Az együttélés esélyei

A Kik vagyunk? – Magyarországi nemzetiségek című kiállítás az együttélés dokumentumai­ból válogat.

Nagy a keveredés, és sok a fájdalom: tatár, török, népirtás Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár

Magyarságról beszélünk, de több nemzet sorsának összefonódását értjük rajta. Országunk története leírható a különféle etnikai csoportok együttéléseként. Úgy kezdődött, hogy a honfoglaló magyarok frank, avar és szláv szórványnépességet találtak itt, a Kárpát-medencében a 890-es évek táján. És már a Magyar Királyság kezdetén a jövevények befogadására, gyámolítására biztatta fiát Szent István király az intelmeiben. Szokatlan megnyilvánulása ez a türelemnek a korabeli Európában, ami a sztyeppei birodalmak hagyományával éppúgy magyarázható, mint István egyház- és államszervezési törekvéseivel. A befogadás ugyanis a külföldről érkezett, főként német származású papokra, lovagokra, építőmesterekre vonatkozott, akik kamatoztathatták szakértelmüket, tudásukat a királyi udvarban és a keresztény alapokra helyezkedő új államban is.

A történet számos fordulatot vett ezután. A Magyar Nemzeti Levéltár gazdagon illusztrált, Kik vagyunk? – Magyarországi nemzetiségek című virtuális kiállítása az együttélés dokumentumaiból válogat. Tizenkét rövidfilm mutatja be az itt élő bolgárok, görögök, horvátok, németek, románok, romák, ruszinok, szerbek, szlovákok, szlovének és a beolvadt etnikumok sorsát a középkori Magyar Királyságtól napjainkig. Nagy a keveredés. És sok a fájdalom: tatár, török, migráció, népirtás, holokauszt, kitelepítés, eljön az a pillanat is, amikor Edvard Beneš csehszlovák államfő kollektív bűnösnek nyilvánítja és teljes jogfosztással sújtja a szülőföldjén élő magyar és német nemzetiségű lakosságot. Ahogy közelítünk a mához, egyre világosabb: velünk együtt él a történelem. Akarva-akaratlanul is hatnak ránk azok az érzések, viselkedésminták, gondolkodási formák, amelyeket felmenőink hagytak ránk örökül. A kiállítás ilyen szempontból kérlelhetetlenül realista.

Nagy a keveredés és sok a fájdalom: tatár, török, népirtás

Mi a magyar? Hogyan és miért változott térségünk etnikai összetétele az évszázadok során? A mohácsi vereséget követő időszak török pusztításai, az állandó háborúskodás, majd a XVIII. századi telepítések gyökeres változásokat hoztak. A török hadjáratok és portyák miatt a legnagyobb pusztulást a sík vidéken élő magyar és délszláv parasztság, valamint a katonáskodásra kötelezett nemesség szenvedte el. A védettebb és távolabbi hegyvidékek román, ruszin és szlovák lakossága szerencsésebben vészelte át ezt az időszakot. A XVIII. század végére a magyar lakosság aránya jóval ötven százalék alá csökkent. Ekkor 9,5 millió ember élt a Magyar Királyság és Erdély területén, ebből 3,5 millió magyar, 1,5 millió román, egy-egy millió szlovák és német, emellett nagyobb számban voltak még délszlávok, ruszinok, kisebb számban zsidók és cigányok. Az elnéptelenedett vidékek újranépesítése külföldiek tudatos betelepítésével vagy spontán módon, külső és belső migráció formájában ment végbe.

A kora újkor tudósa, Bél Mátyás forrásértékű munkájából, Az új Magyarország történeti-földrajzi ismertetéséből (Notitia…, Bécs, 1735) az is kitűnik, mennyire figyelemmel kísérte a kor embere a vallás, a nyelv és a nemzeti szokások összefüggéseit. Bél Mátyás sem egyszerűen a nemzetiségre tekintett értékként, sokkal inkább a szorgalomra és a szokásokat is magába foglaló műveltségre. Lejegyzi, hogy a szlovákok nagy szorgalommal űzik a szőlő- és földművelést, „a gyermekágyat is különös vidámsággal vállalják, a temetést viszont páratlan gyászolással”.

Nagyszombat lakóit így dicséri: „A város polgárai nem egy nemzethez tartoznak, magyarok, németek, szlovákok körülbelül azonos arányban vannak. Mert mindenképpen úgy van, hogy akik nyelvben különböznek, berendezkedésükben is eltérnek egymástól. Megtartják tehát szokásaikat a magyarok, nem teszik le a magukét a németek és a szlovákok sem. Kölcsönös egyetértéssel óvják a szomszéd jogait.”

Bél Mátyás azt is észreveszi, hogy az anyagi viszonyok romlásával egyenes arányban fogy a kölcsönös türelem, válik sérülékennyé az együttélési készség. Ezért is hangsúlyozza: a nyugodt együttélés egyik legfőbb feltétele, hogy a szomszédok értsék egymás nyelvét. R. Várkonyi Ágnes történész szerint akár Közép-Európa jelmondata is lehetne Bél Mátyás megállapítása: „Nemcsak fontos, itt létkérdés, hogy a népek és nemzetek, akiket a nyelvi különbség elválaszt, elkülönülés helyett inkább közeledhessenek egymáshoz.”

Milyen esélyünk, reményünk van erre a XXI. században? Talán erre is választ ad a Kik vagyunk? című kiállítás, amely magyarul és angolul megtekinthető az alábbi linken.

(Kik vagyunk? – Magyarországi nemzetiségek. A Magyar Nemzeti Levéltár virtuális kiállítása)