Glória a fogason

Páskándi Géza sok műfajú író volt, ma talán a drámaírót tartjuk számon leginkább. A Szó-Szín-Játék bérlet éppen április végére tűzte ki Vendégség című történelmi drámájának előadását a Pesti Vigadóban. Ha elmarad is a koronavírus okozta veszélyhelyzetben, reménykedünk, hogy láthatjuk új időpontban később, mint sok mostanában várt színdarabot, hangversenyt, kiállítást.

Kétezertizenháromban indult válogatott műveinek kiadásában már megjelentek a Novellák, tanulmányok, a Drámák és harmadikként a Versek. A Magyar Napló Kiadó új, Rádiusz Könyvek sorozatában esszégyűjteményével találkozhatunk, amelyet az előzőekhez hasonlóan Páskándiné Sebők Anna válogatott, és kéziratban maradt írások is bekerülhettek ide. Több esszé tárgya életművek vizsgálata Benedek Elektől Madách Imréig. Utóbbinak Páskándi „újrarendezi” Az ember tragédiáját, izgatottan olvastuk végig, hogyan állítaná színpadra ő, a drámaíró.

A címadó írásban (Az intellektus méltósága) Bartók Bélát állítja középpontba, arcképének leírásával kezd, s a képről, arcvonásokról gondolkodva eljut a következtetésekig: „a legpéldaadóbb értelmiségi”, „nemzeti anélkül, hogy provinciális, és egyetemes anélkül, hogy kozmopolita volna”. Valójában ilyen rávilágítások adják a Páskándi-esszék sava-borsát, ahogyan az akár a témájuktól távol eső művészi asszociációk megvilágítanak olyan evidenciákat is, amelyeket csak a tudomány eszközeivel lehetetlen lenne megragadnunk.

Művészet és tudomány fonódik egybe az esszé műfajában, ahogyan erre a legelső írás, a Tudomány-e az esszé? rávezet. Az esszéről több helyütt gondolkodik, így a kötetbe nem került, de a Digitális Irodalmi Akadémia jóvoltából olvasható A tizedik múzsa címűben Platónról szólva: „Mert mi az esszé? Régi szóim szerint az önmagával elégedetlen tudomány és a saját lehetőségeit megkérdőjelező művészet mésalliance-a.” E rangon aluli házasságban előfordul, hogy a két fél egyensúlya a tudomány felé billen, mint az Ethosz és szóművek esetében is, amely szimpóziumra készült előadása esszéformában.

Erdély irodalmáról értekezik hazai ismerettel, Dsida Jenő tájköltészetéről, kinek „fenségjele a fogasra akasztott glória”, belefoglalva az egész magyar tájköltészet jellegzetességeit Balassitól Adyn át Sinka Istvánig, hogy még Nagy István tájfestményeit is megidézze. Gion Nándor, Szilágyi István, Dobos László kortársairól szól, s a többször, több írás tárgyául választott magyar nyelvről: mit jelent, jelenthet a „nyelvében él a nemzet” vagy a néma művészi nyelvek körébe sorolt építészet? Sajtóetikáról írt esszéje jelenvaló figyelmeztetés: „És himnuszainkat nem engedjük gúnyversekké!”

Olvashatunk részleteket Páskándi börtön­élményeiről, a Duna-delta kényszermunkatelepén töltött évek emlékeiről, amelyekről a kilencvenes évekig nem beszélhetett. Máig érvényes írásokat kapunk a hetvenes évekből, amikor áttelepülése után a Kortárs folyóirat főmunkatársaként dolgozott. Ilyen Lakatos Demeter csángó költőről írt elemző esszéje, ha nem még aktuálisabb ma a „nyelvi megmaradás tudatos reflexe”, a „természettel-lélegzés” fogalma.

Meg kell említenünk a sorozatszerkesztő Jánosi Zoltán irodalomtörténész utószavát, amely kisebb tanulmány az esszéíró Páskándi Gézáról, és részletekbe menően, magas színvonalon ad eligazítást a magyar esszéírás legjobb hagyományait folytató szerzőről, közelmúltbeli kortársunkról.

(Páskándi Géza: Az intellektus méltósága – válogatott esszék. Budapest, Magyar Napló – Írott Szó Alapítvány, 2019, 308 oldal. Ára: 2800 forint)