Magyarnak lenni a hódoltság korában

– A magyar történelem sok érdekes korszaka közül a hódoltság ideje nem tartozik a legdicsőségesebbek közé. Miért kezd valaki ezzel foglalkozni?

– Mindig a török kor érdekelt, főleg az a kérdés, hogy milyen esélyei lehettek a keresztény lakosságnak egy muszlim birodalomban. A Kádár-rendszer végén, gimnáziumi éveimben és egyetemi tanulmányaim kezdetén a kereszténység, a katolicizmus története nem tartozott a történészek által előnyben részesített témák közé. Az érdekelt, hogyan lehet megmaradni masszívan ellenséges közegben. A török kor keresztény közösségeinek életére vonatkozóan kevés forrás maradt fenn.

A vatikáni, római források három-négy nagy gyűjteményből összeszedhetők, de a hódoltság korának középső országrészre vonatkozó hazai forrásai rendkívül szórtak. Nem véletlen, hogy Magyar hódoltság, horvát hódoltság – Magyar és horvát katolikus egyházi intézmények az oszmán uralom alatt című könyvem húsz év alatt készült el.

– A XVIII–XIX. századi felfogás a három részre szakadt ország területeinek egymástól elszakadt életét hangsúlyozta.

– A „három ország egy haza” gondolata a történetírásban régi, de valószínűleg nem teljesen pontos, hiszen a hódolt területeken ­– amint azt Salamon Konrád és Szakály Ferenc is felismerte – kettős hatalom volt. Ez a legnagyobb kihívása a török kor kutatásának. A történészek felismerték már korábban is, de nem tudatosították és hangsúlyozták az egyházi közigazgatás jelentőségét. Úgy gondolták, hogy mindez a „feudális” intézményrendszer együtteséhez tartozik. Holott ez ugyanolyan autonóm eleme a magyar közjogi rendszernek, mint a vármegyei vagy a földesúri igazgatás.

– Meg lehet fogalmazni mára is érvényes tanulságokat erről a korról?

– A magyar történelemnek a nemzeti sorskérdések szempontjából meghatározó jelentőségű pontja például az, miként lehetséges, hogy egy sztyeppei nép a Kárpát-medencébe kerülve komoly válságok ellenére keresztény országgá válik, beilleszkedik az európai királyságok rendszerébe, sőt mind a mai napig fenn is marad. Intellektuális és mitologikus szempontból izgalmas feladvány lehet, hogy honnét jöttünk, milyen útvonalon, genetikailag mi az eredetünk, kik lehetnek a távoli rokonaink. De a magyar történelem kulcskérdése nem ez, hanem a beilleszkedés, tehát Szent István állama és a kereszténység felvétele. A magyarság a korábbitól teljesen eltérő környezetben találta meg a helyét, a váltás olyan hatalmas, amilyenre alig van példa a történelemben. A második nagy kérdés: hogyan válhatott a Magyar Királyság európai középhatalommá szláv, latin, germán környezetben? A harmadik, hogy a százötven éves török uralom ellenére miképp maradhattunk meg, ráadásul önálló politikai központ nélkül – hiszen az Bécsben volt. Hogyan lehetett az államiság tudatát fönntartani egy rendkívül kedvezőtlen környezetben? Ha a történészek ezeket a kérdéseket a maguk európai összefüggésében vizsgálják, és válaszokat tudnak adni rájuk, akkor sokkal pontosabban láthatjuk nemzeti sorskérdéseinket is. Másképp fogalmazva: hasznosítható tudást szolgáltatunk a mai kor emberének, döntéshozóinak is.

A Magyarországot és Lengyelországot ábrázoló XVI. századi freskó a vatikáni Apostoli Palota loggiáját díszíti
Fotó: Molnár Antal: Magyar hódoltság, horvát hódoltság, 2019

– De akkor a magyar államiságot nem is „hungarus” tudatú emberek tartották fenn? Hanem bosnyák ferencesek és német jezsuiták, akikből a legtöbb volt ebben a korszakban?

– A bosnyák ferencesek semmi esetre sem, hiszen ők éppen nem a magyar államiságot, hanem a délről felkúszó balkáni struktúrákat képviselték. A jezsuiták viszont igen, akik a hódoltsági missziókban nem németek voltak, hanem magyarok, legföljebb horvátok. De voltak magyar ferencesek és magyar egyházmegyés papok is. És az egyházmegyék helynökei is, akik irányítani tudták a szervezetet a királyi országrészben élő püspökök útmutatásai alapján. A magyar intézményrendszerben a hódoltsági területeken nemigen működtek német vagy akárcsak délszláv (dalmát, bosnyák) identitású papok. A misszionáriusok a magyar középnemességből és a városi, mezővárosi polgárságból, a püspökeik pedig részben a magyar arisztokrácia tagjai közül kerültek ki. Ezek a társadalmi csoportok őrizték meg a kora újkori értelemben vett magyar nemzeti identitást. A hódoltság kori történelem kutatása tehát éppen a nemzeti megmaradás megértése szempontjából a legfontosabb. Legalább annyira lényeges, mint az Erdélyi Fejedelemség kérdésköre. Járhatott volna a török kiűzése után úgy az Alföld meg a Dunántúl, az ország középső része, mint ahogyan Szlavónia járt. Hiszen Pozsega, Verőce, Szerém mind magyar vármegyék voltak, de a hódoltság után elvesztek. Mind etnikailag, mind joghatóság szempontjából ezek a területek a XVIII. századtól már nem voltak magyarok. Történhetett volna Szegeddel, Egerrel, Kalocsával ugyanez, lehetne Magyarország egy Luxemburg méretű állam. Ha egyáltalán létezne. És ennek az erős identitásőrzésnek a következménye még az is, hogy a trianoni tragédia nem lett sokkal súlyosabb.

– De mindez nem hatalmi törekvés eredménye, hanem így alakult.

– Valóban nem Bécsben találták ki, inkább azt lehet mondani, hogy a magyar egyházi és politikai elit közmegegyezéséről van szó. A katolikus klérus – ellentétben a protestáns egyházakkal – a politikai elithez tartozott. Nem lehet elvitatni a protestáns egyházi intézmények kulturális, nyelvi, vallási érdemeit, de nem voltak a politikum részei a XIX. századig. Azok a világiak, akik tagjai voltak a rendi országgyűlésnek, nem protestánsként, hanem magyar nemesként vettek részt a politikában.

– Az a fajta kettős uralom, amely Magyarországon figyelhető meg, létezett máshol is az Oszmán Birodalom területén?

– Valójában nem, a hazai helyzet egyedülálló. És ez azt is jelenti, hogy létezett erős magyar államiságtudat, amelynek nem csupán a politikai elit volt fönntartója, hanem a parasztság is. Például Lengyelországban, Podólia törökök által megszállt részein ez nem mondható el az ukrán parasztságról. Vagy a Szlavóniába és Dalmáciába bevándorló délszláv, leginkább boszniai és vlach eredetű népességről sem.

Molnár Antal
Fotó: Kurucz Árpád

– A balkáni pravoszláv közösségekben is megvolt az államiságtudat?

– A görög és szerb pravoszláv egyház hordozta a középkori államiság tudatát, a bolgár sokkal kevésbé. A középkori bolgár állam emlékét és ezzel a nemzeti identitást paradox módon inkább a katolikus misszionáriusok vitték tovább. De a görög és szerb helyzet gyökeresen más, ugyanis ott az egyházszervezet beépült az oszmán rendszerbe, vagyis a püspökeik és metropolitáik oszmán adóbérlőként működtek, és csak az oszmán rendszer részeként őrizték a középkori államiság emlékét. A magyar katolikus hierarchia, a világi és az egyházi rendiség viszont nem volt része az oszmán struktúráknak, ők kívülről, ellenséges területről, az oszmánok akarata ellenére kerültek a helyükre, akik legfeljebb hallgatólagosan megtűrték őket.

– De török részről volt kísérlet a katolikus hie­rarchia megszerzésére.

– Vannak erre elszórt példáink, például van egy adatunk a törökök által kinevezett koppányi püspökre, akit Istvánnak hívtak. De ezek a próbálkozások mind hamvukba holtak. Valójában paradox módon nagy szerencse, hogy a katolikus püspökök a hódolt országrészből áttették székhelyüket a királyságba, mert így nem váltak az oszmán intézmények részévé.

– A történész sem csak a múltban, hanem a jelenben is él. A koronavírus-járvány nyilván a tudósok életét is felkavarta. Hogyan tudnak dolgozni a megváltozott körülmények között?

– A tudósok munkája lényegében olyan alkotómunka, amelyhez elsősorban kiegyensúlyozott környezetre van szükség. Az otthoni munkavégzés nyilván a feladatok átcsoportosítását jelenti: nincsen levéltári vagy könyvtári kutatás, nincsenek konferenciák, vendégelőadások, minden mobilitás megszűnt. A mi felelősségünk, hogy ezt az időszakot a legjobban használjuk ki, elsősorban tanulmányok, könyvek írására. Másrészt viszont kötelességünk, hogy a tőlünk telhető módon támogassuk az oktatást és a kutatást. Ennek érdekében folyamatosan tesszük online elérhetővé folyóiratainkat és könyveinket, illetve az oktatásban hasznosítható anyagokkal próbáljuk segíteni a középiskolákban és a felsőoktatásban dolgozó kollégáink munkáját.