Bartók nem mondott semmit

A magyar zenével összefüggésben ő nem adott nekem tanácsokat. Nem volt arra semmi ok – mondta Székely Zoltán.

Székely: Annak idején Bartókkal hallgattuk ezeket a primitív fölvételeket. Akkor még nem voltak ezek a tape-ek [magnószalagok – S. F.], ugye, nem voltak, hanem ezen a régimódi hengeren, igen! És azokból hallgattunk egy pár dolgot, de énnekem arra nem is volt alkalmam, se időm, hogy én a magyar zenekutatásba valamennyire belemenjek, mert hiszen akkor én még 17 éves voltam, és akkor már befejeztem a Zeneakadémiát, a kompozíciót. Hát aztán ültünk ugye a Kodálynál, de hát szóval az volt a maximum, amit lehetett csinálni. Úgyhogy belemenni, komoly zenetudományos valami hallgatásba, azt nem. Szóval ez csak olyan kis ízelítő volt akkor.

Sebő: Bartók mit mondott ezekről…?

Székely: Nem mondott semmit. Én csak arra emlékszem, hogy nagy rumli volt abban a szobában. A Szilágyi téren lakott ő valamikor, a Duna-parthoz közel. Hát ez nagyon régen volt, tudja?

Sebő: De hát miért mutatta ő ezeket?

Székely: Hogy miért mutatta? Nézze, maga olyan dolgot kérdez, ami… Ez most már hatvan éve történt. Hatvan éve! Istenem! Mikor maga fiatal, annyi mindent csinál. Annak idején az én viszonyom Bartókkal tulajdonképpen… Még növendék voltam az akadémián, de már játszottunk együtt pár koncerten. Szóval ez volt. De hát ez sajnos nagyon régen volt. De egy dologra emlékszem: a II. rapszódiában, amikor az a Friss kezdődik, az egy nagyon furcsa téma: timpam, pimpam, pimpimpimpam. Ezt én játszottam koncerten, ő hallotta, nagyon tetszett neki, és akkor azt mondta, hogy: „Ezt úgy játszod, mint egy paraszt.” Hát ez meg előbb történt még, a háború után, 18-ban. Akkor volt a forradalom és a kommunista és szocialista periódus, ugye, és én akkor tanultam Kodálynál, tudja? Mert akkor voltam tizenhat éves körülbelül. Szóval akkor másképp gondolkodik az ember ezekről a dolgokról. Mi nem voltunk ennek a tudományos részében benne, és nem tanulmányoztuk ezt akkor, ezt a bizonyos stílust, ezt a magyar zenét. Amit mi ismertünk, azokat az ő kompozícióin át ismertük inkább, de nem tanulmányoztuk. Másra nem volt alkalom.

Sebő: Adott-e Bartók instrukciókat művei megtanulásához?

Székely: A magyar zenével összefüggésben ő nem adott nekem tanácsokat. Nem volt arra semmi ok.

Sebő: A leírt kotta alapján is jól meg lehetett csinálni?

Székely: Igen, meg lehetett csinálni, és szóval ha volt valami, akkor megjegyezte. De ő nem szeretett megjegyezni. Emlékszem, amikor egyszer később Hollandiába jött, és emberek akartak vele találkozni, jött egy zongorista is, aki valamelyik darabját játszotta. Nem tudom, hogy a Zongoraszonátát, vagy melyiket. Eljátszotta, és ő nem mondott semmit. Utána én kérdeztem, hogy hát miért nem. Azt mondja: „Hát minek?” Minek mondjon ő ilyet, hisz nem érdemes. Talán, ha nagyon jól játszott volna, akkor mondott volna valamit. De nem volt egy különleges zongorista, csak egy értő… De hát ez a komponistáktól függ. Tudja? Voltak olyanok, akik szerettek magyarázni. Például a Weiner Leó. Szerette tanítani, hogy így, vagy úgy, vagy amúgy. De Bartók nem volt az a típus, aki belemegy, és elkezdi gyakorolni és együtt játszani és minden. Azt ő nem csinálta. Nem mondott semmit. Ha neki tetszett ez is, meg az is, akkor akceptált minden olyat, ami őneki elfogadhatónak tűnt. Ha az ember visszagondol, amit mi csinálunk, ez a Weiner-féle, modernebb pedagógia. Pontosabb, analitikusabb. Ezt mi nem tanultuk Hubay Jenőnél, „hogy kell”. Különösen akkor, ha – mint én – ilyen hosszú ideig kvartettet játszik valaki, akkor megtanulja, hogy hát nem pedánsnak kell lenni, hanem pontosnak. És szisztematikusnak, mert négy ember másképpen nem boldogul. Négyfelé nem lehet játszani.