Bencze Liba kokárdája

Az enyedi diákok 1704-es története elevenedik meg; előbb az, hogy mint élik mindennapjaikat. József és Áron a szertárból távcsövön lesve áhítozza a rektor úr lányát, a virágok között tüsténkedő Klárikát (Málnai Zsuzsa).

A diákáldozatok nagyenyedi emléműve. Nem csak játszották a szabadságharcot Fotó: Margittai Gábor

A diákáldozatok nagyenyedi emléműve. Nem csak játszották a szabadságharcot
Fotó: Margittai Gábor

A fosztogató vezért kolozsvári színpadon is láttam 1975-ben, az Erdély-szerte „Liba”-ként népszerű Bencze Ferenc alakította. A filmen Bórembukk alvezérként hadonászott óriás buzogányával. Bunyós orcájú őskomédiás szerepeinél is több kalandját nevette a kolozsvári ivók magyari népe. Hogy például március 15-ét még a filmes stábbal Pesten ünnepelte „Liba”, majd este mámoros álomba merült a Balt-Orienten, és Biharpüspökinél a román határőr dühödten ébresztette: a piros-fehér-zöld mit keres a szíve fölött? Viseltes ruhájára mutatott, és rögtönzött: jelmezét se vethette le! Forgatástól rohant a vonathoz, és betyárviseletéhez tartozott a kokárda is. Este Méhes György átiratában Erdély Libája Köllő Bélával mint Bórembukk-kal már Trajtzigfritzigként riogatta az enyedieket a kolozsvári színpadon.

Holtak és élők az idő káprázatában: egykor fiatalok, az enyedi diákok csapata színészi hivatástudattal játszották a szabadságharcot. Azt mondja unokám: Áron szeretne lenni! Vagyis Vitai András, s nemcsak azért, mert lányt ő színpadon sem óhajtana játszani, mint István (Józsa Imre). Áron az, aki harcra buzdítja társait, mert igenis: „védeni kötelesség városukat és a hazát!” – rikkantja a legényke. S míg a botos diákseregnek szurkol, emlékeimben Vitai András a Móricz Zsigmond Színházban a nyíregyházi leányok ünnepeltje, Csongorként mosolyog felém. A nyíló időben pedig apját, Sinkovits Imrét átkarolva Lélekben összenőve című, közös estjük végén a tapsokat köszönik Kárpát-medence pódiumain.

Sziki Károlynak tán szava sincs az enyedi legények hadában, idővel Csengey Dénes szövegét győzni kellett a színpadon Cella című monodrámájának kecskeméti előadásában. Tán vénségem jele, hogy Károlyt utoljára több mint egy évtizede a tévében láttam, amint az egri városházán újkori Dobóként harcolt a kórházveszejtő hadművelet ellen. Másodévét végzett főiskolás, Funtek Frigyes is ott botozza a szedett-vetett ármádiát! Majd a Nemzeti Rómeója, Orestese és az Advent a Hargitán Gáborjaként 1986 augusztusában aláírta a Tiszatáj betiltása elleni petíciót, ezért 1987. március 15-én nem mondhatott verset a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, és ugrott a Jászai-díja is. Azóta súlyosabb elismerést is érdemelt volna, még ha az élete Párizsba, majd Cannes-ba vezetett is. Örömöm, hogy Örkény Tóték című darabjával rendezővé avathattam (1991/92), s azóta hazajár, és sikerteremtő művésszé nemesedett. Közös avignoni óráinkban vagy a pesti próbák szünetében a labancvilág változatairól gyakran beszélgettünk.

Győzelem! – lelkesedik Gáspár, noha a szerelmesek csókját tagadólag hessenti, mert neki a szőke leánykák tetszenek. Ám sóhajtja: szívesen harcolt volna az enyedi diákokkal, akik megmentették rektorukat és a várost! „És miért vágynál a múltba?” – kérdezem a mobiltelefontól és a világháló szennyétől még mentesült kislegényt. Válaszul az idegenek uralmáról sistereg, s képzelt életében Rákóczit kísérte volna Rodostóig; hazaszökéséért pedig Richárdot említi példaként Jókai Kőszívűjéből.

A Rákóczi-korból kézen fogva előreballagunk az időben, mert Gábor Áron rézágyúját is látni kívánta a Várban. „Szívesen éltem volna a 48–49-es forradalom idején is!” – szól ábrándosan. Miértemre rávágja: „Mert Petőfi, Kossuth közelében lehettem volna!” – s kéri, amíg múzeumba érünk, kérdezzem a márciusi és a harcos eseményekről. A Nemzeti Múzeum lépcsőjétől indulunk, és Aradig araszolunk a viaskodások folyamában; tavaly unokatestvéreivel és édesapjával felvirágozta az emlékművet. Világos?! Boldog gyermekiség; a szabadságjárás poklait még nem érzékeli. Jókai „beszélye” István és Klárika csókjában tündöklik, de 1704. március 16-án tizennégy enyedi diák életét vesztette! Később is, ahogy országszerte, Enyeden újabb pusztulás: 1849 telén a mócok felégették a várost, Jókai még ’53-ban is a látvány retteneté­ben írta: „nem bírtam itt maradni éjszakára.” Jékely Zoltán hatalmas látomásában kérdezte: „Hát ezt érdemli ez az árva nemzet, hogy fája ne gyümölcsözzék soha” (Nagyenyed, 1850). Jó lenne megérni, hogy a legényke naggyá érésében megérti a drámát és a feltámadást: télre tavasz jön, s vele a vereségek árán is jobb idő ígérkezhet.

Lám, a labancok pusztításait követően, mint a kiváló tudós-tanár, Vita Zsigmond írta: a kollégium oktatása-nevelése megújult. Így történt az 1849. januári tűzvész után is. 1853-ban a Délibábban, a Nemzeti Színház lapjában arról értesülünk, hogy Enyed könyvtárát újraélesztendő Emich Gusztáv hatvan könyvvel „segélyezi és gyámolítja” azt. 1972. október 15-én, az enyedi kollégium 350. évfordulóján hat román udvari beszéde után, és azt követően, hogy a székely harisnyás diákok előadták a Nabuccóból a rabok kórusát, Bethlen Gábor jegyében Sütő András a szellem megmaradásának törvényét hirdette. Mert áldozatok árán ugyan, a veszedelmek fölött magasabb erő munkálkodik. Az ünnep után Nemes István igazgatót a kondukátor rémbandája a halálba hajszolta. Pribékidők jönnek és változnak, a kisebbségi sorsban különösképp, de lám: az enyedi kollégium küllemében és szellemében is megújulhatott, gyógyuló állapotában az öreg vártemplom pedig a megmaradás igézetében hirdeti a krisztusi szabadságot. A nagyenyedi két fűzfa című film végén Szabó Gerzson megáldja a fiatalokat, mi pedig Jókai Mór fűzfaregéjének lutheri zsoltáros zárósorával tekintsünk fel a holnapi jobb idők magasába: „Erős várunk nekünk az Isten.”