Durva parasztujjak

Örömmel teszek eleget Margittai Gábor megtisztelő felkérésének, hogy a Magyar Nemzet Lugasában havi rendszerességgel egy-egy tárcával jelentkezzem, amelyek témáját zenészi, népzenetudósi tevékenységemmel kapcsolatos élményeim adják. Elsőként egy Kanadában történt fontos találkozásról szeretnék beszámolni.

A Bartók-centenárium alkalmával 1981 nyarán Kovács Tivadarral, a bihari román zenét játszó méhkeréki prímással és Karsai Zsigmonddal, az erdélyi Lőrincréve táncait, dalait bemutató népművésszel hármasban adtunk ízelítőt a Kárpát-medence még élő népzenei hagyományai­ból a kanadai Banffben. Ezek a bemutatók – a népzenét csak irodalmi utalásként ismerő számára – az eleven zenei élmény hatásával erősítették Somfai László és Kárpáti János tudományos előadásainak mondanivalóját Bartók Béla és a népzene kapcsolatáról.

Az érdeklődés a hivatalos koncertek után is folytatódott: Fenyves Lóránttal, az ott tanító világhírű magyar hegedűművésszel hajnalig tartó termékeny zenei eszmecserét folytattunk hangszerrel a kézben. Tanulságos vita alakult ki abból az állításomból, hogy azoknak a műveknek az eljátszásához, amelyek hangszeres népzenét dolgoznak fel, kötelező lenne az eredeti felvételeket is meghallgatni, hogy hitelesen lehessen életre kelteni Bartók kottázását. Hiszen ő, amikor ezeket leírta, hallotta belül az eredeti hangzást is, amelyet a fonográfja rögzített. Fenyves Lóránt makacsul hajtogatta, hogy erre semmi szükség. Kifogyván az érvekből elétettem egy román învertita dallamot, amelyről köztudott, hogy még a dallamsor belsejében is ingadozó, megtorpanó, majd belesiető tempóval találkozhatunk. Leesett az állam, amikor Fenyves kitűnően lejátszotta a darabot pusztán Bartók Béla lejegyzése alapján. „Én a kottából a gesztusokat is érzékelem” – mondta megengedően. Nem volt mit tenni, el kellett ismernem, hogy Fenyves Lórántnak és a világ öt legjobb muzsikusának esetleg nincs szüksége élménybeli segítségre, de abban azért megegyeztünk, hogy az összes többinek egyáltalán nem árt, ha feltöltődnek ilyen információkkal is.

Fenyves budapesti kurzusain aztán hallottam, hogy Bach-darabokat játszó növendékeit népzeneismeretre ösztönözte: „Maguk nem játszanak népzenét? Pedig ott megtanulhatnák, hogyan kell artikulálni!” Sőt egy-egy Bach-feldolgozta tánczene esetében még el is táncolta a növendéknek például egy sarabande alaplépéseit, mondván, hogy a tánc eredeti lüktetése nélkül nem Bach zenéje szólal meg, csak hangok egymásutánja. Mindebből arra következtettem, hogy őrá is mély benyomást tett a Kovács Tivadarral való találkozás.

Hírünk eljutott az ott élő Székely Zoltánhoz is, akiről tudtuk, hogy Bartók muzsikus partnere és barátja volt, sőt azt is, hogy a zeneszerző neki írta az 1939-ben bemutatott Hegedűversenyét. A hegedűművész életrajzi adatait Székely András így foglalta össze a Hegedűverseny hetvenes években kiadott Hungaroton-lemezének borítóján: „Székely Zoltán 1903. december 8-án született Kocson. A budapesti Zeneakadémián Hubay és Kodály növendéke. 1921-ben nyerte el a művész-diplomát, és a következő évtől kezdve Hollandiában élt a II. világháború idejéig. Egész Európát bejárta mint szólista és kamaramuzsikus. Bartók műveinek bemutatásán kívül elsősorban mint a Magyar vonósnégyes primáriusa tette ismertté nevét; a világhírű kamaraegyüttessel járta a világot, de még ma is fellép szólistaként is. A híres magyar hegedűiskola egyik legnagyobb alakja, akinek játékát a technikai tökéletesség mellett a hegedűhang költői szépsége, az előadás intellektuális átértelmezettsége, ugyanakkor a zenélés szuggesztív ereje jellemzi. […] Bartók és Székely kapcsolata jóval korábbi keletű a Hegedűverseny időszakánál. Székely Zoltán írta át az eredetinél jóval népszerűbb hegedű-zongora formára a Román népi táncok sorozatát (1925-ben).”

Ő nem tudott eljönni a koncertünkre, mivel felesége már akkor is nagyon rossz állapotban volt, és nem szívesen hagyta őt magára. Ezért meghívott minket a lakására, hogy tartsunk neki ott egy rögtönzött házi bemutatót. „Nagyon örülök, hogy eljöttek. Szeretnék sokat tanulni maguktól!” – mondta, mikor ajtót nyitott nekünk. Elsőként Karsai Zsiga énekelt a lőrincrévi repertoárból. Ezt követően Kovács Tivadar hegedűjén méhkeréki, tehát a Bartók által annyira kedvelt bihari tánczene hangzott fel: a hagyományos mînunţelu–ardelenescu–mînunţelu hármas, ami azt mutatja, hogy a románoknál is három a tánc. A kis bemutató után Zoltán bácsi alaposan szemügyre vette Kovács Tivadar játéktechnikáját, és feltett néhány pontos, lényegbevágó szakmai kérdést, amely már önmagában felért egy tudományos elemzéssel. Különösen a mindig azonos módon intonált „tisztátalan” hangok (egy hagyományosan temperálatlanul használt hangsor elemei) keltették föl az érdeklődését. Nevezetesen arra volt kíváncsi, hogy azok véletlenül vagy szándékosan sikerednek-e ilyenné.

Somfai László így írt erről a jelenségről:

„A durva parasztujjak »melléfogásaival« 9-11 fokúvá gazdagított hangsorok, harmad-, negyedhangokkal tarkított menetek, a ritmika feszes előadásmódján belüli izgalmas osztások, mikro-ritmusok – mind olyan primitív-öntudatlan jelenség, amely nagyon is izgatta és inspirálta a túlfinomult hallású, tudatos gondolkodású zeneszerző-Bartókot.”

Zoltán bácsi el volt ragadtatva Tivadar muzsikálásától, és megemlítette, hogy Bartók annak idején mutatott neki fonográfról hasonló dolgokat, de élő formában most találkozott ilyen zenével először.

Ha felidézzük a Román táncok témáit, utána az eredeti felvételek hanganyagát, némileg beleélhetjük magunkat Székely Zoltán helyzetébe, amikor Bartók ezeket a rossz minőségű, primitív hangreprodukciókat hallgattatta vele. Az egyik darab eredetijét két Maros-Torda megyei cigány játszotta, az egyik hegedűn, a másik, ahogy Bartók írja: „egy háromhúros hangszeren, amelynek alacsony lába lehetővé teszi a háromhangú akkordokkal való kíséretet”. (Ez az egyik első említése az általunk már olyan jól ismert háromhúros brácsának, amely ezek szerint nemcsak a Mezőségen volt használatban.)

Számunkra nagyon emlékezetes volt a találkozás Székely Zoltánnal. A vele való beszélgetés alkalmával mintha Bartók Béla is ott ült volna közöttünk. Kovács Tivadart hidegen hagyta a zenetudományi társalgás, mindegyre csak a Stradivari felől érdeklődött. Zoltán bácsi szívélyesen elő is vette neki a pompás hangszert.

Ő nagy boldogan az állához illesztette, de egy vonóhúzás után lehervadt arcáról az üdvözült mosoly, és már rakta is le a Stradivarit (minden cigányok álmát) mondván: – Hát, ezzel meghalnék a sátorban.