Egészen idáig. Most azonban valami gyökeresen megváltozott. A karanténos idők tönkretették Rezeda Kázmér konyha iránt érzett szerelmét.
Az történt ugyanis, hogy Rezeda Kázmér felesége orvos lévén dolgozni járt karantén idején is, ellenben a gyerekek esténként átjöttek vacsorálni. Egészen rákaptak ezekre az esti közös vacsorákra, aminek nagyon örültek Rezedáék, de egyszerre csak, egy olyan napfényes, madárcsicsergéses tavaszi napon Rezeda Kázmér hirtelen rádöbbent, hogy őneki főznie kell; és holnap is főznie kell, valamint azután is. Arra döbbent rá Rezeda Kázmér, hogy őneki muszáj főznie. S ha ez nem lett volna elegendő, az a kiváltsága is megszűnt, hogy szeszélyesen, kénye-kedve szerint főzzön.
– Papa, csinálnál vacsorára olyan papaféle pesztós tésztát?
– Papa, vacsira húslevest ennék!
– Papa, olyan rég volt rakott krumpli…
És ez így ment napra nap, és Rezeda Kázmér kezdett belefásulni a főzésbe. Ami nemrég még önfeledt szórakozás volt, önmegvalósítás volt, szenvedélyes kísérletezés volt, móka volt, mára kötelesség lett.
Régi cimborái, a fűszerek most úgy meredtek rá, mint holmi börtönőrök, s különféle jó illatok helyett kezdtek dohos verejtékszagot árasztani. Öreg mestere, a vágódeszka elzsémbesedett, magába fordult, nem mesélt többé régi időkről. A régi jó lábasok, fazekak és serpenyők is mind elmorcosodtak, elzsírosodtak, és folyton csak követelőztek. A fokhagyma hirtelen fokhagymaszagú lett, a hagyma meg csípett.
A Retro mintha nem is játszott volna mást, csak a repteret…
Rezeda Kázmér rájött, hogy ez így nem mehet tovább. Úgyhogy felkerekedett megkeresni azt a legközelebbi éttermet, ahonnét haza lehet vinni a kosztot. Már majdnem meg is találta, amikor bemondta a rádió, hogy megint ki lehet menni az utcára, és kinyitnak az éttermek is, az állatkert is, de még a strand is. A gyerekek telefonáltak, hogy este nem jönnek, mert találkoznak a „többiekkel”.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!