Özvegy Rosnerné és vitéz lánya

Hazafias szolgálataiért cserébe a Vitézi Szék nagy ezüst érmet eszközölt ki számára.

Valamikor 1941. év elején Molnár­ ­­Károly (a Károly a gépelésnél „Kírol”-ra sikeredett, ami akkor is különös, ha számos a betűelütés) beadvánnyal – a pontosabb műfaji meghatározás feljelentő levél lett volna – fordult főméltóságos urához, Horthy Miklós kormányzóhoz. A beadványt a kabinetiroda gyakorlatának megfelelően megküldte a belügyminiszternek, az a Belügyminisztériumba március 19-én érkezett. Eleinte nem tudtak vele mit kezdeni, míg csak a közbiztonsági osztályra nem keveredett. Onnan május 8-án levél ment Esztergom vármegye főispánjának azzal a kéréssel, hogy „a beadványban foglaltakra vonatkozólag puhatolózni és annak eredményéről tájékoztatni szíveskedjék”. A főispán június 24-én hatoldalas levélben válaszolt.

Beadványában Molnár Károly az első bécsi döntéssel visszatért párkányi járás nevében kért meghallgatást, bár maga – mint írta – már nem ottani lakos. A nyitrai járásban fekvő Csata köz­ségbe költözött, ahol 1938 decemberében némi protekcióval bejutott a bányába, így van keresete. Ezért a maga részére nem kér semmit, csupán magyar testvérei szenvedését látva panaszkodik. Látja ugyanis, hogy „mint fordulnak el a húsz év alatt jó magyarok a nemzeti gondolattól, mert azért mellőzik és büntetik őket, mert jó magyar volt”. Mert hiába az első és második zsidótörvény, „Párkányban csak a zsidók vannak uralmon”.

Fotó: Pexels

Elsősorban is két zsidó, anya és lánya, a Rosnerék ellen emelt kifogást. A magyar hatóságok valami okból nagyon kedvelik őket, pedig a csehek szolgálatában álltak. „Párkányban maguk dicsekedtek avval – így a feljelentő –, hogy ő ellenük nem lehet tenni semmit, mert fentről a csendőrök utasítják, hogy hova menjenek róluk adatokat szerezni.” Mondott még több dolgot is, de Rosnerékről első helyen szólt. Beadványában a legtöbb szó zsidókról esett, ha nem is kizárólagosan. Molnár Károly főméltóságos urától a levelébe foglalt rettenetes párkányi viszonyok kivizsgálását kérte, „de ne közigazgatási úton, mert akkor a fentieket nem fogják megállapítani. Mert itt mindenki sógor, meg koma, meg miegymás.”

A főispán válaszában tájékoztatta a belügyminisztert, hogy „özvegy Rosnernének a megszállás idején Párkányban trafikja volt és felnőtt leányával együtt – köztudomásúlag – igen szoros érintkezést tartott fenn a cseh hadsereg tisztjeivel”. A Felvidék visszatérte utáni igazoló eljárás során ezt azzal magyarázták, hogy „Magyarország javára kémkedtek és ezért kellett a cseh tisztekkel állandó és bizalmas érintkezést fenntartaniuk”. Ez az állítás persze ellenőrizhető, és ellenőrizték is: Virágh őrnagy, a magyar honvédség esztergomi kémelhárító különítményének parancsnoka igazolta. Sőt a két zsidó nő „kémszolgálatait annyira értékelte, hogy anya- és leánya részére a Vitézi Széktől nagy ezüst érmet eszközölt ki hazafias szolgálataik elismeréseként”. Ez azonban nem jelentett számukra védelmet, mert a terület magyar megszállása után közvetlenül bevezetett katonai közigazgatás által – zsidó voltára tekintettel – megvont dohányárusítási engedélyt özvegy Rosnerné nem kapta vissza. A polgári közigazgatás bevezetésekor Virágh őrnagy, majd a párkányi járási katonai parancsnokság mindent elkövetett, hogy visszakapják, de azt a főispán – a jelentéstevő hivatali elődje – határozott tiltakozása megakadályozta. „Jelenleg sem az anyának, sem leányának foglalkozása és kimutatható keresete nincsen és még mindig reménykednek, hogy […] hazafias érdemeik elismeréseként és katonai körök támogatásával vissza fogják kapni az elvont engedélyt, vagy más úton lesznek kárpótolva.”

A kipontozott részre a főispán a hazafias érdemet sárba rántó „nagyhangon” határozószót tartotta fontosnak leírni.

(A történet forrása: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára K 149 BM Res. 116. doboz 1941-14-8887.)