Fundamentum

A vértanúk vére az egyház magvetése volt, a hit védelmére feláldozott élet még jelentett valamit.

Pope Francis embraces Lutheran Archbishop of Uppsala Antje Jackelen during a ecumenical mass in the cathedral in Lund, Sweden, October 31, 2016. REUTERS/Max Rossi - D1BEUKDPAKAA Fotó: Max Rossi

Talán valamikor az ókorban érthető volt a hit védelme. Ma már nem az. Szent Ágnes, Cecília, Perpétua, Felicitász lehetséges, hogy nem hiába áldozta életét különféle hitvitákban. Szent Ágoston, Ambrus jogosan perlekedett az ariánusokkal, esetleg még a manicheusokkal sem volt hiba vitázni. Alighanem Aquinói Szent Tamás sem tévelyedett el túlságosan, amikor a kereszténység alapvető tanításait magyarázta. Valaha a hit védelmére feláldozott élet még jelentett valamit, általánosan elfogadott nézet volt, hogy a vértanúk vére az egyház magvetése. A kortárs vértanúk kivégzéseinek képeit kommentálók legtöbbször a lefejezett és elégetett emberek halála kapcsán nem a kereszténység magvetéséről szoktak beszélni, hanem a felvilágosodott gondolatok jegyében éppen a vallási türelmetlenségről.

Ferenc pápa (jobbra) megöleli Antje Jackelén uppsalai lutheránus érseket a lundi ökumenikus szertartáson, 2016. A közös fellépés magyarázatra szorul
Fotó: Reuters

Mindezek miatt Lisicki valóban nem tekinthető elfogulatlan szerzőnek. Nagyon erős katolikus tradicionalizmus érezhető minden során. Egyáltalán nem gondolja úgy, hogy valamennyi vallás egyforma, egyenlő, egyenértékű. Alaposan meg is döbbentette Ferenc pápa kijelentése: „Mindenesetre egyetlen kritériumot világosan meg kell értenünk: a hittérítő tevékenység egyházi téren bűn.” Hiszen, ha a pápai kijelentés helytálló, akkor a nyugati hitszakadás nagyon is szükséges volt. Ráadásul mindezt Svédországban, Lundban mondta Ferenc pápa, ahol 1617 és 1781 között halállal lakolt, aki katolikus hitre tért. Talán nem készítették föl eléggé a svéd katolicizmus történetéből az egyházfőt.

Érthető, hogy Lisicki az ökumenizmussal sem nagyon tud mit kezdeni. Könyvének első fejezeteiből kiderül, hogy főként Ferenc pápa 2016-os lundi tevékenysége töltötte el aggodalommal, és az akkor elhangzott, sokszor valóban vitatható kijelentésekről faggatta Gerhard Müller bíborost is interjújában. Nem Lisicki vagy Müller értelmezték félre Ferenc pápának a reformáció ötszáz éves évfordulója kapcsán elhangzott szavait, hanem az történt, hogy Róma püspöke az ökumené iránti túlságos vágyakozásból olyan kijelentéseket tett, amelyek nehezen egyeztethetők össze a kétezer éves hagyománnyal.

Maga Ferenc pápa lundi látogatásának ténye és Antje Jackelén „érsek asszonnyal” való közös fellépése is magyarázatra szorul, hiszen a hittételek közötti áthidalhatatlan szakadék mellett alapvető erkölcsi kérdésekben is nézetkülönbözőségek vannak. Lehet, hogy a szentatya remekül szót értett Jackelén asszonnyal, és a férje is rokonszenves volt számára, de a homoszexuális párok egyházi összeadása, az abortuszhoz való jog hangsúlyozása kevéssé egyeztethető össze a katolikus erkölcstannal. Rendkívül jellemző, hogy amikor az uppsalai érsek asszonyt csőbe akarta húzni a lengyel Wysokie Obcasy újságírója, és feltette neki a kérdést, vajon az abortusz olyan-e, mint a gyilkosság, a válasz ez volt: „mi nem folytatunk ilyen diskurzust”. Persze, hogy nem, hiszen ez elavult szemlélet.

Sokára fogjuk csak megtudni, hogy a lundi látogatásnak milyen következményei lesznek a nyugati katolikusok számára. Három év telt csak el, talán már alig emlékeznek arra, hogy Ferenc pápa sok egyéb mellett prófétának nevezte Luthert, akitől sokat kell tanulniuk a katolikusoknak. Nem csoda, hogy a Die Zeit lap a találkozó után úgy vélte, a pápa teljes mértékig rehabilitálta a hitújítót.

Lisicki nagyon pontosan, sokszor meglehetős indulattal tárja föl a problémákat, ám könyvének kiindulópontja téves. Azt állítja ugyanis, hogy Luther életéről és a hitújítás korai szakaszáról lassan százötven éve nem került elő új dokumentum, ezért eleve hibás gondolat a katolikus egyház Luther-képét újrafesteni. Még ha valóban semmi újdonság nem állna rendelkezésre, akkor is fogalmazhatunk meg új gondolatokat a hitújításról, hiszen maga a tudomány fejlődik, a teológiának is új ágai alakultak ki és erősödtek meg. Mint például az ökumenika. Az azonban biztos, hogy a keresztény felekezetek egyesülésének az önfeladás aligha lehet biztos alapja. Inkább a három isteni erény: hit, remény, szeretet. De a megoldást, az utat nem ismerjük.