Valamikor 1941. év elején Molnár Károly (a Károly a gépelésnél „Kírol”-ra sikeredett, ami akkor is különös, ha számos a betűelütés) beadvánnyal – a pontosabb műfaji meghatározás feljelentő levél lett volna – fordult főméltóságos urához, Horthy Miklós kormányzóhoz. A beadványt a kabinetiroda gyakorlatának megfelelően megküldte a belügyminiszternek, az a Belügyminisztériumba március 19-én érkezett. Eleinte nem tudtak vele mit kezdeni, míg csak a közbiztonsági osztályra nem keveredett. Onnan május 8-án levél ment Esztergom vármegye főispánjának azzal a kéréssel, hogy „a beadványban foglaltakra vonatkozólag puhatolózni és annak eredményéről tájékoztatni szíveskedjék”. A főispán június 24-én hatoldalas levélben válaszolt.
Beadványában Molnár Károly az első bécsi döntéssel visszatért párkányi járás nevében kért meghallgatást, bár maga – mint írta – már nem ottani lakos. A nyitrai járásban fekvő Csata községbe költözött, ahol 1938 decemberében némi protekcióval bejutott a bányába, így van keresete. Ezért a maga részére nem kér semmit, csupán magyar testvérei szenvedését látva panaszkodik. Látja ugyanis, hogy „mint fordulnak el a húsz év alatt jó magyarok a nemzeti gondolattól, mert azért mellőzik és büntetik őket, mert jó magyar volt”. Mert hiába az első és második zsidótörvény, „Párkányban csak a zsidók vannak uralmon”.
Elsősorban is két zsidó, anya és lánya, a Rosnerék ellen emelt kifogást. A magyar hatóságok valami okból nagyon kedvelik őket, pedig a csehek szolgálatában álltak. „Párkányban maguk dicsekedtek avval – így a feljelentő –, hogy ő ellenük nem lehet tenni semmit, mert fentről a csendőrök utasítják, hogy hova menjenek róluk adatokat szerezni.” Mondott még több dolgot is, de Rosnerékről első helyen szólt. Beadványában a legtöbb szó zsidókról esett, ha nem is kizárólagosan. Molnár Károly főméltóságos urától a levelébe foglalt rettenetes párkányi viszonyok kivizsgálását kérte, „de ne közigazgatási úton, mert akkor a fentieket nem fogják megállapítani. Mert itt mindenki sógor, meg koma, meg miegymás.”
