Kóborka

A rókagyerek egy iramodással meglódult, és beszaladt az autó alá. Még jobban megzavarodtam. Állatmentők nem jöhetnek számításba, hiszen megfogni veszélyes, nincs kizárva a veszettség. A megoldás: vissza kell találnia az erdőbe. Óvatosan életre keltettem a motort, a tükörben láttam, hogy elhagyta az autót, majd megtorpant. Lélegzet-visszafojtva drukkoltam, hogy jobbra forduljon az erdő felé, mert balra a falu számára tele van veszéllyel. Néhány idegfeszítő másodperc múlva még visszanézett, majd elindult jobbra. Úgy fújtam ki a levegőt, mint egy mozdony.

Tóbikával egy este érkezett haza a párom, cipősdobozban hozta. Egy budai utcán gyalogolt megtépázottan, feltehetően macskatámadás után, repülni nem tudott. Véres szárnyú, riadt, galambforma madár volt. Másnap egy kölcsönkapott, méretes papagájkalitkában kapott szállást. Eleinte postagalambnak véltük. Szelíd volt, hagyta kezelgetni a szárnysebét, kölessel töltöttük az etetőt. A harmadik reggelen harsány röhögés ébresztett fel. Kis szünet után ismét telt, gurgulázó nevetést hallottam lentről. Így derült ki, hogy Tóbika a kacagó gerlék családjába tartozik. A múlt év végéig mulattatott bennünket az erkélyen épített nagy röpdéjében, ahova egy legénykét is beszereztünk neki.

A ház sarkánál, a Kolja névre keresztelt, Szibériából származó fehér törzsű nyírfánkon pillantottam meg a hatalmas madarat. Kampós csőre horogban végződött, testét pikkelyszerű páncélhoz hasonlító tollak borították. Egy vándorsólyom volt, az a bizonyos máltai jelkép, ilyet negyven éve nem láttunk az Iharosban. Lehunyt szemmel, mozdulatlanul ült egy vastag fehér ágon, félelmetes karmaival szorította. Aztán kinyitotta a szemét, ebben az acélbarna, kegyetlen tekintetben, amely kilométeres magasságból, egy műhold pontosságával azonosítja a tarlón szöszmötölő egeret, pockot, most zavartság ült, néha pislogott, de ügyet sem vetett rám. A királyi madár nem volt magánál. Szomszédasszonyomat tárcsáztam, akinek Gábor fia solymászkodott, egyesületi tag volt. Órák teltek el, a madár mozdulatlanul ült. Aztán Lada fékezett a kapunál, Gábor kászálódott ki nagy befogóhálóval és szállítókosárral. Indultam kaput nyitni, de fél szemmel figyeltem a madarat, aki most először megrázta a fejét, mint a padlóról feltápászkodó, rászámolt bokszoló, elrúgta magát az ágról, és méltóságteljesen elsuhant a Kutyahegy felé. Mindketten becsapottnak éreztük magunkat.

Az utcáról mentettük haza Cipőt. Fekete, középnagy, labradorforma lány kutya volt. Nevét onnan kapta, hogy fekete mellső lábai kamáslikban végződtek. A fekete labrador mama feltehetően valamilyen játszótéri románc során engedett egy fehér ruhás gavallér csábításának. Cipő igazi tündér volt egy súlyos szépséghibával, ugyanis szeretett elszökni. Ha kaput nyitottunk, lelépett, órák múltán tért vissza, közben sok barátot szerzett a faluban. Egy alkalommal a közeli idősotthon lakóit vidámította. Cipő szoros barátságot kötött Fickóval, a hatalmas komondorunkkal. Fickó robusztus volt és félelmetes, területvédő küldetése révén soha nem hagyta el a tanyakörletet, egészen addig, amíg Cipő fel nem bukkant az életünkben. A majd félhektáros terület régi kerítésén az idő vasfoga számos nyomot hagyott. Cipő ezeket gondosan felderítette, és kalandozásaihoz kellő méretre tágította. Aztán forró nyarak jöttek, és lejárt fürdeni a közeli Füzes-patakra. Még itt sem ütött be a ménkő, egészen addig, míg valahogy rá nem vette az óriás komondort a wellness­programokra, amivel mindenkit rémületbe ejtettek. Hamarosan eljutott az első fényképes feljelentés az illetékes helyre, és érkezni kezdtek a bírságok. A békesség kedvéért Cipő egy régi barát szentendrei tanyájára került, ahol vaddisznók garázdálkodtak, és élete végéig szívósan küzdött a betolakodók ellen.

A minap jött az üzenet: nincs, aki pótolni tudná…

Vagy fél éve is van annak, hogy néhány napra egyedül maradtam a tanyán. A faluból hazatérve már a kapuban feltűnt a szokatlan zörej. A padláson valaki kalapált. A két kemény biztonsági őr, a komondor házaspár álmos pillantást vetett rám, néhány ernyedt farokbillentéssel nyugtázták jövetelemet, és tovább aludtak a melegben. Valami itt nagyon nincs rendben, gondoltam. Egy mozdulattal kiütöttem a nyelet a csákányból, és macskaléptekkel megindultam a padlásra vezető csigalépcsőhöz. A kalapálás változatlan erővel folytatódott. Nem vártunk iparost erre a napra, a kutyáktól amúgy sem jutott volna tovább a kapunál. A sokéves tanyai rutin harcedzetté formált bennünket, gyorsabban reagáltunk a váratlan helyzetekre, de most olyan erővel szorítottam a bükkfa nyelet, hogy az ujjaim belekékültek. Bedugtam a fejem a padlásra, ugrásra készen, de először nem láttam semmit. Csend volt, majd újra kezdődött a kalapálás. Aztán megpillantottam a behatolót, és elnevettem magam. A nagy tetőablak alsó peremén egy gyönyörű, hatalmas harkály csépelte vad erővel az ablaküveget, irdatlan lármával.

A nyitva felejtett padlásajtón tévedt be szegény, de valamilyen rejtélyes oknál fogva nem talált ki. A nagy üvegablakot vette célba. Tárva hagytam a padlásajtót, és óvatosan visszavonulót fújtam. Tél elején a fogatlovak szerszámai miatt mentem újra a padlásra, akkor bukkantam rá az összeszáradt, tarka tollcsomóra. Az eltévedt harkály nem találta a menekülő útvonalat. Kézzelfoghatóvá vált a bölcsesség: néha ott a szabadság az orrod előtt, mégsem élsz vele.