Ahol közel az ég

Nóra százévesnek kinéző bányászbakancsban halad előttem, én egy mai vízhatlan bokacipőben követem. Tippelni lehet, kinek van igaza. A bogárzói talaj nem bírja elnyelni az esővizet, kisebb-nagyobb tócsákban áll meg a felszínén. Járda nincs, muszáj legyőznünk az akadályokat. A régiek még korcsolyáztak is itt telente, nyaranta a szárazság okoz gondot.

A Makótól húsz kilométerre északkeleti irányban található Bogárzón járunk. A XVI. században már Rákoshoz tartozhatott, s mint a többi pusztafalu, a török hódoltság áldozata lett. 1711-től Makó használta, egykori lakói valószínűleg beköltöztek a városba. Vertics József 1778-ban készült térképe a bogárzói pusztát már a település részeként tünteti fel. A helység nevének eredetét egy 1839. évi birtoklevélre utalva Inczefi Géza földrajzi névtudományi vizsgálatában az állattartással hozta összefüggésbe. A feljegyzések szerint a legelésző jószágokat időnként egy bizonyos bogárfajta kínozta. A XIX–XX. század fordulóján számos tanya épült a környéken, a lakosság száma megnövekedett, 1889-ben iskolájuk is lett.

Alapszabály a mértékletesség

Gölöncsér Nórával a még álló templom elé beszéljük meg a találkát. Miután elhaladunk az igási Koccintó bepókhálósodott épülete előtt, megkönnyebbülünk, hogy „a világ háta mögött” is találkozni lehet emberrel. Néhány évtizede csaknem kétezren lakták a környéket, gyakorolták vallásukat, az iskolában megtanulták az élethez szükséges ismereteket. Ezen a helyen minden az embereken múlik, a valódi közösség receptje is itt ismerhető meg leginkább. Az idő megviselte ugyan a félreeső tanyabokrot, a legfontosabbaknak mégis megkegyelmezett. Régen csinos, frissen festett házak tarkították a földeket. A gazdáknak volt némi pénzük is, amit elkölthettek a környező települések boltjaiban. Volt, hogy lovas kocsikon jártak ki ide a hétvégéken, bálba, búcsúra.

A lebontott házaknak ma már a hűlt helyét sem látni. Az erre tévedő meg merne rá esküdni, hogy itt aztán tényleg megállt az idő, s a fűnél csak az unalom nő gyorsabban. Ám amikor elém jött Dani János, aki születése óta múlatja itt az időt a juhai­val, majd megismerkedem Oláh Zoltán archeogenetikussal és matematikus feleségével, aki épp fát ültetett, rájövök, mekkora tévedésben élünk. A lovakkal táncoló „farmerlány” láttán-hallatán lelki órám is visszaáll egy másik kor ütemére. Ettől kezdve roppantul élvezem Bogárzó ritmusát. Amikor az eső itt elmos egy „mérkőzést”, az emberek helyben maradnak, hogy megnézzék a vihart. Ha pedig igazán rossz az idő, ki se teszik otthonaikból a lábukat. Ilyenkor befőttek, gomolyák, viseletek és fekete kerámiák készülnek.

Bogárzó gazdaságának alapja az agrárium volt, és ma is az, de mint másutt, a technikai újítások itt is elsorvasztanák a kisebbeket: a nagyobb gazdaságokba kevesebb munkáskéz kell, ezért a gyermek, az iskola is kevesebb a vidéken. Bezárt a közeli kocsma, panzió vagy étterem nyitása értelmetlen. De a helyi polgár, aki állattartó és földműves, hála istennek sokoldalú: az egyetemi docens kertészkedik, vagy ha kell, tetőt is fed, a fazekas répát ültet, és megeteti a hízót. Dani János megjegyzi: a gépesítés előtt a férfiak és a nők is több tucat szakmához értettek. Bár azóta sok minden megváltozott, ha díjaznák a „fura” viselkedést, a Dél-Alföldön még mindig rengeteg nyertes lenne.

A segítség is elkel itt mindenkinek. Orvost idecsábítani nem igazán lehet, csak ha maga dönt úgy, hogy ideköltözik. Az állatorvossal ugyanez a helyzet, de ő a mindennapokban könnyebben pótolható. János juhász sokszor veszi át a helyét. Nóra gyógynövényekkel kezeli magát, ad is néhány tippet. Ha lebetegszik, tinktúrákat használ. Megtudom, hogy a lázra például nagyon jó az almaecetes víz. Ezt meg kell inni. Jómaga lábfürdőt is szokott venni. A lábat fél órára be kell áztatni langyos gyümölcsecetes vízbe, majd bekenni zsírral, ráhelyezni szeletelt vöröshagymát, végül dunsztba tenni. Két órán belül leviszi a hőemelkedést. A kamilla is jó, de nem szabad túlzásba vinni. Alapszabály a mértékletesség. Minden téren.

Nóra Washington D. C.-től tizenöt percre, egy dombvidéki kertvárosban nőtt fel, mégis a magyar Alföldhöz vonzódik. Úgy tartja, itt az a csodálatos, hogy az ég közelében lehet. Az alföldi embernek a fények a gyógyszerei. Tegnap este is a telihold fényében sétálgatott, hallgatta az unkát, a bölömbikát és a bíbicek földönkívüli nótáját. A korosztálya nem igazán értette ezt Újszegeden, ki is közösítette, főleg miután bevallotta, hogy „amcsi csajként” nem ismeri Britney Spearset.

„Adatkorba léptünk”

– A tanyákat azért tették tönkre a kommunisták, mivel a traktorokkal örökké meg kellett kerülniük a házakat, és ez nem tűnt gazdaságosnak – mondja körösfői ingben, széki szoknyában, román kötényben és saját készítésű mellényben, miközben bokáig érő vízben tapicskolunk felújított tanyasi házától néhány méterre. A tavaszi szélben nem épp kellemes, de az tény, hogy a mocsár, a láp az Alföld alapállapota. A legcélszerűbb az lenne, hangsúlyozza Nóra, ha visszaállítanák az Árpád-korban létezett fokgazdálkodást, hogy az ember együttműködhessen a víz áradásával, az erek, folyógyűrődések és vízgyűjtők karbantartásával tartalékolni tudjon a száraz időkre. Ehhez újjá kellene éleszteni a Tisza holtágait, értelmet adni a sok kis érnek, lebontani az elvezetőcsatornákat.

A régi időkben pákászok éltek ezekben a lápokban, mocsarakban. Az európai piacokat Makó környéke látta el orvosi piócával, amit Kelet-­Európában máig sikerrel használnak a gyógyászatban, újabban idehaza is. Rákos is a messze földön híres rákászatáról kapta a nevét. Ennek napjainkban is megtalálhatók a lenyomatai: Nóráék a kopáncsi Árpád-kori templomnál találtak rá egy 1600-as évekbeli halászcéh cégérére.

[gallery ids="7933268,7933271,7933274,7933277,7933280,7933283"]

És bár egyáltalán nem úgy él, és nem úgy gondolkodik, mint a XXI. századi átlagember, Nóra nem érzi, hogy rendkívülit csinálna. A szüleivel Amerikából Újszegedre költöztek. Tanulmányait megszakítva úgy döntött, inkább világot lát: elstoppolt Hollandiába, onnan Angliába, majd Bretagne-ba. Aztán visszajött, és elvégzett egy OKJ-s fazekasképzést. Megnézzük a X. századi kerámia­rekonstrukcióit, a mennyezetről lelógatott bográcsot, a lakodalmas fazekakat, a római kori habkönnyű üvegpohár-rekonstrukciót és a családi hagyatékból származó bútorokat a takaros konyhában. A háttérben búbos kemence, a talpunk alatt deszkapadló, az asztal alatt lavór. Fürdőszoba, villanyáram nincs a házban.

Bár azt Nóra belátja, hogy kicsit remeteéletmódot folytat, de amúgy imád emberek között lenni. Ha tömegesen költöznek majd ki a városiak, ez sem fog gondot okozni. A napi beosztása sem rendkívüli: reggel felkel, ad enni a disznóknak, a kutyának, a macskának, megitatja a marhát. Utána elvégzi a többi teendőjét. A juhokkal Zoli végez, aki a „szomszédból” jár át. A disznót eddig családi körben vágták, idén hívtak először hentest. A húst Marika néni sózza, a füstölt sonkát maguk készítik. Tehenet Moldvából hoztak. Szándékuk az, hogy visszatenyésszenek régi alföldi magyar fajtákat, amelyek szívósak, és alkalmazkodnak a helyi viszonyokhoz.

Száz éve még árut cseréltek egymással a tanyasiak. Ez ma is előfordul, de ritkábban. Sütéshez-főzéshez saját lisztet használnak, ami pedig nem jó kenyérnek, azt megkapják az állatok. Utóbbiak saját takarmányon és ismerőstől vásárolt kukoricán élnek. A házi kosztba mezei kakukkfű, tárkony, zsálya, réten termő gyógy- és fűszernövények kerülnek, ihletet Bornemisza Anna 1680-as szakácskönyvéből merítenek.

Oláhék szerint az nem járható út, hogy mindenki áttér a vegetarianizmusra. Nem előnyös, hogy a mezőkön monokultúrákat csinálunk, kiirtjuk a vadállatok élőhelyét, mert kell a vega étel, a vadászokat eltiltjuk a vadászattól, arra hivatkozva, mennyire etikátlan, amit művelnek. Ha ezt tesszük, az őzike le fogja legelni a gabonát, az embernek pedig nem lesz mit ennie.

De most amúgy is nagyböjt van. Fontos a szervezetnek, hogy pihenjen, könnyebbedjen a meleg időre. Farsangkor viszont kell az erő a húsból. Mindennek megvan a maga ideje. Kisfarsangkor azokat az állatokat vágják le, amelyek nem tarthatók takarmányon télidőben. Az sem véletlen, hogy a farsangi időszak alatt levágott hús pont annyi idő alatt érik meg, amíg tart a böjt. Így kap értelmet a húsvéti sonka. Az ünnepeknek tehát gyakorlati jelentőségük is van a négy évszakos mérsékelt övön.

Oláh Zoltán egyetemi docens Miskolcon, ahol az a terv, hogy egy rozsdaövezeti felsőoktatási intézményből élettudományit hozzanak létre. Mert ha mi, magyar emberek nem kezdünk bele a molekuláris tájsebészetbe, nem foglaljuk vissza a tájat, nem várhatunk elmozdulást a jelenlegi helyzetből.

– Sűríteni kellene a hálót. Itt háromezer tanyának kéne lennie, Vásárhelyen nyolc-kilencezernek. Ezen dolgozunk, lépésről lépésre csinálgatjuk – fogalmaz. A bioinformatikának azért is tulajdonít jelentőséget, mert úgy gondolja, jó, ha felfogjuk, hogy az „adatkorba” léptünk, nekünk pedig újra kell tanulnunk, amit már nyolcezer évvel ezelőtt tudtunk.

Azzal kezdték, hogy előadásokat tartottak, de nem igazán értek el eredményt. Mindenki hazament, és folytatódott, ami volt. Ezért kellett kiköltözniük a tanyára, és megmutatniuk, hogy a molekuláris biológus is tud fát ültetni. Nem bánták meg, sőt. Ugyanis a tanyán a legkönnyebb az élet, szerintük egyenesen imádni való.

– Ez sokkal jobb, mert az urbánus lét teljesen kiöli a lelket. Ide feltöltődni jár az ember. Az a baj, hogy ezt nem látják, csak azt, hogy itt sár van. Jobb társadalmat csak az általános felismerés után lehetne építeni – vallja Oláh Zoltánné, aki programozó matematikusként dolgozott hosszú éveken át. Azóta, hogy elhagyták Amerikát, szabadidejében Bogárzón kertészkedik. Férjével együtt azt javasolják, a panellakás árán venni kell egy tanyai házat, mert abban van a jövő.

A Széchenyi erdősítési program keretében 5,4–6,5 millió forint támogatásra lehet számítani. A befektetés előfinanszírozású, de a pénz visszatérül. Ők mindenesetre belevágnak.

Kolompok a tornácon

Dani János nagyszebeni származású juhászdinasztiája csak a rendszerváltáskor tudott Bogárzón megállapodni. Mivel nem léptek be a téeszbe, nehezebb sors várt rájuk. Hiába fizették meg a haszonbért, folyton arrébb kellett menniük, meg akarták utáltatni velük a pásztoréletet. Soltszent­imréig, Akasztóig is eljutottak.

– Most már legelőkertek vannak a tanyák környékén, a birkák maguktól mennek ki legelni, s vissza is jönnek esténként. Zenei aláfestésként megkondítjuk a tornácra helyezett kolompokat. Akad köztük több mint százéves is, darabjuk 70–80 ezer forintba kerül, de találunk köztük egy 1933-as Jamboree-fokost is. A nagyapám cserkész volt – magyarázza, a kedvünkért felállított kiállítási tablón a nagyra becsült felmenő fotóját is megmutatja. – Makónak négyezer tanyája volt, ám egy idő után okafogyottá vált a kinti lét – meséli ünnepi szűrjében János. – Volt, aki öngyilkos lett, miután elvették mindenét, földönfutóvá tették.

Neje, Zsuzsanna juhtúrós pogácsával kínál, úgy tartja, a tanyán élők nem azért vásárolnak tíz kiló cukrot, mert félnek a járványtól, hanem azért, mert nem járnak be naponta a városba. Tartalékolnak, hogy legyen mihez nyúlniuk. Mert azért az drága dolog lenne, egy tejfelért beugrani Makóra. Baromfit, tojást, disznót is adnak el, olyan nagy baj nem jöhet, hogy ők ne legyenek meg valahogyan. Nem sajnálkoznak. Ötven évvel ezelőtt még villanyáramuk se volt, most meg már napelemük van. A víz is bent van a házban. Mert a tanyasi embernek sem kell lemondania az automata mosógépről, angolvécéről, fürdőszobáról. Bekötötték az internetet is, igaz ugyan, hogy kicsit lassúbb, mint városon.

– Hallja, hogy itt mekkora a csönd. Csak néha megy el egy-egy mezőgazdasági gép. Ez a nyugalom nagyon sokat jelent – nyugtázza Zsuzsanna, mint aki szeretettel őrzi szívében a múlt emlékeit. Bogárzói terepszemlénk óta kívánom, hogy azok a helyek, amelyeket az egyszerűség és jóság mítoszával övezünk, örökre fennmaradjanak.