Az emlékezet rozsdafoltjai

Hol férne folyóink medrében, patakjaink sekélyeseiben az a sok német, török, tatár, osztrák, szovjet?

Ezek után megkínált még teával, köszöntem, nem kértem, és azon gondolkodtam, illik-e rákérdezni erre a csakugyan előzékenyen megfogalmazott, de némiképp nyugtalanító mondatra. Az öreg megelőzött, szinte szemérmesen fűzte hozzá az eddigiekhez: „Nézze, fiatalember! Mi, afgánok éljük az életünket, ahogy tudjuk. Szeretünk úgy élni, ahogy élünk, és nehezen értjük meg, miért jönnek ide időnként a világ különböző részeiről szimpatikus vagy épp kevésbé szimpatikus emberek, hogy meggyőzzenek arról, nem élünk megfelelő módon, és majd ők megmutatják, hogyan kellene élnünk valójában.”

Hozzátette, a dolog ki tudja, mikor kezdődött, tán a görög Alexandrosz volt az első, aki megpróbálta jobb belátásra bírni az őseit, akik ezt némileg zokon vették, mert nem szerettek volna úgy élni, mint Alexandrosz hellénjei, ezért lemészárolták Nagy Sándor seregeit. Aztán a közelmúltra térve dédapja történetére utalt, akinek idejében a brit birodalom hadserege érkezett nagy számban a szülőföldjére, hogy elmagyarázza az itt élő törzseknek, hogy nem megfelelő módon élnek, és majd ők segítenek nekik a civilizáció áldásainak elsajátításában.

„Csakhogy a dédapámék úgy voltak vele, hogy a maguk részéről ragaszkodnának a régi életükhöz, ezért kénytelenek voltak megölni az angolokat. Később a szovjetek jöttek ide sok tankkal és nagy hadsereggel, harci helikopterekkel, és próbálták megértetni az itt élő törzsekkel, hogy nem megfelelő módon élnek, de majd ők segítenek nekik a civilizáció és mindenekelőtt a kommunizmus vívmányait megismerni és maradéktalanul elsajátítani. Ez már az én időmben történt – mondta az öreg nosztalgikus, merengő mosoly kíséretében. – Csakhogy mi úgy voltunk vele, mint az őseink meg a dédapáink, ragaszkodtunk a régi életünkhöz, ezért kénytelenek voltunk megölni a szovjeteket is.”

Sejtettem, mire akar kilyukadni, és zsiványos mosolya csak megerősítette gyanúmat. „Igen, és most itt vagytok ti, próbáljátok velünk megértetni, milyen jó is az amerikai demokrácia, és hogy tényleg nem szép dolog, hogy úgy élünk, mint az ősapáink, és azért hozzátok ide a katonáitokat, hogy megváltoztassátok az életmódunkat. Úgyhogy tudod, kénytelenek leszünk megölni benneteket is, ha tehetjük…” S hogy érezzem, semmi személyes nincs az ügyben, ismét megkínált teával, és megmutatta a családját, lássam, milyen helyesek. Nagyszámú fiait és unokáit szemlélve hozzátette: „Ki tudja, ezeknek kiket kell majd megölniük, hogy végre békén hagyjanak minket…”

A táborba visszatérve elgondolkodva figyeltem a Kunduz medrében rothadó szovjet páncélozott csapatszállítókat mint a nemzettudat és nemzeti emlékezetpolitika sajátos, ámde kétségkívül hatásos eszközeit.

Aznap délután kísérőinknek eszükbe jutott, hogy egyébként Madzsarisztánból jártak már náluk önzetlen segítők, mégpedig a szovjet időkben. El is vittek megmutatni azt a hatalmas betonkolosszust, pontosabban annak megmaradt vázát, amely a Szovjet­unió, Csehszlovákia és a Magyar Népköztársaság önzetlen anyagi segítségével épült. Ez egy kenyérgyár, magyarázták kísérőim. Némi rosszallással vettem tudomásul, hogy hagyták az enyészetnek ezt az értékes komplexumot, amely bizonyára nagyban segíthette volna a környékbeliek élelmezési gondjainak enyhítését, és megvallom, úgy véltem, azért csak maguknak való népek ezek az afgánok, ha ennyire fittyet hánynak a világ önzetlen segítőkészségére. Azt csak másnap tudtam meg, hogy a környéken sehol nem termelnek búzát, még hasonlót sem, amiből esetleg kenyeret lehetne készíteni, így a gyármonstrum némileg feleslegesen épült meg.

A földet, ahonnan a legújabb kutatások szerint az Árpádok famíliája a hun hódítást megelőzően származik, furcsa népek lakják. Nem szeretik, ha beleszólnak abba, hogyan kellene élniük. Évszázadról évszázadra éreznek némi neheztelést azok iránt, akik erővel, erőszakkal próbálják a saját maguk teremtette civilizáció, politikai rendszer vívmányainak átvételére bírni őket. Ahogy Nagy Sándor hellén harcosai, a brit gyarmatosítók, a szovjet deszantos egységek katonái és mostanság a NATO-katonák is megtapasztalják; köszönik szépen, Baktria népeinek leszármazottai szeretnének úgy élni, ahogy azt ők jónak látják.

Tiszta szerencse, hogy emlékezetpolitikában semmit nem őriztünk meg a baktriai népek módszereiből. Hol a fenébe férne folyóink medrében, patakjaink sekélyeseiben az a sok német, török, tatár, osztrák, szovjet, román, ki tudja hányféle gálya, hajó, tank.

A csontokról nem is beszélve…