Korábban jelentős eseménynek számítottak a képzőművészek életében a szalonkiállítások, hiszen miután a magángalériák nem működhettek tovább, a Műcsarnokon kívül nem igazán léteztek megfelelő kiállítóhelyek. Az alkotók nagy része számára így vált fontos alkalommá a szalon, ahol bár egymás mellett, mégis a lehető legnagyobb merítésben láthatók az egyéni teljesítmények. Tágasságuk ellenére az ilyen jellegű kiállítások mégsem teljesek.
Szurcsik József képzőművészt Szegő György, a Műcsarnok igazgatója kérte fel, rendezze meg a II. Képzőművészeti Szalont. Mivel ma Magyarországon évente több mint háromszázan végeznek a művészeti felsőoktatásban, és több ezerre tehető a profi művészek száma, nem tűnt könnyűnek a feladat. Szurcsik mégis nekilátott, és egyetlen délutánon 796 alkotó nevét írta össze. Aztán a listából első körben levágott négyszázat, majd a résztvevők számát csökkenteni kellett kétszázra.
Miközben ezen dolgozott, több mindenre figyelt egyszerre: a generációs bontásra, arra, hogy a magyar képzőművészet még aktív nagy alakjai éppúgy képviselve legyenek, mint a középgenerációsok és a pályakezdők. Ügyelnie kellett a nemek arányára is. Nem annyira a hasonlóságok érdekelték, inkább a különbözőségek, a szakmai terület gazdagsága izgatta. Fontos volt az is számára, hogy minden terület megjelenjen: legyenek a szalonban plasztikai művek, térbeliek, legyen szobrok és installációk is. A szándék az volt, hogy a Szabadjáték című szalonkiállítás a képzőművészszakma presztízsét erősítse, a megosztó szempontok helyett az összefogás fontosságát hangsúlyozza, s ezzel együtt a képzőművészet kikezdhetetlen, erős vár jellegét. Sajnos pont ezt nem sikerült elérnie.
Fotó: Havran Zoltán
A nemzeti szalonok legújabb folyama 2014-ben indult el, a két építészetivel együtt az idei a hetedik. A művek egyelőre csak virtuálisan tekinthetők meg a Műcsarnok honlapján, annak lehetőségével, hogy ráközelítsünk a munkákra, és elolvassuk alkotójuk nevét, a mű címét, technikáját. A tárlat persze él így is, viszont nem látjuk, hogyan simulnak bele színeik a térbe, vagy miként törik meg azt, és némi térlátásra is szükségünk van ahhoz, hogy a kiállítás összképét kialakíthassuk magunkban. A válogatás egységes hangulatát illetően is csak sejtéseink lehetnek. Hacsak el nem olvassuk a megnyitószövegben, hogy az erőteljes drámaisággal megformált plasztikus művektől a filigrán, könnyed grafikáig, a letisztult, geometrikus absztrakciótól a humorral átitatott műveken át a barokkos telítettségű kompozíciókig, a színek ragyogóan heves áramlásától a puritán, monokróm művekig, a videómunkáktól az installációkig ível a Szabadjáték című szalon műalkotásainak spektruma. És tudomást nem szerzünk arról, hogy akadtak, akiknek mindez nem tetszett, sőt már akkor kifejezték rosszallásukat, amikor elterjedt a híre annak, hogy lesz szalon.
