Hit járvány idején

Minél hosszabb ideig tart a rettegés az ismeretlen rémtől, annál egyértelműbben fog megmutatkozni, milyen nehezen bírja ez a civilizáció megtartani a gondolkodó emberi lények közösségét.

Korona_Vírus_Maszk_Patika. 20200316 Budapest Foto Bach Máte Magyar Nemzet Fotó: BachPekaryMate

A vírusfertőzés terjedése ugyanígy koptatja le a civilizációs mázat rólunk. Minél hosszabb ideig tart a rettegés az ismeretlen rémtől, annál egyértelműbben fog megmutatkozni, milyen nehezen bírja ez a civilizáció megtartani a gondolkodó emberi lények közösségét. Egy ismeretlen kórokozó, amelyről pontosan tudja mindenki, hogy nem okoz végzetes pusztítást, de retteg tőle minden ember. Nem fogunk kezet, mert azzal terjed a fertőzés, és most közös feladatunk megállítani a járványt. Ezt akár pozitív jelenségként is felfoghatjuk, de mindig ott rejtezik a nagy közös megmozdulás mögött az egyén rettegése, hogy azért nem fogok kezet a másikkal, mert én nem akarom elkapni a ragályt.

Az emberek életébe betört az ismeretlen, bizonytalanná tette őket, ismeretlen vizekre evez az egész társadalom. Az egyszeri ember reggel fölkel, felöltözik, iskolába indítja a gyerekeit, elmegy dolgozni, munka után bevásárol, főz, ad enni a kutyának, zenét hallgat, tévét néz, olvas, fürdik, majd lefekszik aludni. Ez a folyamat adja azt a ritmust, amelytől ha valaki eltér, összeomlik a kicsi világa. Ebben a folyamatban rengeteg olyan feltétel van, amelyekhez szükség van a rendszer zökkenőmentes működésére. Legyen bolt, ahol be tud vásárolni, legyen közlekedési eszköz, amellyel utazni tud, legyen iskola, ahová a gyerekek járnak, legyen kutya, legyen tévé, legyen könyv, legyen áram, fűtés és víz, legyen paplan, legyen mindenre megfelelő mennyiségű idő, és bizony, legyen vécépapír a vécében. Ha ezek közül akár egy is hiányzik, megreped a mókuskerék idillje, és a mindennapi emberből kiszabadul a rettegő vadállat. Aztán persze rendbe hozza a dolgokat, de addig szinte tapintani lehet a félelmét.

Az Európai Uniónak nagyjából 450 millió lakosa van, eltérő kultúrájuk és életmódjuk van, de nagyjából hasonló módon és színvonalon élnek. Ez a 450 millió ember most folyton arról beszél a szomszédjával, munkatársaival, rokonaival és ismeretlenekkel, hogy ez a bizonyos folyamat nem működik, ez vagy az teljesen átalakult. Nem tud meccset nézni, mert leáll az olasz bajnokság, nem mehet koncertre, mert veszélyes. Vagyis veszélyesnek hirdetik állami szervek.

Az államok ugyanígy tanácstalanul állnak a helyzet előtt, hiszen soha nem kellett szembesülniük a járványokkal, és igyekeznek úgy működtetni alapvetően ezerszer bebiztosított rendszerüket, hogy a lakosság engedelmesen kövesse az utasításokat. De mégis látni kell, hogy az összes európai állam ismeretlen terepen mozog, az utolsó nagy járvány óta is eltelt száz év, és persze azóta rengeteget változott az egészségügy, például felfedezték a penicillint. Ilyenkor egymást is figyeli a sok állam, és tudja, hogy a határain túlra már nem terjed a hatásköre, így abban bízik, hogy a szomszédai nem fogják igen csúnyán elrontani a védekezést. Most mindenki együttérez Olaszországgal, de azzal a kitétellel, hogy mi azért jobban megoldottuk volna.

Majd hazajönnek a külföldön dolgozók, az osztálykiránduláson levők, az átutazók, és őket potenciális veszélyforrásnak fogják tekinteni a körülöttük levők, sőt maguk az érintettek is azt mondják, nem tudhatom, veszélyt jelentek-e, így el kell zárkóznom a többiektől. Becsapódnak az ajtók, és sok-sok magányos ember fog ülni a zárt szobában, olvasgatva, csendben, akiknek lesz két hetük átgondolni a jövőt és a múltat. Testvéreik, szeretteik, rokonaik szintén veszélyforrássá válnak, egyszerűen csak azért, mert elutaztak egy olyan területre, ahol esetleg volt olyan személy, aki fertőzött lehet. A kapcsolatok száma végtelen lehet, a valódi, konkrét fertőzés terjedése megbecsülhető, a lelki teher viszont iszonyatosan súlyos. Hiszen lehetnek kisdiákok, akiket szobába kell zárni, és senki se tervezte úgy, hogy a nyugat-európai kirándulásnak automatikus velejárója a szobafogság.

A félelem pedig nem olyan, hogy az ok eltűnésével azonnal feloldódik. Az egy ideig megmarad a szívekben, kisebb-nagyobb mértékben. Persze az élet nem egy horrorfilm, hogy állandóan azt figyeljük, honnan fog kiugrani a rém, melyik sarok rejti az iszonyatot, legalábbis jó eséllyel nem az, és aki számára igen, annak elég szomorú élete lehet. A többség viszont küzd előre, reméli a legjobbat, bizakodik abban, hogy az általa felépített élet a felsorolt sarokpontokkal igenis működőképes, azt a nagyon keveset a stabilitáshoz mindenképp meg tudja szerezni.

Divatos szóval ez a komfort­zóna, amelyből elvben ki kellene törni. De nem úgy, ahogy azt a komfortzóna-szakértők javasolják. Ott a kitörés mindig arról szól, hogy menjünk el kirándulni, vagy ugorjunk le ejtőernyővel valami repülőről. Ha ez megtörténik, akkor rettentő boldogan kirakhatja a tényt az ember a Facebookra, lám, megtettem, micsoda őrületes teljesítmény, s hamar kiderül, hogy az egy egyszeri és megismételhetetlen dolog volt, a fene fog megint felmenni arra a hágcsóra, így is gyűlöltem minden másodpercét.

A megszokás bizony nagy úr, sokkal nagyobb, mint azt hinnénk, az életünk minden területén ugyanazokat az ösvényeket követjük, amelyeket egyszer már végigjártunk és biztonságosnak tekintettünk. Nem biztos, hogy az új út jó út, és nem biztos, hogy meg kell keresni a kitörési pontot. Nem biztos, hogy az ember alapvetően rosszul él, és szükség van a változásra. Ez csak amolyan korszellem, hogy fejlődni kell. De ha valaki megteszi ezt, akkor az személyes döntés alapján, szívből kell hogy jöjjön. Hátha sikerül.