A szabad játék kötöttségei

A Műcsarnokból senkit nem zártak ki, ellenben volt, aki saját elhatározásból kizárta magát onnan.

A megosztó szempontok helyett az összefogást hangsúlyozza a kiállítás Fotó: Havran Zoltán

Korábban jelentős eseménynek számítottak a képzőművészek életében a szalonkiállítások, hiszen miután a magángalériák nem működhettek tovább, a Műcsarnokon kívül nem igazán léteztek megfelelő kiállítóhelyek. Az alkotók nagy része számára így vált fontos alkalommá a szalon, ahol bár egymás mellett, mégis a lehető legnagyobb merítésben láthatók az egyéni teljesítmények. Tágasságuk ellenére az ilyen jellegű kiállítások mégsem teljesek.

Szurcsik József képzőművészt Szegő György, a Műcsarnok igazgatója kérte fel, rendezze meg a II. Képzőművészeti Szalont. Mivel ma Magyarországon évente több mint háromszázan végeznek a művészeti felsőoktatásban, és több ezerre tehető a profi művészek száma, nem tűnt könnyűnek a feladat. Szurcsik mégis nekilátott, és egyetlen délutánon 796 alkotó nevét írta össze. Aztán a listából első körben levágott négyszázat, majd a résztvevők számát csökkenteni kellett kétszázra.

Miközben ezen dolgozott, több mindenre figyelt egyszerre: a generációs bontásra, arra, hogy a magyar képzőművészet még aktív nagy alakjai éppúgy képviselve legyenek, mint a középgenerációsok és a pályakezdők. Ügyelnie kellett a nemek arányára is. Nem annyira a hasonlóságok érdekelték, inkább a különbözőségek, a szakmai terület gazdagsága izgatta. Fontos volt az is számára, hogy minden terület megjelenjen: legyenek a szalonban plasztikai művek, térbeliek, legyen szobrok és installációk is. A szándék az volt, hogy a Szabadjáték című szalonkiállítás a képzőművészszakma presztízsét erősítse, a megosztó szempontok helyett az összefogás fontosságát hangsúlyozza, s ezzel együtt a képzőművészet kikezdhetetlen, erős vár jellegét. Sajnos pont ezt nem sikerült elérnie.

A megosztó szempontok helyett az összefogást hangsúlyozza a kiállítás
Fotó: Havran Zoltán

A nemzeti szalonok legújabb folyama 2014-ben indult el, a két építészetivel együtt az idei a hetedik. A művek egyelőre csak virtuálisan tekinthetők meg a Műcsarnok honlapján, annak lehetőségével, hogy ráközelítsünk a munkákra, és elolvassuk alkotójuk nevét, a mű címét, technikáját. A tárlat persze él így is, viszont nem látjuk, hogyan simulnak bele színeik a térbe, vagy miként törik meg azt, és némi térlátásra is szükségünk van ahhoz, hogy a kiállítás összképét kialakíthassuk magunkban. A válogatás egységes hangulatát illetően is csak sejtéseink lehetnek. Hacsak el nem olvassuk a megnyitószövegben, hogy az erőteljes drámaisággal megformált plasztikus művektől a filigrán, könnyed grafikáig, a letisztult, geometrikus absztrakciótól a humorral átitatott műveken át a barokkos telítettségű kompozíciókig, a színek ragyogóan heves áramlásától a puritán, monokróm művekig, a videómunkáktól az installációkig ível a Szabadjáték című szalon műalkotásainak spektruma. És tudomást nem szerzünk arról, hogy akadtak, akiknek mindez nem tetszett, sőt már akkor kifejezték rosszallásukat, amikor elterjedt a híre annak, hogy lesz szalon.

Amikor pedig már körvonalazódni is kezdett, kik kerülnek bele a merítésbe, és milyen alkotásokkal, egyre hangosabban kezdte hallatni a hangját a nemzeti szalonok ellentábora. A kurátor erre azt mondta, van, aki a tradicionális polgári bútorok és a klasszikus hangulatú festmények, szobrok között szocializálódott, ezeket szokta meg, vagy ezeket választotta, ilyen környezetben érzi jól magát. És van, akinek hidegrázása lenne mindettől, mert kizárólag az újrahasznosított raklapbútorok jelentik az ő világát. Nem lehet mindenki kívánságának egy időben eleget tenni.

Az elutasítók, a „szalontagadók” különféle indíttatásokból döntöttek a távolmaradás mellett. Az egyik fő ok elvi, világnézeti, és összefügg azzal, hogy a Műcsarnok a Magyar Művészeti Akadémia tulajdonában van. A másik is elvi ok, de csak a kiállítás elnevezését vitatja, vagyis a nemzeti és a szalon jelleget, külön-külön és együtt is. Szurcsik József elismerte, a tárlat fontos műveket mutat be, de helyhiány miatt ugyanilyen jelentős alkotások ki is maradtak, így valóban nem teljes az összkép. Azt viszont nem érti, miért csak korlátokat lát maga körül mindenki, miért épít egyre magasabb falakat önmagának és másoknak. A Műcsarnokból senkit nem zártak ki, ellenben volt, aki saját elhatározásból kizárta magát onnan.

A kérdés maradt: legyen, vagy ne legyen szalon? Aminek valójában nem is kellene kérdésnek lennie, hiszen ha a vita a „ne legyen” felé dőlne el, megfosztanák a művészeket egy fontos lehetőségtől.

(Műcsarnok, Szabadjáték, II. Képzőművészeti Szalon. A kiállítás június 28-ig egyelőre virtuálisan látható)