Pályakép

Aki az elmúlt negyedszázadban fotográfus létére tanulni akart Magyarországon, az Schwanner Endrét nehezen kerülhette ki – méltatta kollégája és tisztelője, Tímár Péter fotóművész az általa szerkesztett Fotóművészet című lapban Schwanner Endre szerepét a magyar fotózás történetében. A szakma 91 éves doyenjének életmű-kiállításán ugyan­ő „a fotósok élő lelkiismereteként” írta le, mint aki szóban és írásban egy életen át önzetlenül tanította a szakmabelieknek az analóg fotózás technikáját.

Schwanner életművének két fókuszpontja van: a színház és a motorverseny. Az egyik végponton a lélek rezdüléseit és a személyiség lényegét kell megragadni, a másikon a lóerőkön uralkodó sportemberek győzni akarását, a veszélyes száguldás és a vetélkedés vissza nem térő tizedmásodperceit kell hibátlanul elkapni. Mindkét témakörhöz szenvedéllyel, komoly technikai tudás birtokában fordította kameráját, így pályafutása során felbecsülhetetlen értékű és számosságú képanyagot alkotott meg mindkét világban. Nyitray István volt motokrosszversenyző, a veterán motorsport ismert alakja vállalta magára a Motorversenyek 1948–1971 című kötet szerkesztését és kiadását, hogy ezzel is emléket állítson a hazai versenymotorozás káprázatos, mégis lassacskán feledésbe merülő hőskorának, amelyre a dátumok utalnak. Ez volt az a periódus, amikor a Városligetben és a budai hegyekben, majd 1959 után a Népligetben rendeztek hazai bajnoki futamokat és nemzetközi gyorsasági motorversenyeket. Amikor alkalmanként sokszor száz-százhúszezer néző is kíváncsi volt a benzinszagú sporteseményekre, amelyeken a magyar versenyzők közül is nemzetközi sztárok kerültek ki. Igaz, a sztár kifejezés még mást jelentett. ­

EPSON scanner image

E technikai sportra még nem telepedett rá az üzlet, távolról sem az anyagi erőforrások mértéke avatott bajnokot. Mivel a versenyzők közel hasonló képességű motorokkal álltak rajthoz, a kvalitás volt a döntő tényező. Meg a vakmerőség. Hiszen mai szemmel nézve vérfagyasztó, hogy az ilyen-olyan utcakövön, magas járdaszegélyek és villanyoszlopok között pár szalmabálával védve, nevetséges védőfelszerelésben futottak 120–140-es átlagot egy-egy versenyen. Ezek a fiatalemberek valóban hősök voltak, miattuk mondhatjuk az időszakra: hőskor.

Schwanner Endre szenvedélyesen fotózta a futamokat, de saját bevallása szerint soha nem vezetett motort. Első sajtófotója is elkötelezettségének köszönhetően jelenhetett meg, mert míg a szakadó esőben a profi fotóriporterek féltették a gépüket, ő volt az egyetlen, aki a jó pillanatban jó helyen volt. Az Autó-Motor képszerkesztőjének pedig nagy kő esett le a válláról, amikor lapzárta előtt megtalálták azt a fiatalembert, aki ott fényképezett az esőben. Csakhamar ő lett a Magyar Motorsport Szövetség házi fotósa, ami nemcsak azt jelentette, hogy évtizedeken keresztül minden versenyen a legjobb helyekről fényképezhetett, de azt is, hogy mindenhová, mindenkihez közel fért objektívjével, mindenki ismerte, és ő is ismert mindenkit.

Nyitray István is egyike volt a motokrossz­versenyzőknek, akik a pályáról is látták ­Schwannert a kanyarban kattogtatni. Nem gondolta akkor, hogy fél évszázaddal később közel kétezer negatívot böngésznek közösen át, választják ki a legjobb fotókat, és kezdenek nyomozni egykori sporttársak után, akik még emlékeznek a képeken látható történésekre.

A magánadományokból kiadott kötet nagy jelentősége az is, hogy 227 képet megment a nyilvánosság számára egy kiváló fotós hatalmas örökségéből. A celluloid nem tart örökké. Csak reménykedhetünk abban, hogy ­Schwanner Endre életműve nem kallódik el, és lesz, aki digitalizálja és archiválja majd, megmentve utódaink számára nemzeti múltunk fontos fénylenyomatát.

(Nyitray István–Schwanner Endre: Motorversenyek 1948–1971. Budamotor Kft., Budapest, 2019, 176 oldal. Ára: 3880 forint)