Schrödinger Mátrixa

Ki kívánná a szürke hétköznapokat, ha helyette élhet bármilyen videójáték izgalmasan felépített, menő grafikájú világában? Ki nyugodna bele a halálba, ha szerettei örökké vele lehetnének?

Barcelonai mobilkongresszus résztvevői virtuális valóságot mutató szemüveggel Fotó: REUTERS/Albert Gea

Egy dél-koreai asszony, Dzsang Dzsiszung 2016-ban vesztette el gyógyíthatatlan betegség miatt hétéves kislányát, azonban most egy erre a célra létrehozott virtuális valóságban újra viszontláthatta őt. A találkozásról dokumentumfilmet is forgattak I Met You (Találkoztam veled) címmel, a film produkciós csapata nyolc hónapig dolgozott az élmény minél valósághűbbé tételén. Digitálisan rögzítették egy gyerekszínész mozdulatait, majd ennek segítségével alkották meg a halott kislány mását. Az anya VR-szemüveget és haptikus, vagyis az érintést szimuláló kesztyűt is viselt, hogy még megtévesztőbb lehessen az élmény.

A nő rögtön elsírta magát, ahogy meglátta a kislányt, de a család többi tagját is eléggé megrázta a dolog. Beszélgetett a lány avatárjával, megfogta a kezét, hozzáért az arcához, és még a születésnapját is megünnepelte vele egy virtuális tortával. Dzsang Dzsiszung később úgy fogalmazott, hogy talán ilyen lehet az igazi mennyország, és nagyon boldog, hiszen ez volt az álma, hogy újra találkozhasson lányával.

A Harry Potter-könyvekben a Bölcsek Köve segítségével a szereplők újra láthatták elhunyt szeretteiket, sőt beszélgethettek is velük. Egy régi mese szerint három fivér kijátszotta a Halált, amiért az fondorlatos tervet eszelt ki, hogyan kaparintsa meg őket. Az egyik fivér, hogy még jobban kigúnyolja a Halált, azt kívánta, hogy visszahozhassa a holtakat. A Halál ekkor megalkotta a követ, amelynek segítségével az ifjú egyre több időt töltött elhunyt kedvese képmásával, és hamarosan búskomor lett, mert nem találta már a helyét az élők világában. A fiú végül öngyilkos lett, a Halál – szokása szerint – győzött.

Vajon a jövőben milyen hozadéka lehet annak, ha VR-szemüveg segítségével újra láthatjuk elhunyt szeretteinket? Bármilyen meghatónak találjuk is a koreai nő történetét, azért egyáltalán nem biztos, hogy ha elterjednek a hasonló szimulációk, az mindenki számára pozitív élmény lesz. Egyes embereknek segíthet feldolgozni szeretteik elvesztését, lezárást nyújthat, ám korántsem biztos, hogy mások nem menekülnek majd a virtuális valóságba valódi életük helyett. Szakértők szerint elengedhetetlen az efféle találkozóknál, hogy az illető már teljesen elfogadja a szerettei halálát, hiszen akkor a virtuális valóságban tett túra olyan lesz, mint egy régi fotóalbum vagy családi VHS-kazetták nézegetése, az viszont fogós kérdés, hogy vajon az alanyok lelkiállapotát ki fogja tesztelni.

A pirosat vagy a kéket? A kérdést a Mátrix című, 1999-es kultfilmben tették fel, amely azon túl, hogy forradalmasította az akciófilm műfaját, és visszahozta a divatba a hosszú fekete bőrszerkókat, népszerűvé tett egy addig igencsak szűk körben ismert, meredek filozófiai irányt, a szolipszizmust. Az elmélet szerint csak az én létezik, a világ pedig a tudat terméke – vagyis a filmben egy virtuális valóságé, amelynek mindannyian apró alkatrészei vagyunk, míg ki nem szabadulunk a Mátrixból. Neónak sikerült, amikor Morpheus felkínálta neki a választás lehetőségét.

Barcelonai mobilkongresszus résztvevői virtuális valóságot mutató szemüveggel
Fotó: REUTERS/Albert Gea

Nick Bostrom svéd filozófus volt az első, aki a filmet követően eljátszott a gondolattal, hogy mi van, ha nem csupán mi vagyunk azok, akik sorra gyártjuk magunk köré a minél élethűbb számítógépes játékokat, a virtuálisvalóság-szemüvegeket és hologramokat, de valójában már mi magunk is szimulációban éljük mindennapjainkat. Elmélete szerint vagy az van, hogy minden emberihez hasonló civilizáció kihal az univerzumban, mielőtt olyan fejletté válhatna, hogy szimulálni tudná a valóságot, vagy ha bármelyik civilizáció mégis eléri ezt a szintet, mégsem akar ilyet tenni, a harmadik lehetőség szerint pedig a fejlett civilizációk több szimulációt is képesek futtatni, ergo több ilyen világ létezik, mint amennyi valódi. A filozófus szerint mindhárom állításról elképzelhető, hogy igaz, de azért mégiscsak a harmadik a leg-elképzelhetőbb.

A Massachusetts Institute of Technology egyetem tudósa, Rizwan Virk egy lépéssel továbbment. Szerinte a számítógépes játékok fejlődése mindig is a limitált erőforrások optimális felhasználásáról szólt, ebben az értelemben Erwin Schrödinger Nobel-díjas osztrák fizikus macskás gondolatmenete pedig akár azt is bebizonyíthatja, hogy a valódi világban is működik ilyen optimalizációs folyamat.

Schrödinger, hogy a kvantumelmélet egyik abszurditását szemléltesse, egy képzeletbeli macskát egy zárt dobozba rakott egy darabka radioaktív izotóppal, egy Geiger–Müller-számlálóval, egy hozzákötött kalapáccsal és egy mérges gázzal teli üvegcsével. Ha az izotópban elbomlik egy atom (ötven-ötven százalék, hogy az atom elbomlik, vagy sem), a műszer ezt regisztrálja, meglöki a kalapácsot, az összetöri az üvegcsét, a méreg kiszabadul, a macska elpusztul. Egy óra elteltével a macska egyszerre él és halott, egészen addig, míg ki nem nyitjuk a dobozt. A szimuláció is csak azokat a részleteket dolgozza ki, amelyeket megfigyelünk. A világon minden alapvetően ugyanúgy információból áll, akár egy programban, ha pedig több virtuális valóság létezik, mint valódi, valószínűbb, hogy mi is egy ilyenben élünk, és mindannyian magunk állítjuk fel a saját céljainkat ismeretlen játékosok választott karaktereként.

Ha mindez tényleg így van, akkor a valóság és a mesterséges környezet megkülönböztethetetlenné vált, a való világ pedig feltehetően sokkal unalmasabb, mint a benne futó szimulációk. Hiszen ki kívánná a szürke hétköznapokat, ha helyette élhet bármilyen videójáték izgalmasan felépített, menő grafikájú világában? Ki nyugodna bele a halálba, ha szerettei örökké vele lehetnének? Ki akarná a piros bogyót, ha választhatja a kéket is?