Fundamentum

A vértanúk vére az egyház magvetése volt, a hit védelmére feláldozott élet még jelentett valamit.

Pope Francis embraces Lutheran Archbishop of Uppsala Antje Jackelen during a ecumenical mass in the cathedral in Lund, Sweden, October 31, 2016. REUTERS/Max Rossi - D1BEUKDPAKAA Fotó: Max Rossi

Valószínűleg több oldalról kap majd komoly bírálatokat Paweł Lisicki a közelmúltban magyarul is megjelent Luther-monográfiája. Tiltakozni fognak ellene a reformátor örökségét ápoló különböző protestáns felekezetek, de bizonyára súlyos ellenvetéseket fogalmaznak meg az ökumené fontosságát hirdető társaságok, szervezetek is. És a teológiai fakultások ökumenika tanszékei.

Rómában mindenekelőtt a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsának, illetve a tanács emeritus elnökének, Walter Kasper bíborosnak lehetnek ellenvetései. Vagy akár Kurt Kochnak, a mostani vezetőnek. És persze világszerte a pápa tevékenységének őszinte és lelkes rajongói is sértve érezhetik magukat a lengyel esszéista, újságíró először 2017-ben Lengyelországban megjelent provokatív könyve miatt. (Paweł Lisicki: Luther. A forradalom sötét oldala. Fordította: Pálfalvi Lajos. Rézbong Kiadó, 2020)

De épp ennyire történhet meg, hogy a kötetről csak az alternatív nyilvánosság fórumain olvashatunk majd ismertetést, bírálatot, recenziót. Talán sem az egyházi, sem az ateista – vagyis állítólag független – véleményformálókat nem érdekli majd az írás, nem akarnak vitázni vele.

Ugyanis ez a Lisicki meglehetősen korszerűtlen. A migráció felerősödésének idején A dzsihád és a Nyugat öngyilkossága címen írt egy nem túl trendi munkát. Fordításban ez olvasható tőle magyarul. Volt egy szokatlanul szókimondó interjúkötete a Hittani Kongregáció emeritus elnökével is, Müller bíborossal. Ráadásul mostani könyvét nem is egyházi kiadó jelentette meg nálunk. Katolikus kiadónál itthon is látott napvilágot a hitújító életéről szóló monográfia a reformáció ötszázadik évfordulóján, de egészen másmilyen szemléletű.

E kötet szerzője nem pap, nem szerzetes, nem is történész, végzettségét tekintve valójában jogász. És újságíró, szerkesztő. Lehet hiteles egy ilyen munka? Kell vele foglalkozni egyáltalán? Lisicki nagyesszéje műfaji szempontból a katolikus hitvédelem kategóriájába tartozik, és ha őszintén nézzük a dolgokat, a mai magyar Katolikus lexikonban az apologetika címszó nyolcsoros, az ökumenizmus meg negyvenegy. Az apologetika utolsó képviselőjeként a szócikk szerzője Bangha Bélát említi, aki 1940-ben halt meg. Az 1931-es Katolikus lexikon szól még Zubriczky Aladárról és Szuszai Antalról is, de róluk nagyon kevesen hallottak manapság, és ők még a Bangha előtti nemzedékhez tartoztak. Biztosan elavultak… A lexikonszócikkek terjedelme közötti ötszörös különbség jól mutatja, mennyire idejétmúlt Lisicki könyvének megközelítése.

Talán valamikor az ókorban érthető volt a hit védelme. Ma már nem az. Szent Ágnes, Cecília, Perpétua, Felicitász lehetséges, hogy nem hiába áldozta életét különféle hitvitákban. Szent Ágoston, Ambrus jogosan perlekedett az ariánusokkal, esetleg még a manicheusokkal sem volt hiba vitázni. Alighanem Aquinói Szent Tamás sem tévelyedett el túlságosan, amikor a kereszténység alapvető tanításait magyarázta. Valaha a hit védelmére feláldozott élet még jelentett valamit, általánosan elfogadott nézet volt, hogy a vértanúk vére az egyház magvetése. A kortárs vértanúk kivégzéseinek képeit kommentálók legtöbbször a lefejezett és elégetett emberek halála kapcsán nem a kereszténység magvetéséről szoktak beszélni, hanem a felvilágosodott gondolatok jegyében éppen a vallási türelmetlenségről.

Ferenc pápa (jobbra) megöleli Antje Jackelén uppsalai lutheránus érseket a lundi ökumenikus szertartáson, 2016. A közös fellépés magyarázatra szorul
Fotó: Reuters

Mindezek miatt Lisicki valóban nem tekinthető elfogulatlan szerzőnek. Nagyon erős katolikus tradicionalizmus érezhető minden során. Egyáltalán nem gondolja úgy, hogy valamennyi vallás egyforma, egyenlő, egyenértékű. Alaposan meg is döbbentette Ferenc pápa kijelentése: „Mindenesetre egyetlen kritériumot világosan meg kell értenünk: a hittérítő tevékenység egyházi téren bűn.” Hiszen, ha a pápai kijelentés helytálló, akkor a nyugati hitszakadás nagyon is szükséges volt. Ráadásul mindezt Svédországban, Lundban mondta Ferenc pápa, ahol 1617 és 1781 között halállal lakolt, aki katolikus hitre tért. Talán nem készítették föl eléggé a svéd katolicizmus történetéből az egyházfőt.

Érthető, hogy Lisicki az ökumenizmussal sem nagyon tud mit kezdeni. Könyvének első fejezeteiből kiderül, hogy főként Ferenc pápa 2016-os lundi tevékenysége töltötte el aggodalommal, és az akkor elhangzott, sokszor valóban vitatható kijelentésekről faggatta Gerhard Müller bíborost is interjújában. Nem Lisicki vagy Müller értelmezték félre Ferenc pápának a reformáció ötszáz éves évfordulója kapcsán elhangzott szavait, hanem az történt, hogy Róma püspöke az ökumené iránti túlságos vágyakozásból olyan kijelentéseket tett, amelyek nehezen egyeztethetők össze a kétezer éves hagyománnyal.

Maga Ferenc pápa lundi látogatásának ténye és Antje Jackelén „érsek asszonnyal” való közös fellépése is magyarázatra szorul, hiszen a hittételek közötti áthidalhatatlan szakadék mellett alapvető erkölcsi kérdésekben is nézetkülönbözőségek vannak. Lehet, hogy a szentatya remekül szót értett Jackelén asszonnyal, és a férje is rokonszenves volt számára, de a homoszexuális párok egyházi összeadása, az abortuszhoz való jog hangsúlyozása kevéssé egyeztethető össze a katolikus erkölcstannal. Rendkívül jellemző, hogy amikor az uppsalai érsek asszonyt csőbe akarta húzni a lengyel Wysokie Obcasy újságírója, és feltette neki a kérdést, vajon az abortusz olyan-e, mint a gyilkosság, a válasz ez volt: „mi nem folytatunk ilyen diskurzust”. Persze, hogy nem, hiszen ez elavult szemlélet.

Sokára fogjuk csak megtudni, hogy a lundi látogatásnak milyen következményei lesznek a nyugati katolikusok számára. Három év telt csak el, talán már alig emlékeznek arra, hogy Ferenc pápa sok egyéb mellett prófétának nevezte Luthert, akitől sokat kell tanulniuk a katolikusoknak. Nem csoda, hogy a Die Zeit lap a találkozó után úgy vélte, a pápa teljes mértékig rehabilitálta a hitújítót.

Lisicki nagyon pontosan, sokszor meglehetős indulattal tárja föl a problémákat, ám könyvének kiindulópontja téves. Azt állítja ugyanis, hogy Luther életéről és a hitújítás korai szakaszáról lassan százötven éve nem került elő új dokumentum, ezért eleve hibás gondolat a katolikus egyház Luther-képét újrafesteni. Még ha valóban semmi újdonság nem állna rendelkezésre, akkor is fogalmazhatunk meg új gondolatokat a hitújításról, hiszen maga a tudomány fejlődik, a teológiának is új ágai alakultak ki és erősödtek meg. Mint például az ökumenika. Az azonban biztos, hogy a keresztény felekezetek egyesülésének az önfeladás aligha lehet biztos alapja. Inkább a három isteni erény: hit, remény, szeretet. De a megoldást, az utat nem ismerjük.