Vízmosta emberek

Az ellentét, szembeállítás (antitézis) gondolkodási alapművelet és persze stilisztikai alakzat egyben. A gondolkodási műveletek természeti és társadalmi törvényszerűségeken alapulnak. Az ellentét lélektani és társadalmi jelenségeket is tükröz. Ezek közé tartoznak a csoportjelző ellentétes kifejezések. Ebben különösen találékony a magyar nyelvi közélet, kultúra.

Nem tudjuk, mikor kezdődött. Szent István korában már felbukkan az ellentét pogányok és keresztények között. Pannónia és Hunnia. Később, mindmáig szóba kerül az elsőség: honfoglalók, őshonosok és bevándorlók, szinte kimeríthetetlen terminológiával: jöttmentek, jövevények. A nyelvészetben rögzült is: jövevényszó. Népies hangszínnel: gyüttmentek, szögedi jellemzőként: vízmosta emberek. Legnagyobb nemzeti drámánk, a Bánk bán alapkonfliktusa: Árpád-háziak és merániak. Adynál így szerepel a szembenállás: ős napkeletiek („Ős Napkelet olyannak álmodta, / Amilyen én vagyok”) és svábokból jöttek („Svábokból jött magyaroknak / Én nem vagyok magyar?”). A reformáció hozza magával a vallási ellentétet: katolikusok kontra protestánsok. Reformáció és ellenreformáció.

A magyar megosztottság tipikus megnevezése a kuruc–labanc ellentét. Mindkét szó belső, magyar keletkezésű. A kuruc föltehetőleg a latin crux (kereszt), hazai latin cruciatus (keresztes) szóból ered. A labanc szót a lobonccal hozzák összefüggésbe: a Habsburg-császári katonák hosszú fürtös parókája adhatott alapot a gúnyos megnevezésre. Vannak más magyarázatok is. Erre utal a császáriak által használt crucitürk, azaz törökkel cimboráló keresztény kifejezés, sőt vannak, akik török eredetűnek tartják a szót (kurudzsi – felkelő). A labanc gúnynévre vonatkozó népi magyarázatok: lobbancs (gyújtsd fel!) vagy a német Laub Hans! (Hans, menekülj).

És folytatódik a sor 48-asokkal, 67-esekkel; magyarokkal és Habsburg-pártiakkal; fehérekkel és vörösökkel; majd a XX. század elején létrejön a népies és urbánus ellentét. Egyik elágazása a mélymagyar és a hígmagyar; ide sorolható a hazafi és az idegenszívű, az egyenes gerincű és a gerinctelen is. A második világháború után kommunisták és antikommunisták, forradalmárok és ellenforradalmárok, rendszerváltoztatók (rendszerváltók) és a régi rendszer hívei, nemzetiek és internacionalisták (kozmopoliták), majd pedig az agyonismételt jobb és bal – illetve ennek a mai politikai szlengben és véleménysajtóban is megjelenő változata: jobber és baller.

Temesi Ferenc Egy új-zélandi író emlékirataiból című elbeszélésében egy fiatalember így foglalja össze a magyar megosztottságot: „Ez önmagunk gettósítása. Ha az egyik szövetséghez tartozol, nem állhatsz szóba a másikhoz tartozóval […] Akadémellyák, kamrákok, szövetkeztek. Akinek előbb jut eszébe megalakítani, azt fejezi ki vele, hogy mindenki, aki velünk van, az olyan magasan áll, mint mi. A többi ők. Valakit ki kell zárnunk a körből, különben nem lesz semmink. […] Akadómókusnak, kamratagnak, szövetkezetinek lenni e nélkül mit sem ér. […] Azért kell mindig lenéznünk valakit, hogy hihessük, mi vittük valamire a boldogtalanság művészetében.” Karácsony Sándor a véleménykettősségben pozitívumot is lát: tanuljunk meg a másik emberre nézve élni.

Az ellentétek valamiféle kiegyenlítését szolgálnák bizonyos gesztusok. Szulejmán-szobor Szigetváron, Hentzi-emlékmű Budán, osztrák katonák síremléke Isaszegen, szovjet katonai emlékmű, Haynau mint Pest-Buda díszpolgára… Egy történész fanyar humorral ezt tette hozzá: „Esetleg kapjon szobrot a Damjanich utcában.”