt az első és legtermészetesebb gondolata, hogy hagyjuk itt azonmód ezt az egészet, és építsünk valahol másutt, lejjebb vagy feljebb a Dunán, egy városalapításra alkalmasabb helyen – ahol például a hidak nem futnak neki meredek hegyoldalaknak – egy új fővárost. Csakhogy mielőtt ezt az első gondolatot elgondolhattuk volna, már mindenki fogott egy ásót, lapátot, csákányt, szerszámot, és nekiállt, parancsszó, megszervezés és – igazán – gondolkozás nélkül, eltakarítani hullát, dögöt, törmeléksivatagot, olyan lendülettel és elszánt életkedvvel, hogy a város, főnix-madarunk, mégiscsak és megint egyszer újraszületett hamvaiból.” (Ottlik Géza: Háború után, 1945–46)

Február 13-án emlékezünk a sok tízezer civil és katonaáldozatra (az 1945. február 11-i kitörésben részt vevők nagy része ma is jeltelen sírban nyugszik valahol a budai hegyekben) és mindazokra, akik az ostromot a légópincék sötétjében élték át. És emlékezzünk azokra is, akik minden veszteségük és fájdalmuk ellenére nekiláttak a romok eltakarításának, a mindenhol veszélyt jelentő, milliónyi robbanószerkezet hatástalanításának, és elkezdték az újjáépítést. Még nem sejthették, mit jelent majd az 1945 februárjában a falragaszokon megjelenő rövid hír, mely szerint „Rákosi Mátyás hazatért!”.