Magyarkártya

Úgy tűnik, Bukarestben ég mindig nem értik meg azt, hogy véget ért Trianon évszázada.

Kevesen voltak Szent István birodalmában, akik nyelve miatt fenekedtek volna a szomszédra. Akkoriban nem volt nemzetiségi kérdés, de nem azért nem, mint az új ukrán világban, ahol cellakulcsot csörgetnek még a kisebbségi (nyelvi) jog gondolatáért is, és nem is István király intelmeinek sokat emlegetett 6. pontja miatt: „mert az egynyelvű […] ország gyenge és esendő”. Ez a XI. században nem jelenthetett többet a királyi udvar értékeket, dinasztikus kapcsolatokat bölcsen egymásba fonó politikájánál. Az Intelmek ereje mégis túlnőtt Esztergom falain: udvartól távol eső hegy- és patakvölgyekben, zabolátlan délvidéki folyók mentén éltek magyarok és szlávok egymás szomszédságában. Ezekre a tájakra jellemző volt a másik nyelvének ismerete.

Magyar műveltségszavak garmadája került délszláv, szlovák és román nyelvjárásokba, ám a kapcsolatok mélységét nem annyira a műveltségi szókincs áramlása (például sárgarépa, város, szállás, gulyás, csizma, reszelő), sokkal inkább a kölcsönös hangtani jelenségek „csereberéje” mutatja.

Felvidék hegyei közül kapta a palóc más nyelvjárásainknál kiterjedtebb lágy ejtését, a tyűkör, gyijó, tanúnyi, ľankā (tükör, dió, tanulni, lányka) alakokat, magyar nyelvjárásoktól kapta a szlovák más szláv nyelvektől eltérő, a magyarhoz hasonló hangsúlyozási és mondatfonetikai sajátosságait. Mindezek a „mélyrétegi”, azaz szubsztrátumhatások csakis úgy keletkezhettek, hogy számos szlovák olvadt a magyarságba, és megfordítva. Nem szóvirág hát egyes Kárpát-medencei nyelvek és kultúrák évszázados együttélése. Ennek az összkárpáti kulturális láncnak a felfedezéséért ma sem kell többet tenni, mint végigjárni a néptáncházak sorát Kis-Lengyelországig. (Besztercén túl, a hegyek közt megteszi egy-egy hangulatos népi fogadó is.) Mindenütt viszont hallhatjuk a magyar népzene számos dallamát, mert azok a lengyel és szlovák dallamok egyúttal magyarok is. (A népzenében még elérhető ez az élmény, nyelvileg az évszázados magyartalanítás miatt már alig-alig.)

Idézhetnénk Bartók szép szavait a kárpáti népek testvérré válásáról „minden háborúság és minden viszály ellenére”. Kodály és Bartók sosem nézte, milyen nyelvű kunyhóban jár, csak a tiszta forrást kereste, bőven merítve a környező népek folklórjából is. Bartók román táncának archív felvételét és annak szépséges feldolgozását a Muzsikás együttes a Bartók-album 1998-as világbemutatóján a londoni Royal Festival Hallig vitte. Költői kérdés, mikor kezd hasonló értelmiségi látásmód teret nyerni a székely havasoktól keletre.

Még mindig a kisebbségi jogok eltiprása van napirenden Bukarestben 2020-ban. A felek politikai gusztustól függetlenül megtalálják a közös nevezőt: a magyarkártyát. Az új román közigazgatási törvénykönyv tervezetét az alkotmányos út helyett tavaly „időnyerés céljából” sürgősségi kormányrendelettel fogadta el a Dăncilă-kabinet, mi több, az eredeti törvényt Johannis államfő is megtámadta – többek között az újonnan bevezetendő kisebbségi jogok miatt. Melyek is lennének ezek?

Például a közterületek nevét kisebbségi nyelven is írják ki ott, ahol egy adott kisebbség aránya eléri a húsz százalékot. A törölt cikkelyek közt szerepel a formanyomtatványok elérhetősége a kisebbségek nyelvén. A kódexben visszalépés a megszerzett kisebbségi jogok védelmének eltörlése: ha valahol húsz százalék alá csökkenne a kisebbség számaránya, akkor a szerzett jogok csak a következő népszámlálásig érvényesek. Aki ismeri Erdély népességtörténetét, jól tudja, mit jelent ez. Elég felidézni, mi történt a múltban Kolozsváron, Élesden vagy Bánffyhunyadon, s mi történik napjainkban ott, ahol a bűvös határ alá szorítható a magyarok száma…

Úgy tűnik, Bukarestben nem értik, hogy véget ért Trianon évszázada. A globális hatalmi harcban Közép-Európának csak egyenrangú népek együttműködésével van esélye. Ehhez pedig nem az ilyen bukaresti, hanem a Szent István-i forgatókönyvvel kerülhetünk közelebb.