Összeomlás

Szabó Zoltán könyvét úgy olvasom, mint egy régi világ „összeomlását” és egy új születésének lehetőségét.

Páris, Az országút, Fogság a Riviérán a könyv fejezetcímei. És Párizs, Tours, Bordeaux, Angoulême, Toulouse, Montpellier, Marseille, Nizza, majd Genf és Bern (ahol okmányait megkapja) az útirány, amelyet Szabó Zoltán francia háborús menekülőkkel együtt „teljesít”. A képek azóta ismerősek és örökök: országút menekülőkkel. „Benzinszag, fékcsikorgás, irtózatos hőség, olajbűz, kiveresedett arcok, meggörbült hátak, pokolbeli kép, eszelős középkori festők képein festhetne így a tömeg, melyet az utolsó ítéletben balfelé állítanak és kiűznek a paradicsomból.” Szabó Zoltán kerékpáron és azzal, amivel tudja, teszi meg az utat, közben hömpölyög táj és szellem, bizakodás és világvége, rút valóság és azok „égi mása”.

„Szeretetet a francia szellem iránt éreztem, a vers iránt, a katedrálisok iránt, a francia fény, a latin világosság iránt, mely végigkúszik a francia tájon, és széppé színezi az életet. Az csalódjon, aki a francia erőre spekulált, a francia politikára, a francia fegyverekre. Mi, úgy értem, magyarok sosem spekuláltunk erre, soha a történelemben.”

És amit még feltűnően kipreparáltam a könyvből: az elveszett város, a megszállt Párizs képe. Érdekes módon ’40 júliusának végén a szerző Nizzában kap egy váratlan levelet, benne a beszámoló Párizsból, az elesett Szajna partjáról, amelyet fájdalmas, de pontos és józan szavakkal jellemez névtelen feladója. Enciklopédikus leltár arról, amikor már semmi sincs úgy, mint ahogy tegnap volt. „Párizs még szebb, mert szomorúbb […]. A város képe nagyon megváltozott. A Bois de Boulogne-ban egy ideig tankok táboroztak, csak a Metro jár, autó egy se, hacsak nem a megszállók tisztjeinek kocsijai, taxi nincs, egy ismerős a pályaudvarra kölcsönvett talicskán tolta ki a csomagjait, a biciklik nagyon kapósak, az élet egészében roppant egyhangú, van valami időtlenség benne, az idő nem múlik, hanem a nappalok és éjjelek monotonan következnek egymás után, az ember általánosságban vegetatív életet él fásultan és nyugodtan, állandóan ugyanabban a lelki állapotban, kicsit csodálkozva azon, hogy így is lehet élni, ennyire terv nélkül, ennyire egyik napról a másikra, ennyire csak arra várakozva, hogy mi fog történni vele és a Várossal. A városból valami hiányzik. Talán a lélek…”

Megromlott kor, időn kívüliség, illúzióvesztés, vegetációs létmód, hitkeresés és tervek nélküli élet – háborúk, megszállások, járványok, pestisek örök velejárói. Boccaccio Dekameronjának figurái a firenzei pestis halálos ölelése elől bukolikus vidéki palota hűsébe menekülnek, hogy száznapos fabuláik-történeteik révén vészeljék át az idő sújtásait. Azt a kibillent időt, amelyről a XIV. század embere is tudta, hogy talán a végén, a „gyötrelmek határán ott várakozik az öröm” is.

„Összeomlásból jöttem, nem Franciaország összeomlásából, persze, hanem egy korszak összeomlásából.” … „Láttam, hogy a katasztrófában a francia ember ember maradt, a nép nép maradt… A franciákban én csak akkor csalódnék, ha csaták vesztése feletti keserűségükben maguk akarnák szétverni azt a belső erőt és hagyományt, mely a francia Szépet és Igazságot teremte […] Hiszek abban, hogy a francia Szépben és Igazságban nem kell »csalódnunk« majd. S ha tudtuk eddig, tudnunk kell ezután is: ha Franciaország nem adna többé oltóágat, Európa fái keserűbb gyümölcsöt teremnének.”

Hazatérve, már naplójegyzeteit rendezve, ­Szabó Zoltán könyve előszavában már ezt jegyzi be: „Lassan elfordítom a szememet a térképedről, Vén Európa s már csak a kicsiny hazát látom, a szekerek lassú vonulását, Hollókő várát, Makó főterét s a Balaton lágy estéit és egy parasztot, amint kaszája lendül. Ezentúl már nem akarhatok dús tájaidon szerterohanni, Európa, csak a szegényke magyar tájban mélyre ásni.” És hát a „belső hagyományokra” és „autochton érzékenységre” fogékony, szellemi szuverenitására kényes író harminckilenc éves korában mégis távozásra kényszerül; 1949-ben Doverban angol földre lép (később majd Franciaországba, Bretagne-ba költözik), hogy az emigrációt választva sose lássa többé a „kicsiny hazát”, Magyarországot.

Pandémia, vagy ahogy a nehéz sorsú Árva Bethlen Kata is mondja: „az egész országban uralkodó katarrus” idején, vészhelyzetben és „összeomlásban” is lehet kalauz egy nyolcvanéves könyv. Akár Szabó Zoltán breviáriuma. Tudásról, világról és emberségről – hogy ne bitangoljon el a lélek, és önmagunk maradhassunk.