Durva parasztujjak

Fenyves budapesti kurzusain aztán hallottam, hogy Bach-darabokat játszó növendékeit népzeneismeretre ösztönözte: „Maguk nem játszanak népzenét? Pedig ott megtanulhatnák, hogyan kell artikulálni!” Sőt egy-egy Bach-feldolgozta tánczene esetében még el is táncolta a növendéknek például egy sarabande alaplépéseit, mondván, hogy a tánc eredeti lüktetése nélkül nem Bach zenéje szólal meg, csak hangok egymásutánja. Mindebből arra következtettem, hogy őrá is mély benyomást tett a Kovács Tivadarral való találkozás.

Hírünk eljutott az ott élő Székely Zoltánhoz is, akiről tudtuk, hogy Bartók muzsikus partnere és barátja volt, sőt azt is, hogy a zeneszerző neki írta az 1939-ben bemutatott Hegedűversenyét. A hegedűművész életrajzi adatait Székely András így foglalta össze a Hegedűverseny hetvenes években kiadott Hungaroton-lemezének borítóján: „Székely Zoltán 1903. december 8-án született Kocson. A budapesti Zeneakadémián Hubay és Kodály növendéke. 1921-ben nyerte el a művész-diplomát, és a következő évtől kezdve Hollandiában élt a II. világháború idejéig. Egész Európát bejárta mint szólista és kamaramuzsikus. Bartók műveinek bemutatásán kívül elsősorban mint a Magyar vonósnégyes primáriusa tette ismertté nevét; a világhírű kamaraegyüttessel járta a világot, de még ma is fellép szólistaként is. A híres magyar hegedűiskola egyik legnagyobb alakja, akinek játékát a technikai tökéletesség mellett a hegedűhang költői szépsége, az előadás intellektuális átértelmezettsége, ugyanakkor a zenélés szuggesztív ereje jellemzi. […] Bartók és Székely kapcsolata jóval korábbi keletű a Hegedűverseny időszakánál. Székely Zoltán írta át az eredetinél jóval népszerűbb hegedű-zongora formára a Román népi táncok sorozatát (1925-ben).”

Ő nem tudott eljönni a koncertünkre, mivel felesége már akkor is nagyon rossz állapotban volt, és nem szívesen hagyta őt magára. Ezért meghívott minket a lakására, hogy tartsunk neki ott egy rögtönzött házi bemutatót. „Nagyon örülök, hogy eljöttek. Szeretnék sokat tanulni maguktól!” – mondta, mikor ajtót nyitott nekünk. Elsőként Karsai Zsiga énekelt a lőrincrévi repertoárból. Ezt követően Kovács Tivadar hegedűjén méhkeréki, tehát a Bartók által annyira kedvelt bihari tánczene hangzott fel: a hagyományos mînunţelu–ardelenescu–mînunţelu hármas, ami azt mutatja, hogy a románoknál is három a tánc. A kis bemutató után Zoltán bácsi alaposan szemügyre vette Kovács Tivadar játéktechnikáját, és feltett néhány pontos, lényegbevágó szakmai kérdést, amely már önmagában felért egy tudományos elemzéssel. Különösen a mindig azonos módon intonált „tisztátalan” hangok (egy hagyományosan temperálatlanul használt hangsor elemei) keltették föl az érdeklődését. Nevezetesen arra volt kíváncsi, hogy azok véletlenül vagy szándékosan sikerednek-e ilyenné.

Somfai László így írt erről a jelenségről:

„A durva parasztujjak »melléfogásaival« 9-11 fokúvá gazdagított hangsorok, harmad-, negyedhangokkal tarkított menetek, a ritmika feszes előadásmódján belüli izgalmas osztások, mikro-ritmusok – mind olyan primitív-öntudatlan jelenség, amely nagyon is izgatta és inspirálta a túlfinomult hallású, tudatos gondolkodású zeneszerző-Bartókot.”

Zoltán bácsi el volt ragadtatva Tivadar muzsikálásától, és megemlítette, hogy Bartók annak idején mutatott neki fonográfról hasonló dolgokat, de élő formában most találkozott ilyen zenével először.

Ha felidézzük a Román táncok témáit, utána az eredeti felvételek hanganyagát, némileg beleélhetjük magunkat Székely Zoltán helyzetébe, amikor Bartók ezeket a rossz minőségű, primitív hangreprodukciókat hallgattatta vele. Az egyik darab eredetijét két Maros-Torda megyei cigány játszotta, az egyik hegedűn, a másik, ahogy Bartók írja: „egy háromhúros hangszeren, amelynek alacsony lába lehetővé teszi a háromhangú akkordokkal való kíséretet”. (Ez az egyik első említése az általunk már olyan jól ismert háromhúros brácsának, amely ezek szerint nemcsak a Mezőségen volt használatban.)

Számunkra nagyon emlékezetes volt a találkozás Székely Zoltánnal. A vele való beszélgetés alkalmával mintha Bartók Béla is ott ült volna közöttünk. Kovács Tivadart hidegen hagyta a zenetudományi társalgás, mindegyre csak a Stradivari felől érdeklődött. Zoltán bácsi szívélyesen elő is vette neki a pompás hangszert.

Ő nagy boldogan az állához illesztette, de egy vonóhúzás után lehervadt arcáról az üdvözült mosoly, és már rakta is le a Stradivarit (minden cigányok álmát) mondván: – Hát, ezzel meghalnék a sátorban.