Szegények, gazdagok, még gazdagabbak: a sport mint kitörési pont

A sport annak is köszönheti a vonzerejét, hogy látványos felemelkedést kínál a szegény sorban élőknek. Tehát a társadalmi mobilitás egyik terepe lenne? Igen, de nem mindegy, hogy melyik sportágról van szó.

Ricardo Izecson dos Santos Leite, ismertebb nevén Kaká 2003-ban érkezett Milánóba. A brazil futballista későbbi edzője, Carlo Ancelotti alig hitt a szemének a Malpensa repülőtéren. „Jól fésült haj, bölcsészszemüveg – komolyan mondom, úgy nézett ki, mint egy Jehova Tanúi-lelkész. Fogtam a fejem… ide hoztunk egy kisfiút, akiről tudtuk, hogy jó családból érkezett, láttuk fényképeken, na, de hogy ennyire eminensen nézzen ki, azt azért nem gondoltuk volna. Másnap az edzőpályán tátva maradt a szám: Kaká mindent megcsinált a labdával, egy az egyben simán lecselezte a kor egyik legjobb védőjét, Alessandro Nestát. Hívtam az ügyvezetőt, Adriano Gallianit, megmondtam neki, hogy egy zsenit sikerült leigazolnunk” – idézte fel az Aranylabdáig meg sem álló Kaká milánói belépőjét az ötszörös Bajnokok Ligája-győztes edzőfejedelem.

A brazil jófiú története jelentősen elüt a futballistákról alkotott sztereotípiáktól: Kaka értelmiségi családba született, tanárnő édesanya és építészmérnök apa gyermekeként látta meg a napvilágot. A család megengedhette volna magának, hogy költségesebb sport felé irányítsa, de Ricardo (ebből lett később a Kaká „művésznév”) nagyon fiatalon szerelembe esett a labdarúgással. Az ígéretes karrier hamar veszélybe került, Kaká súlyos gerincsérülést szenvedett. Szülei nem csupán lelki támaszt nyújtottak neki, hanem anyagilag is hozzájárultak a gyógykezeléséhez. Felépült, és 2003-tól már nemcsak az őt kezelő magánkórház dolgozói, hanem az európai futballszakértők is megismerték a nevét.

Kaká 2009-ben Budapesten is pályára lépett. Fotó: Korponai Tamás/Nemzeti Sport

Története nem szokványos a futballközegben: a befutott sztárok többsége nem stabil anyagi hátterű család sarja. Hajdan az Aranycsapatban sem sorjáztak az értelmiségi szülők gyerekei, és külföldön sem az elit sportja a labdarúgás. Pelétől Maradonán át Zidane-ig, Messitől Cristiano Ronaldóig hemzsegnek a példák a szegénysorból felkapaszkodott zsenikről. Az ő pályafutásuk igazolja, hogy a sport a társadalmi mobilitás egyik fontos csatornája.

Csak egy cipő ára 

A futballban alacsony a belépési költség: egy cipő árát kell megfizetnie a családnak, a többi felszerelést, a sípcsontvédőtől a sportszárig általában az egyesület biztosítja. Az utazási költség, a stábtagok díjazása sem terheli meg a családi kasszát – ez nem mellékes szempont a sportágválasztásnál. Erről is mesélt a Lugasnak egy focistának készülő gyerek édesanyja:

Dénes egészen kiskora óta otthon rugdosta a labdát. Apjának hála a tévében is csak a foci ment… A válogatott és a BL-meccsek. A gyerek megfertőződött a focival, az iskolában azt mondták, hogy van érzéke hozzá. Valahogy kigazdálkodtunk neki egy egész menő cipőt. Na, most elmondom: nyolcvanezerbe került… Más komolyabb költségünk nincs. A klub sokat segít. Ha később úgy döntenénk, hogy belevágunk egy futball-akadémiába, akkor ott tényleg mindene meglesz. Végül is szerencsések vagyunk, hogy nem kerül olyan sokba a gyerek hobbija.

A labda sem két fillér 

Dénes édesanyja valóban kiváltságos helyzetben van: Kakától és néhány kivételtől eltekintve a futball nem a felső-középosztály és az újgazdagok játéka. A csapat- és a hagyományos küzdősportágakban még hosszú távon sem befolyásolja a származás az egyén esélyeit. Az ökölvívás szülői szemmel szinte költségmentes; a birkózás és a súlyemelés sem vágja haza a családi kasszát. Vízilabdában az úszástudás és a gömbérzék a jelenlét feltétele, minden más tanulható, és egyik sem termel költséget. Az más lapra tartozik, hogy az uszoda zárt közeg, ahol sokszor a felső középosztály gyerekei a hangadók. Ugyanez nem érvényes a kézilabdára, ahol – talán a cipő kivételével – a teljes felszerelést biztosítja az egyesület. A kosárlabda helyzete speciális, a tizennégy éves Anna édesapja világította meg a lényeget. – Én kosaraztam, hála Istennek, a lányom is nagyra nőtt, és ő is szereti a sportágat. Nálam ez érzelmi kérdés, mindenképpen szerettem volna, ha ő is kosarazik. Mivel szinte minden nagyobb játszótéren van kosárpalánk, magától értetődő volt, hogy beszereztünk egy jobb labdát. Már alsó tagozatban is ügyesen kosarazott, beírattuk egy óbudai klubba. Ott is megállja a helyét. Egy jobb cipő negyven-ötvenezernél kezdődik, ezt természetesen évente megvesszük neki. És van még a labda, ami szintén nem két fillér. Az imént utaltam arra, hogy a játszótereken lehet gyakorolni. Anna szorgalmas, a térre a saját labdáját viszi, ahol nyilván kopik. Általában két évente veszünk neki újat – mondta a szülő. 

Már nem Annánál, de még a kosárlabdánál maradva: a labdarúgásnál említett klasszikus sztereotípia természetesen ebben a sportágban is megmutatkozik. Az észak-amerikai férfi profi kosárlabdaliga, az NBA csapataiban nagy számban előforduló fekete játékosokat „az utca nevelte”.

A sport, a kosárlabda volt az egyetlen kitörési pont az életükben, és amelyikük hajlandó volt vállalni az élsporttal járó áldozatot, az megalapozta gyermekei, sőt az unokái jövőjét is.

Mondhatnánk, hogy micsoda bődületes közhely: hát, persze, a jól kereső sportoló dúskál az anyagiakban. Igen ám, de akadnak olyanok is, akik pályafutásuk megkezdése előtt sem szenvedtek hiányt, hiszen olyan családba születtek, amelynek nem kellett nélkülöznie. A teniszezők többsége ilyen. Boris Becker, Stefan Edberg, Björn Borg, Pete Sampras élvezte a már akkor sem szegény családja anyagi támogatását, amikor elkezdte a karrierjét. Roger Federer és Rafael Nadal is jómódú családba született, ahol minden rendelkezésre állt. A Grand Slam-rekorder Novak Djokovics már négyévesen ütőt fogott, a délszláv háború kitörésekor szülei a bajorországi Oberschleißheimbe küldték a Niki Pilic Teniszakadémiára. Édesapja befizette egy-két tanulmányútra az Egyesült Államokba, Németországba és Olaszországba. Volt mit a tejbe aprítani. 

A moszkvai születésű Anna Kurnyikova szüleinek és a család anyagi hátterének köszönhette, hogy egészen fiatalon az Egyesült Államokba költözhetett, a világhírű Nick Bolettieri Teniszakadémiájára. Egy másik orosz sztár, Marija Sarapova is a floridai bentlakásos teniszcentrumban tette meg a fejlődéséhez szükséges lépéseket.

Marija Sarapova. Fotó: MTI /EPA / Vickie Flores

A teniszben nem a belépési, hanem a működési költség kiugróan magas. Egy kezdő gyereknek nemcsak ütőt, de teljes felszerelést kell venni. Az ütő élettartama „tehetségfüggő”; ha a használójában fantáziát látnak az edzői, akkor a szülő több százezer forintjába is kerülhet. Nem beszélve a felkészítőkről, a versenyre utazó edző, esetleg egy megbízható dietetikus, netán egy felkészült mentáltréner is bekapcsolódhat a gyerek fejlesztésébe. Ez nagyon más, mint a súlyemelés. Éva édesanyja további meglepetésekkel is szolgált. – Azt szokták mondani, hogy a gyerek csinálja azt, amit szeret, amiben van sikerélménye és ahol barátokat szerezhet. Nálunk elég gyorsan kiderült, hogy a tenisz lesz a sportág, ahol Évi kiteljesedhet. Az öltözékére szeret költeni, már úgy értem, hogy mi teremtjük elő a feltételeket. Négy ütője van, ezekkel megy versenyezni. Mi szállítjuk, ha itthon van a verseny, ha külföldön, akkor fizetünk egy úgynevezett utazó edzőt, aki támogatja őt a meccs előtt és után. Ha Évi fontosnak érzi, akkor fizikoterapeuta is elkíséri a külföldi versenyre. Amikor itthon van, és igényli, mentáltréner segíti a felkészülését. Az edző díjával együtt havonta több milliós nagyságrendről beszélünk. Ezt vállaljuk, ha ő is odateszi magát – mondta a Lugasnak. 

A papa a tréner 

Nyilván vannak szerencsés helyzetek: az újvidéki Szeles Mónikát az édesapja készítette fel, terelte a tenisz felé, a minden idők harmadik legtöbb Grand Slam-győzelmével rendelkező Steffi Graf edzője sokáig az édesapja, Peter Graf volt. Így azért lehetett valamicskét faragni a költségeken.

A Formula–1-es autóversenyzés, a golf és – hogy egy-két szezonális sportágról is essék szó – a vitorlázás és a síelés sem a szegény emberek sportja. Az autóversenyzés még a tehetősebb szülőknek is nehéz terep: lobbizni kell a konstruktőröknél, hogy a gyerek versenyzési lehetőséghez jusson.

A lobbi ez esetben rengeteg pénzt, szponzorok bevonását jelenti. Az eddigi egyetlen magyar F-1-es pilóta, Baumgartner Zsolt a tehetsége mellett nagyrészt a szülei hathatós anyagi támogatásának köszönheti, hogy versenyezhetett.

A felső tízezer hóbortja, a golf szigorúan megszűri a sportághoz kapcsolódni kívánó embereket. A már emlegetett belépési költséget nem mindenki engedheti meg magának. Egy hobbijátékos a felszerelésére (ütők, labdák, cipő, kesztyű) évente akár háromszázezer forintot is hajlandó fizetni. Ehhez jön a pályadíj és a gyakorlás, és ha valaki szeretne elmerülni a golf világában, akkor éves szinten kilenc és fél millió forintot kell költenie, hogy a gyepen tartózkodhasson. Mondani sem kell, az a sportág egyelőre nem a társadalmi mobilitás terepe. Igaz, nem is ezért kedvelik.

A többi sportág sem csak ennek köszönheti a vonzerejét, de nehéz nem észrevenni, milyen karriert kínál mindazoknak, akik még csak nem is ábrándoztak mesebeli sikerekről, anyagi jólétről. Könnyebb azonosulni a rongylabdával focizgató kispesti vagány Puskás Ferenccel, aki eljutott a Real Madridig, vagy a marseille-i utcákon kallódó algériai bevándorló Zinedine Zidane-nal, aki játékosként és edzőként is felért a csúcsra. Minden idők legnagyobb kosárlabdázójának a története is a szegény fiúról szól: Michael Jordan gyakran könnycseppeket elmorzsolva eleveníti fel a New York Brooklyn városrészében töltött gyerekkorát. A Sao Pauló-i szemüveges jófiúról, a Jehova Tanúi-lelkészre emlékeztető Kakáról nincsenek ilyen élményeink. Nem ő tehet róla. Ő csak a kivétel, amely erősíti a szabályt. Vagy mégsem…?

Borítókép: Futballozó kamasz egy brazil favelában. Nem mindenkiből lesz Kaká (Fotó: FABIO TEIXEIRA / Anadolu via AFP)