Nóra százévesnek kinéző bányászbakancsban halad előttem, én egy mai vízhatlan bokacipőben követem. Tippelni lehet, kinek van igaza. A bogárzói talaj nem bírja elnyelni az esővizet, kisebb-nagyobb tócsákban áll meg a felszínén. Járda nincs, muszáj legyőznünk az akadályokat. A régiek még korcsolyáztak is itt telente, nyaranta a szárazság okoz gondot.
A Makótól húsz kilométerre északkeleti irányban található Bogárzón járunk. A XVI. században már Rákoshoz tartozhatott, s mint a többi pusztafalu, a török hódoltság áldozata lett. 1711-től Makó használta, egykori lakói valószínűleg beköltöztek a városba. Vertics József 1778-ban készült térképe a bogárzói pusztát már a település részeként tünteti fel. A helység nevének eredetét egy 1839. évi birtoklevélre utalva Inczefi Géza földrajzi névtudományi vizsgálatában az állattartással hozta összefüggésbe. A feljegyzések szerint a legelésző jószágokat időnként egy bizonyos bogárfajta kínozta. A XIX–XX. század fordulóján számos tanya épült a környéken, a lakosság száma megnövekedett, 1889-ben iskolájuk is lett.
Alapszabály a mértékletesség
Gölöncsér Nórával a még álló templom elé beszéljük meg a találkát. Miután elhaladunk az igási Koccintó bepókhálósodott épülete előtt, megkönnyebbülünk, hogy „a világ háta mögött” is találkozni lehet emberrel. Néhány évtizede csaknem kétezren lakták a környéket, gyakorolták vallásukat, az iskolában megtanulták az élethez szükséges ismereteket. Ezen a helyen minden az embereken múlik, a valódi közösség receptje is itt ismerhető meg leginkább. Az idő megviselte ugyan a félreeső tanyabokrot, a legfontosabbaknak mégis megkegyelmezett. Régen csinos, frissen festett házak tarkították a földeket. A gazdáknak volt némi pénzük is, amit elkölthettek a környező települések boltjaiban. Volt, hogy lovas kocsikon jártak ki ide a hétvégéken, bálba, búcsúra.
A lebontott házaknak ma már a hűlt helyét sem látni. Az erre tévedő meg merne rá esküdni, hogy itt aztán tényleg megállt az idő, s a fűnél csak az unalom nő gyorsabban. Ám amikor elém jött Dani János, aki születése óta múlatja itt az időt a juhaival, majd megismerkedem Oláh Zoltán archeogenetikussal és matematikus feleségével, aki épp fát ültetett, rájövök, mekkora tévedésben élünk. A lovakkal táncoló „farmerlány” láttán-hallatán lelki órám is visszaáll egy másik kor ütemére. Ettől kezdve roppantul élvezem Bogárzó ritmusát. Amikor az eső itt elmos egy „mérkőzést”, az emberek helyben maradnak, hogy megnézzék a vihart. Ha pedig igazán rossz az idő, ki se teszik otthonaikból a lábukat. Ilyenkor befőttek, gomolyák, viseletek és fekete kerámiák készülnek.