Újranyitnak a mozik. Azért ez furcsa mondat. Ha van egy kis szerencsénk, és teszünk is azért, hogy legyen, gyermekeinknek, unokáinknak némi magyarázattal is kell majd szolgálnunk, amennyiben persze felmerül a kérdés, valahogy így: miért, be voltak zárva? B verzió: egyáltalán nem lesznek már mozik. Jövőt tervezni manapság komoly kutatói munkának számít. De tételezzük fel, hogy lesznek. Az is érdekes kérdés akkor, hogy vajon például itt, Kelet-Közép-Európában mikor unják meg az emberek a kommersz amerikai filmeket, azokat az ipari termékeket, amelyekre jelenleg boldogan vásárolják meg az olcsónak egyáltalán nem nevezhető jegyeket. És mikor tanúsítanak tömeges érdeklődést a szomszédos országok filmművészeti alkotásai iránt, amelyek azért mégiscsak azonos, de legalábbis közeli kultúrkörből származnak.
Ennek felismerése még várat magára, és az is lehetséges, hogy soha nem is jön el ez az idő. De ha eljön, ha nem, a jelen helyzet egyértelmű. Hollywood mindig ugyanazt a történetet meséli el, hol jobban, hol rosszabbul, és ennek a nézők túlnyomó többsége valami miatt örül. És azonnal felismer egy New York-i taxit, míg egy szófiait nem. Szomszédaink filmjei közül meglepő módon talán az osztrák van a legsanyarúbb helyzetben.
A legismertebb osztrák filmrendező alighanem Michael Haneke. Igazi fesztiválkedvenc, Arany Pálma- és Oscar-díjas. A legizgalmasabb viszont egy vérbeli provokátor, Ulrich Seidl. Seidl Hanekéhez hasonlóan a modern, fogyasztói és a többi társadalom visszásságaira fókuszál, de sokkal vadabb és sokkolóbb. Egy Seidl-filmet végignézni komoly kihívás, de végül is moziba nem unatkozni járunk. Némelyik alkotása keményebb egy horrornál, anélkül, hogy egy csepp vér is kicsordulna a vásznon. Nem mondhatni, hogy rigorózusan ragaszkodna a forgatókönyvhöz vagy azokhoz a technikákhoz, amelyekhez évtizedek alatt hozzászokott a szemünk. Azoknak is képes meglepetéseket okozni, akik Godardon szocializálódtak, és árulónak tartják mindazokat, akik egy idő után kikacsintottak a Dogma forradalmának zászlaja mögül. De ha már, akkor Lars von Trier neve eszünkbe juthat róla. Túlzottan optimista szemlélettel egyiküket sem vádolhatjuk, viszont a filmjeik mélyen emberiek. Nagyon mélyen. És azt az oldalunkat és arcunkat mutatják fel, amelyiktől hátrahőkölünk a tükör előtt. Mint Leland Palmer a Twin Peaksben Bob felbukkanásakor.
