Horror vér nélkül

Egy Seidl-filmet végignézni komoly kihívás, de végül is moziba sem unatkozni járunk.

Újranyitnak a mozik. Azért ez furcsa mondat. Ha van egy kis szerencsénk, és teszünk is azért, hogy legyen, gyermekeinknek, unokáinknak némi magyarázattal is kell majd szolgálnunk, amennyiben persze felmerül a kérdés, valahogy így: miért, be voltak zárva? B verzió: egyáltalán nem lesznek már mozik. Jövőt tervezni manapság komoly kutatói munkának számít. De tételezzük fel, hogy lesznek. Az is érdekes kérdés akkor, hogy vajon például itt, Kelet-Közép-Európában mikor unják meg az emberek a kommersz amerikai filmeket, azokat az ipari termékeket, amelyekre jelenleg boldogan vásárolják meg az olcsónak egyáltalán nem nevezhető jegyeket. És mikor tanúsítanak tömeges érdeklődést a szomszédos országok filmművészeti alkotásai iránt, amelyek azért mégiscsak azonos, de legalábbis közeli kultúrkörből származnak.

Ennek felismerése még várat magára, és az is lehetséges, hogy soha nem is jön el ez az idő. De ha eljön, ha nem, a jelen helyzet egyértelmű. Hollywood mindig ugyanazt a történetet meséli el, hol jobban, hol rosszabbul, és ennek a nézők túlnyomó többsége valami miatt örül. És azonnal felismer egy New York-i taxit, míg egy szófiait nem. Szomszédaink filmjei közül meglepő módon talán az osztrák van a legsanyarúbb helyzetben.

A legismertebb osztrák filmrendező alighanem Michael Haneke. Igazi fesztiválkedvenc, Arany Pálma- és Oscar-díjas. A legizgalmasabb viszont egy vérbeli provokátor, Ulrich Seidl. ­Seidl Hanekéhez hasonlóan a modern, fogyasztói és a többi társadalom visszásságaira fókuszál, de sokkal vadabb és sokkolóbb. Egy Seidl-filmet végignézni komoly kihívás, de végül is moziba nem unatkozni járunk. Némelyik alkotása keményebb egy horrornál, anélkül, hogy egy csepp vér is kicsordulna a vásznon. Nem mondhatni, hogy rigorózusan ragaszkodna a forgatókönyvhöz vagy azokhoz a technikákhoz, amelyekhez évtizedek alatt hozzászokott a szemünk. Azoknak is képes meglepetéseket okozni, akik Godardon szocializálódtak, és árulónak tartják mindazokat, akik egy idő után kikacsintottak a Dogma forradalmának zászlaja mögül. De ha már, akkor Lars von Trier neve eszünkbe juthat róla. Túlzottan optimista szemlélettel egyiküket sem vádolhatjuk, viszont a filmjeik mélyen emberiek. Nagyon mélyen. És azt az oldalunkat és arcunkat mutatják fel, amelyiktől hátrahőkölünk a tükör előtt. Mint Leland Palmer a Twin Peaksben Bob felbukkanásakor.

Ulrich Seidl 1952-ben született Bécsben. Katolikus családban nevelkedett, egy ideig pap akart lenni. Ehelyett először újságírásból diplomázott, majd rendezői szakon szerzett másoddiplomát. Ezalatt volt gondnok, raktáros, kifutófiú, hordár, éjjeliőr, valamint önkéntes tesztalany egy kórházban, ahol új gyógyszereket próbáltak ki a jelentkezőkön.

A furcsa figurákhoz és még különösebb devianciákhoz való (filmes) vonzódása, valamint szociális érzékenysége már első, tizenhat perces Száznegyven című, törpékről szóló rövidfilmjében megmutatkozott, és láthatóvá váltak a később jellemző stílusjegyek is. Látszólagos slendriánság, ide-oda nézelődő civilek, kompromisszummentes dokumentarizmus. Seidl egyik legsúlyosabb filmje alighanem az Import/export, ez az oda-vissza road movie, amely a jobb élet reményében Ukrajnából Ausztriába tartó, csecsemőjét otthon hagyó fiatal nő és az Ausztriából Ukrajnába utazó férfi kalandjait meséli el. Párhuzamos történet, amelyben a főszereplők sohasem találkoznak, talán még a végtelenben sem. Közben minden helyszín borzalmasan valóságos és lehangoló. Elfekvő, szextelefon-iroda, a kassai cigány telep, a bár, ahol a donyecki maffia rémes figurái a leharcolt játékgépekben látják a jövőt. Seidl nem ítélkezik, csupán felmutat, de azt kíméletlenül.

Így aztán a mindenben valami ideológiát keresők és kiállást követelők folyamatosan hiányolnak belőle és tőle valamit, de ez őt hidegen hagyja. Közben persze nagyon is empatikus, csak nála minden valahogy másként van, legyen szó az osztrák férfiak beteges vonzódásáról a pincékhez vagy idős osztrák hölgyek afrikai szexturizmusáról. Ha éppen nem rendez, hanem producer, mint Andreas Horvath Lillian című filmjében, akkor is ez van. Az emigráns főhősnő visszafelé megy, New Yorkból Oroszországba. És ziher, hogy gyalog.