Iharosi párbajok

Párbajok az iharosi völgyben, a falu szélén, a vadon és a civil környezet mezsgyéjén.

Két kölyök birkózott a bekötőút porában. A szomszédasszony kiscicája karmazsinvörös nyakörvéről már messziről felismerhető volt. Mancsai között kötélvégnek látszó játékot dobált a levegőbe. Elkapta, magasba hajította, fogai közé ragadta, megrázta, majd a porba ejtette, és tigrismódra lelapulva leste a folytatást. Aztán a kötélvég életre kelt, és tekeregve menekülni próbált. A közeli lápos réten gyakori védett siklók egy fiatal példánya volt. Ráripakodtam a vadászra, mire haragosan rám fújt, de a sikló kipottyant a szájából. Gyors beavatkozás szükségeltetett, mert meglehetősen viharvert állapotban volt. A közeli magas fűbe akartam dobni, de a macska előreszökött, és belekarmolt a kezembe. Finoman fenéken billentettem, és a kígyóért nyúltam. Ő viszont begőzölt a harctól, villámgyorsan kiegyenesedett, akár egy dobverő, majd S betűvé görbült, mint az indiai támadó kobrák, felém vágott, és beleharapott a kézfejembe. Kezdett nagyon elegem lenni a békemisszió­ból. Végül, ahogy a texasi csörgőkígyóvadászoktól láttam a filmeken, farka hegyénél megcsippentve a fűbe hajítottam a háládatlant. A macskakölyök két öles ugrással beérte, és diadalittas pofával a fogai között elviharzott a zsákmánnyal. A természet farkastörvénye felülírta az emberi jó szándékot.

Az iharosi völgyben, a falu szélén, a vadon és a civil környezet mezsgyéjén vagyunk. Az egykoron tarra vágott területen mára új, sűrű erdőfoltok nőttek, otthont adva mókusoknak, szajkóknak, a karám lócitromain teniszlabda nagyságúra hízott verebeknek, fekete és sárgarigóknak. A csiki-csuki végeérhetetlen. Kihasítunk egy területet, ám néhány év alatt a természet vad burjánzással kicsit odébb visszafoglalja a magáét. Fél évszázada párbajozunk.

Áprilisban szokás szerint megérkeztek a fecskék. Két veterán házaspár rendszeresen nagyon fáradtan. Körberepülték az istállót, megszemlézték a mennyezeti neoncsövekre tapadó fészkeket gondos leltárt készítve, közben halkan diskuráltak. Két napot pihentek, aztán eltűntek. Kezdetben kétségbeestünk, hogy valamit szokatlannak vagy ijesztőnek találtak, és máshova költöztek. Egy hét múlva aztán megérkezett a főcsapat, hatalmas ribillióval. A múlt évi fiókák immár megizmosodva vetették be magukat az egy hétig tartó párválasztás küzdelmeibe. Parázs légi csaták alakultak, tollak repkedtek a levegőben, éles sivítás és csőrcsattogás közepette végül kialakult a rend. Onnan lehet tudni, hogy elült a lárma, és a házastársak a tócsák széléről felcsippentett agyagdarabkákkal, száraz fűvel, elhullajtott lószőrszálakkal hozzáláttak a fészkek tatarozásához. Évek óta találom meg a tanyavilág állatállományának veszteseit, akik nem élik meg a felnőtté válást. Sokan saját hebehurgya tapasztalatlanságuk miatt válnak áldozattá, ők a pancserok. Gyakoriak az eltévedt vakondok, akik valamilyen rejtélyes okból feljönnek a napvilágra, elkószálnak, és nem találnak vissza a föld alatti bejárathoz. Ők legtöbbször a macskák, nyestek vagy szajkók étlapját gazdagítják.

A konyhakerthez vashordóban gyűjtöm az esővizet. Már félig kimertem a hordót, amikor a fenéken két különös kontúr mutatkozott. A termetes türkiz gyíkok a hordófalon próbáltak leereszkedni egy kis iszogatásra. Az iharosi fő pancser viszont egy mókus lett, aki a szénatároló bádogtetején harcolt nagy lármát csapva egy zsákmányolt dióval. Amikor észrevett, a csúszós tető szélén kipörgő lábakkal próbált menekülni, mint a gyorsulási versenyeken a füstölgő gumikkal rajtolók, de megcsúszott, és zuhanni kezdett az ötméteres magasságból. Három szaltóval ért földet, pontosan négy lábra. Buta pofával meredt rám, aztán villámgyorsan eltűnt a szomszédos akácosban. Nem is sántított.