Az emlékezet rozsdafoltjai

Hol férne folyóink medrében, patakjaink sekélyeseiben az a sok német, török, tatár, osztrák, szovjet?

Most, hogy a legfrissebb archeogenetikai kutatások azzal a meglepő/nem meglepő (a nem kívánt rész törlendő) eredménnyel jártak, hogy Árpád-házi uralkodóink DNS-nyomai az Y-kromoszóma markáns vonala alapján valahová Baktria, vagyis Észak-Afganisztán tájaira vezetnek, óhatatlanul felrémlett bennem néhány élmény, amely épp azon a vidéken ért. Ezen élmények talán sajátos pluszt nyújthatnak annak megítéléséhez, hogy milyen mentalitással is bírnak az ott élő népek, ne adj’ isten akad-e bármi a mentalitásukban, ami emlékeztet a miénkre.

Felületes szemlélő számára szemet szúr a rendetlenség és az európai értelemben vett higiénia hiánya. Bevallom, jómagam is ennek tudtam be a Puli Humri (Pol-e Homri) részeként működő Camp Pannonia – a magyar katonák által működtetett bázis – környékének lepusztultságát. Maga a bázis stratégiailag katasztrofális ponton épült, a környező hegyekről remek lehetőség nyílik arra, hogy tűz alá vegyék, amikor csak akarják. Szerencsére ilyesfajta atrocitásra ottlétünk alatt nem került sor, viszont már a bázisra való megérkezéskor feltűnt, hogy a települést kettészelő Kunduz folyó medrében kilőtt szovjet csapatszállító járművek rozsdásodnak még mindig, sok évtizeddel a kommunista szuperhatalom inváziója után is.

Eleinte a keleti népek hanyagságára gyanakodtam, de amikor egy helybéli tolmácstól megkérdeztem, hogy miért nem takarították már el az előző háború nyomait, ő mosolyogva azt felelte: „Mert akkor elfelejtenénk, hogy mi történt velünk, és főleg azokkal, akik megpróbáltak megszállni minket.”

Megvallom, tetszett a válasz, az írásbeliségnél a szóbeli hagyományt jóval fontosabbnak tartó, a harcos népek világlátását idéző magyarázat. Még elgondolkodtatóbb választ kaptam egy környékbeli falu törzsi vezetőjétől, egy látszólag roppant előzékeny, ősz szakállas öregúrtól. A falunak a magyar katonák pokrócokat, ruhákat szállítottak, és a törzsi vezető csakugyan hálásnak tűnt ezekért. Megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye a magyar katonákról. Csillogó szemmel felelte, hogy a magyar katonák rendkívül segítőkészek, sokkal barátságosabban viselkednek a helybéliekkel, mint például a német vagy amerikai katonák, és Madzsarisztán fiait igenis sokan a szívükbe zárták a Kunduz folyó mentén. Gyorsan lejegyeztem ezt a néhány szívmelengető mondatot, ám ekkor az öreg hozzátett még valamit, nagyjából ugyanolyan barátságosan, mint addig: „Ettől függetlenül meg fogjuk ölni őket, amint lehetőségünk nyílik rá.”

Ezek után megkínált még teával, köszöntem, nem kértem, és azon gondolkodtam, illik-e rákérdezni erre a csakugyan előzékenyen megfogalmazott, de némiképp nyugtalanító mondatra. Az öreg megelőzött, szinte szemérmesen fűzte hozzá az eddigiekhez: „Nézze, fiatalember! Mi, afgánok éljük az életünket, ahogy tudjuk. Szeretünk úgy élni, ahogy élünk, és nehezen értjük meg, miért jönnek ide időnként a világ különböző részeiről szimpatikus vagy épp kevésbé szimpatikus emberek, hogy meggyőzzenek arról, nem élünk megfelelő módon, és majd ők megmutatják, hogyan kellene élnünk valójában.”

Hozzátette, a dolog ki tudja, mikor kezdődött, tán a görög Alexandrosz volt az első, aki megpróbálta jobb belátásra bírni az őseit, akik ezt némileg zokon vették, mert nem szerettek volna úgy élni, mint Alexandrosz hellénjei, ezért lemészárolták Nagy Sándor seregeit. Aztán a közelmúltra térve dédapja történetére utalt, akinek idejében a brit birodalom hadserege érkezett nagy számban a szülőföldjére, hogy elmagyarázza az itt élő törzseknek, hogy nem megfelelő módon élnek, és majd ők segítenek nekik a civilizáció áldásainak elsajátításában.

„Csakhogy a dédapámék úgy voltak vele, hogy a maguk részéről ragaszkodnának a régi életükhöz, ezért kénytelenek voltak megölni az angolokat. Később a szovjetek jöttek ide sok tankkal és nagy hadsereggel, harci helikopterekkel, és próbálták megértetni az itt élő törzsekkel, hogy nem megfelelő módon élnek, de majd ők segítenek nekik a civilizáció és mindenekelőtt a kommunizmus vívmányait megismerni és maradéktalanul elsajátítani. Ez már az én időmben történt – mondta az öreg nosztalgikus, merengő mosoly kíséretében. – Csakhogy mi úgy voltunk vele, mint az őseink meg a dédapáink, ragaszkodtunk a régi életünkhöz, ezért kénytelenek voltunk megölni a szovjeteket is.”

Sejtettem, mire akar kilyukadni, és zsiványos mosolya csak megerősítette gyanúmat. „Igen, és most itt vagytok ti, próbáljátok velünk megértetni, milyen jó is az amerikai demokrácia, és hogy tényleg nem szép dolog, hogy úgy élünk, mint az ősapáink, és azért hozzátok ide a katonáitokat, hogy megváltoztassátok az életmódunkat. Úgyhogy tudod, kénytelenek leszünk megölni benneteket is, ha tehetjük…” S hogy érezzem, semmi személyes nincs az ügyben, ismét megkínált teával, és megmutatta a családját, lássam, milyen helyesek. Nagyszámú fiait és unokáit szemlélve hozzátette: „Ki tudja, ezeknek kiket kell majd megölniük, hogy végre békén hagyjanak minket…”

A táborba visszatérve elgondolkodva figyeltem a Kunduz medrében rothadó szovjet páncélozott csapatszállítókat mint a nemzettudat és nemzeti emlékezetpolitika sajátos, ámde kétségkívül hatásos eszközeit.

Aznap délután kísérőinknek eszükbe jutott, hogy egyébként Madzsarisztánból jártak már náluk önzetlen segítők, mégpedig a szovjet időkben. El is vittek megmutatni azt a hatalmas betonkolosszust, pontosabban annak megmaradt vázát, amely a Szovjet­unió, Csehszlovákia és a Magyar Népköztársaság önzetlen anyagi segítségével épült. Ez egy kenyérgyár, magyarázták kísérőim. Némi rosszallással vettem tudomásul, hogy hagyták az enyészetnek ezt az értékes komplexumot, amely bizonyára nagyban segíthette volna a környékbeliek élelmezési gondjainak enyhítését, és megvallom, úgy véltem, azért csak maguknak való népek ezek az afgánok, ha ennyire fittyet hánynak a világ önzetlen segítőkészségére. Azt csak másnap tudtam meg, hogy a környéken sehol nem termelnek búzát, még hasonlót sem, amiből esetleg kenyeret lehetne készíteni, így a gyármonstrum némileg feleslegesen épült meg.

A földet, ahonnan a legújabb kutatások szerint az Árpádok famíliája a hun hódítást megelőzően származik, furcsa népek lakják. Nem szeretik, ha beleszólnak abba, hogyan kellene élniük. Évszázadról évszázadra éreznek némi neheztelést azok iránt, akik erővel, erőszakkal próbálják a saját maguk teremtette civilizáció, politikai rendszer vívmányainak átvételére bírni őket. Ahogy Nagy Sándor hellén harcosai, a brit gyarmatosítók, a szovjet deszantos egységek katonái és mostanság a NATO-katonák is megtapasztalják; köszönik szépen, Baktria népeinek leszármazottai szeretnének úgy élni, ahogy azt ők jónak látják.

Tiszta szerencse, hogy emlékezetpolitikában semmit nem őriztünk meg a baktriai népek módszereiből. Hol a fenébe férne folyóink medrében, patakjaink sekélyeseiben az a sok német, török, tatár, osztrák, szovjet, román, ki tudja hányféle gálya, hajó, tank.

A csontokról nem is beszélve…