A viccmondás művészete

Sok van, mi csodálatos az ember életében, de az élbolyban feltétlenül ott van a humorérzék. A tamáskodók képzeljék csak el az életünket nélküle!

A magyarok jól vannak eleresztve e tekintetben, a kiváló humor átszövi a társadalom minden szegmensét Mátyás királytól a székely góbéig. Ezen belül is külön minőség a „pesti vicc” és a „székely humor”. Az előbbit jól példázza a magyar kabaré atyjának, Nagy Endrének (1877–1938) az alábbi vicce, amellyel a humor kontextusfüggőségét tárta a közönsége elé: „A kis párizsi Maurice-t, szóval a francia Mórickát megkérdi a tanító, hogy egy liter tejben hány deci van. Móricka így felel: Hat deci tej és négy deci víz. Franciaországban ez egy jó vicc – mondta Nagy Endre. Majd hozzátette: – Nálunk pedig egy jó tej.” Ilyen a pesti vicc: tömör, frappáns, katartikus. És mindig van benne egy kis összekacsintás a társadalom vagy a hatalom háta mögött.

A székely humor komótosabb, több benne a hallgatás és elhallgatás, de a csattanó nem kevésbé frenetikus. Álljon itt példaként a következő anekdota: „Az anyaországi turista a székelyföldi Oroszhegy nevű faluba érkezik, és ott egy, a kapuban ácsorgó atyafihoz fordul: – Elnézést, bácsi, nem tudja véletlenül, hogy itt hol lehet szilvapálinkát kapni? Az öreg némi bajuszpödrés után a központ irányába mutat: – Látja ott azt a templomot? No, elmegy mellette, balra fordul, végigmegy a kis utcán, aztán jobbra, majd megint balra veszi az irányt. Akkor egy kis patakhoz ér. A patakon túli tisztáson van egy zöld házikó. Na, ott nem lehet kapni.”

Amennyiben humorügyben még mélyebbre ásunk, olyan leletre bukkanunk, amelyet az átlagember a „metoo” korában sietve temet vissza, cipője talpával elegyengetve a talajt fölötte. Ábel azonban nem hódol a kordivatnak, így nem fél elárulni: a szóban forgó „lelet” arról tanúskodik, hogy nemcsak a népek, de a nemek humorérzéke közt is nagy különbség mutatkozik. Ábel felesége például a minap azzal fordult a férjéhez, hogy: – Képzeld, az egyik barátnőm mesélte, hogy nagyon szerettek volna már gyereket a férjével, de hiába próbálkoztak, nem esett teherbe. Aztán elment egy személyi edzőhöz, és mindjárt várandós lett! – Gondolom, a férje jó nagy patáliát csapott… – válaszolta Ábel. Az asszony döbbenten nézett rá: – Miért csapott volna?!

Ebből is látszik, hogy férfinak és nőnek más-más srófra jár az agya. Míg a férfiak közt igen sok tehetséges viccmondót, mókamestert találunk, az efféle adottságokkal rendelkező nő ritkább, mint az albínó holló. (Viszont igen hálás közönség.) És lehet erre szexizmust, macsótempót s hasonlókat kiáltani, a tény akkor is tény marad. Aminthogy az is tény, hogy viccet mondani, pláne jól mondani, nem egyszerű dolog, és nem is tud minden emberfia. Nincs ebben semmi rendkívüli. Van, aki úszni nem tud vagy kötélre mászni, mások meg viccet mondani. Mert hát megvan annak is a művészete. Mi is a vicc? Egy szellemi parti elbeszélő és hallgató között. Az elbeszélő nevettetni akar, a hallgató nevetni. De a nevetés nem adja ám könnyen magát, csak bizonyos feltételekkel. A prózai műfajok közül egynek sincsenek annyira szigorú szabályai, mint a viccnek. Mindenre figyelni kell: a prozódiára, az előadás ritmusára, a mondatok, szavak hosszára, még a lélegzetvételre is. Bármelyikben hibát vét az előadó, a viccnek annyi. Besül. A tapasztalt viccmondók tudják, hogy a legjobb poént is el lehet rontani, de egy közepes poén is robbanhat, ha gondos az előkészítés.

Ám nemcsak az előadásnak, a befogadásnak is megvan a maga kultúrája. Minden viccnek van kifutási ideje: a jól előadott vicc után a közönségnek biztosítani kell ama néhány másodpercet, amely alatt kimulathatja magát, azaz felteszi az i-re a pontot. Így teljes a hatás. Illetve lenne. Mert a társaságban mindig van legalább egy tuskó, aki elirigyelvén az elhangzott vicc sikerét, képtelen kivárni a nevetés végét, ezért közbevág, hogy: „És azt ismeritek, hogy…?” S ilyenkor rendszerint előáll egy iszonyú gyenge poénnal, amellyel az előző előadó sikerét és a közönség műélvezetét egyaránt elrontja. Olyan ez, mint amikor a feleséged házasságtörés közben ér tetten: oda a házasság is és a tiltott szex öröme is.

Egyébként jó tudni, hogy a vicc kíméletlen műfaj: nem ismer tabut, sőt számára ezek az igazi célpontok. Éppen ezért jól tükrözik egy kor mentalitását, problémáit, lelkiállapotát. Álljon hát itt végezetül egy „újszülött” mintapéldány: „Jó dolog ázsiainak lenni – mondja az ázsiai. Jó dolog feketének lenni – mondja a fekete. Jó dolog arabnak lenni – mondja az arab. Jó dolog fehérnek lenni – mondja a rasszista.”